19.: I was the reason for that smile, so keep in mind

Hejjhó - körülbelül tíz perce vacakolok, hogy hogyan tudnék rendesen köszönni, úgyhogy excuse me. Hogy telt a karácsonyotok? Remélem mindenki megtalálta a tökéletes ajándékot a fa alatt és rosszullétig ette magát bejglivel, hihi. A napokban olvastam ki a Szürke ötven árnyalata trilógia összes részét, és lehet, hogy annyira magával ragadott a könyv stílusa, hogy a dőlt betűs gondolatok megjelennek itt-ott. Természetesen Alisha szemszögéből.
Jó olvasást a részhez! Xx
Ps. A cím a Tell Me A Lie szövegéből van. :)

- Mit keresel itt?

- Téged…

Korábban...

- Mindened meg van? – kérdezte El, miközben az ágyamon ült és szemeivel engem vizslatott. Vagy legalábbis próbált szuggerálni, de nem vettem róla tudomást, sokkal inkább lekötötte a figyelmem az előttem lévő két blúz.

Hm, vajon melyiket vegyem fel?

- Hahó, Alisha?! – integet két kezével, amit a tükörből látok. Lepattan az ágyra vetett bőröndről és felém igyekszik.

- Szerinted? – méregetem a két kék inget. – Szerintem a bal.

- Ha a helyedben volnék, akkor melegítőbe mennék. Majdnem tíz órát fogsz utazni. Minden rendben?

- Persze. – Hogy lenne minden rendben?

Lehet, hogy a karácsony egy kicsit nyomasztó volt, de túléltem. Ahogy a szilvesztert is. Igen, végül is az újévben kell utaznom, mert a járatot törölték erős havazásra és még egyéb hülyeségekre hivatkozva. Jaj, csak essünk már túl rajta! A karácsonyi vacsora alatt nem nagyon voltam beszédes kedvemben. Mondhatjuk úgy is, hogy meg se szólaltam. Amikor vendégek jöttek hozzánk, a régen látott unokatesóm se tudott jobb kedvre deríteni. Alig tizennégy éves és be nem állt a szája a One Direction-ről – pláne, miután apa mesélt róluk… és rólam. A szilvesztert Eleanorral töltöttem, itthon voltunk dévédéztünk. Én bulizni akartam, mire ő heves vitatkozásba kezdett, hogy nem akarja, hogy ne emlékezzen az utolsó közös programunkra, hiszen szilveszterkor nem bírunk megállni két epres mojito után sem. Kitalálta, hogy folytatjuk a csajos partit, amit a szülinapomkor elkezdtünk. Annyira jól esett, hogy így próbálja a gondomat viselni, még ha nem is akaratosan, de egyszer sem említette a január tizenkettedikét, amikor elrepülök. Legalább ezerszer elmondta, hogy meg fog látogatni. Áradozott arról, hogy majd ketten birtokba vesszük a várost és végigkóstolunk minden koktélt minden csili-vili bárban.

Nem tudom, miért akarok elmenni ilyen hamar, lehet, hogy csak magamnak beszéltem be minden félét, vagy egyszerűen csak menekülök… mindenesetre az egyetem elkezdődéséig van még pár hónapom. Addig vár rám pár ezer papírmunka a kampuszon és lakótársat/kat is szeretnék keresni. Attól hogy apa vett nekem egy apartmant, mert megtiltotta, hogy a kollégiumban lakjak, még nem akarok egyedül lenni.

- Alisha! – hallom apa tekintélyt parancsoló hangját. Tudom. Mennem kell.

- Hé, öltözz át – parancsol Eleanor én pedig engedelmeskedek neki és villámgyors sebességgel lehámozom magamról a szűk farmert, a fehér topot magamon hagyom. Az ágy szélén van a tegnapi szürke melegítőm, ugrálva húzom magamra és belebújok a finom pulcsiba, amit valahonnan az íróasztalom környékén szúrtam ki. (kép)

- Hiányozni fogsz, Ali – ölelt meg és szeme máris csillogott a könnyektől.

Jaj, Istenem, miért csinálja ezt?

- Emlékszel mit mondtál a koktélokról? – kérdeztem rámosolyogva. Kibújtam az öleléséből és magamhoz vettem a táskát, amiben a laptopom és egyéb szükséges dolgok vannak, hogy kibírjam az utat álmaim városáig.

- Vigyázz, mert szavadon foglak – csíp bele az oldalamba, mire én hangosan felnevetek.

- Kész vagy, Alisha? – nyit be apa. Szemei elkerekednek a kihúzott fiókok láttán, amik konganak az ürességtől, de nem tesz megjegyzést. – Mennünk kéne.

Még utoljára átölelem legjobb barátnőmet és elindulok. Lerobogok a lépcsőn, ki a bejárati ajtón. Vissza se nézek.

Napok óta most először van jó kedvem. Izgatott vagyok, mert tudom, hogy valami új jön. Ezt tényleg én mondtam volna?

Eszembe jutnak göndör fürtjei, férfias parfümjének kábító illata… O-ó, kezdődik. Megrázom a fejem és egy fájdalmas mosolyt erőltetek az arcomra. Mégis csak visszafordulok a házra, ahol tizennyolc évet töltöttem. Ideje már a saját lábamra állnom. Eddig mindig kapaszkodtam valakibe, most már úgy érzem, hogy elég erősek a lábaim és megállnak a talajon. Ahányszor csak a városra, vagy az új lakásomra gondolok – apa mutatott róla fényképeket – elfog egyfajta izgatottság, jó értelemben.

Akkor is hiányozni fog. A fenébe!

Bekapcsoltam a rádiót, és lehet, hogy a kelleténél kicsit hangosabbra állítottam, mert apa egy mozdulattal halkította el. Ránéztem, de hiába, ő a monoton utat figyelte. Visszafordultam a táj felé. Először csak az elsuhanó, kopasz fákat láttam, majd ahogy haladtunk a belváros felé, nagy házak emelkedtek a magasba. A vörös téglával borított falak, a mellettünk araszoló fekete taxik, a fehér, tekintélyt parancsoló Buckingham palota…

- Hiányozni fog? – kérdezte apa, mire hirtelen összerezdültem. Annyira elmerengtem, hogy nem is vettem észre, hogy már kikapcsolta a rádiót. Na, kösz.

- Azt hiszem – vontam meg a vállam.

- Na és…

- Kérlek – vetettem rá egy könyörgő pillantást. – Valamelyik nap már átestünk ezen a beszélgetésen, nem hiszem, hogy akarok még egy vitát. Igen, döntöttem, és most az egyszer hagyd már, hogy a saját nyomorult fejem után menjek – annyira belelendültem a beszédbe, hogy a mondat végére már felemelkedett a hangom. Válaszul csak egy-két hümmögést kaptam. – Kösz – duzzogtam és visszakapcsoltam a rádiót.

Csak egyszer hadd jussak el normálisan arra a kibaszott reptérre!

Szorosan lehunyt szemmel ültem, aztán amikor újra kinyitottam a szemhéjam, akkor döbbentem rá, hogy megérkeztünk a reptérre, melyre feltűnően ki volt írva, hogy Heathrow Airport. A vak is észrevette volna.

Annyira utálom, hogy apa könnyen fel tud húzni. Nem ilyen volt. Akárhányszor levetítem a gondolataimban, a veszekedésünket, ami szilveszter előtti napokban történt, újra mérges leszek és csípősen válaszolnék neki. De most ahogy ránézek, ahogy kiemeli a bőröndjeimet a csomagtartóból… Akkor is csak az apám. Védeni próbál mindentől, hiába hajtogatom, hogy nem vagyok óvodás.

- Vigyázz magadra – ölel át újra, mikor már odaadtuk a csomagjaim, hogy betegyék a gépbe. Bármennyire is erősködött apa, hogy a vállalati jettel utazzak, hevesen tiltakoztam. De addig erősködött, míg az első osztályra szóló jegybe bele nem egyeztem. Egy csókot nyom a fejem búbjára, mintha újra kicsi lennék és reflexszerűen szorítom magamhoz.

- Szeretlek – motyogom alig hallhatóan.

Elkísért az első osztályon utazók várótermébe, ahol pezsgővel várták a vendégeket. Udvariasan el akartam venni egyet, de apa halkan megköszörülte a torkát, úgyhogy inkább visszatettem magam mellé a kezem. A helyiségben krémszínű bútorok voltak elszórva, az egész világított a lemenő nap fényében, ami a hatalmas üvegablakokon keresztül fúródott be. Lélegzetelállító látvány volt kinézni a le- és felszálló repülőkre naplementekor. Ha ezt tudom, ideköltözöm a váróba.

- Na, most már menj – sürgetem apát, mert magától nem mozdulna egy centit se mellőlem. Nem akartam, hogy itt maradjon, mert nem tudom, mit mondhatnék neki.

Miután elment, kikísértem a fotocellás ajtókig és csak azért is elemeltem egy pohár pezsgőt, amiben pár szem málna volt. Hmm.

Kivettem a fehér notebookom és az ölembe téve letelepedtem vele az egyik székbe. Rajtam kívül hárman tartózkodtak még itt, de mindannyian az újságba vagy a telefonjukba voltak temetkezve. Én sem figyeltem fel, összpontosítottam a gépemre és az internetre.

Spotted !Alisha Johnson a Heathrow reptéren, amint édesapja karjaiba búcsúzkodik. Vajon merre tart, kisasszony? És ki elől?

A Sugarscape oldala villant fel. Azóta beállítottam kezdőlapnak, amióta Eleanorról kiszivárogtak azok a képek. A semmitmondó alcím alatt egy még jelentéktelenebb szöveg volt, amiben zagyváltak a Harry-vel való ’kalandomról’, és csatoltak egy képet, amint a reptéren várakozom. Hmm, első ránézésre megállapítottam, hogy ez a melegítő kicsit nagyobb rám, mint kéne… Másodszor pedig: Szent ég, valaki itt van, aki utánam kémked?

A mellettem lévő pezsgőspohárért nyúltam és kiittam a tartalmát. Egy kézséges fiú lépett hozzám talpig egyenruhában és kedvesen mosolyogva kérdezte, hogy kérek-e utánpótlást.

- Persze – bólintottam.

Szükségem lesz rá.

Még volt vagy fél órám az indulásig. Elment a kedvem, hogy bármit is csináljak az interneten. Megint kortyoltam a poharamból. Élveztem, ahogy a hűsítő ital lecsúszik a torkomon, aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is igazán ettem semmit. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy pakoljak és Eleanor féle inkvizíciót elhárítsam.

- Elnézést – szóltam oda a fiúnak. – Kérhetnék valamit enni?

- Természetesen – bólint. – Mit hozhatok?

- Egy lazacos szendvicset? – kérdezem bátortalanul, mert nem vagyok benne biztos, hogy tartanak lazackrémet. Összefut a nyál a számban, és már egyre jobban mocorog a gyomrom.

- Azonnal.

Kifele nézek az üvegablakon és azon tűnődöm, hogy akik kint állnak a kifutókon azok látnak-e minket, vagy nem. Milyen muris lenne nekik mutogatni… Kezd a fejembe szállni a pezsgő.

Kinyitódik a fotocellás ajtó és egy fiú lép be sapka alá rejtve haját, pilótaszemüveggel takarva az arcát. Nem is nézek felé, csak látom a szemem sarkából, hogy kérdez valamit az ajtónállónak. Magam alá húzom a lábam még jobban, mint volt. Kezdek fázni.

Látom, hogy felém tart a fekete irhakabátos alak, úgyhogy felé fordítom az arcom… és bumm.

- Mit keresel itt? – suttogom elhaló hangon és felemelkedem a túlságosan is kényelmes ülésből. Nem bírom. A térdem megremeg, de csak a közelségétől. Irtó közel áll hozzám és szokás szerint amint megérkezik, megcsap a finom illata. Hmm.

- Mit keresel itt? – kérdezem még egyszer egy kicsit biztosabb hangon. Leveszi a pilótaszemüvegét és zöld szemei egyenesen az agyamig hatolnak. Az egyik szeme alatt még ott éktelenkedik az autóbalesetben szerzett kis folt, ami már sokkal halványabb, mint volt. Késztetést érzek, hogy odanyúljak és végigsimítsak, de inkább elvetem ezeket a gondolataimat.

- Téged – válaszolja. – Tényleg elmész? – kérdi hitetlenkedve. Csak egyszer beszéltünk erről, annak is az lett a vége… Nem tudom, mit mondhatnék, hiszen utoljára két hete találkoztunk. Semmi szó nem jön ki a számon, csak állok lélegzetvisszafojtva előtte.

- Kérlek, ne – Kifújom a levegőt és elfordulok. És most döbbentem rá, hogy tényleg elmegyek. Bármilyen furcsán is hangzik, de eddig nem gondoltam a valódi jelentésére a ’költözés’ szónak. Úgy értem, tényleg. Elmegyek. Elbúcsúztam mindenkitől, de Tőle nem. És most mégis itt van. Megszakad a szívem, ha még egyszer rá kell néznem.

A pincér látja, hogy társaságom van, úgyhogy csak óvatosan leteszi a mellettem lévő dohányzóasztalra a szendvicset és már tovább is áll.

Harry megérinti a kezem. Maga fele fordít úgy, hogy érzem az arcomon a leheletét.

Kérlek, ne tedd ezt velem…

- El akarsz menekülni? – kérdezi, miközben tekintete fogva ejt.

Persze, hogy el akarok menni, különben nem lennék itt.

- Igen. Amikor utoljára beszéltünk, nem sült el jól és most sem akarom, hogy bajod essen. Ha elengednél – próbálom kiszabadítani magam, de még mindig a csuklómat fonja körbe ujjaival.

- Be sem jöttél hozzám…

- Mit mondhattam volna? – csattantam fel, mert már elegem volt a magyarázkodásból. Végre. Kifújtam a levegőt és megint összegyűlt a nyál a számba, amikor az illatozó szendvicsre kaptam a tekintetem.

- Úgy gondolom, elmondtam mindent akkor, de elmentél ’kieresztetni a gőzt’ – formálok az ujjaimmal idézőjelet a levegőbe. – Tudod, hogy mennyit szenvedtem emiatt? Egész végig ott volt a teher a vállamon, de sose tudtam, hogy mondjam el. És amikor Niall berontott a szobába és közölte, hogy kórházba vagy, megfordult a fejembe, hogy ne menjek el.

- Akkor ne menj el – mondta és próbálta megőrizni hidegvérét, de a hangja akkor is magasabb volt, mint az előbb. - Niall elmondta, hogy mindvégig tudott arról, hogy el fogsz menni.

- Miért vagy itt? – kérdeztem, remélve, hogy elterelem a figyelmét és nem kell válaszolnom arra, hogy miért megyek el. Nem is tudom, hogy tudnék-e rá egy ésszerű magyarázatot adni.

- Mert muszáj volt látnom téged – suttogja és közelebb hajolt. Szemeivel még mindig a gondolataimig hatolt.

Pontosan ezt nem akarom.

Eleanortól is kikönyörögtem, hogy ne jöjjön a reptérre, mert akkor Louis is jön. És akkor a többiek is és akkor… Neki még meg tudtam magyarázni, hogy nem szeretek búcsúzkodni, és azt hiszem, el is hitte, úgyhogy megbeszéltük, hogy a szilveszteri pizsi parti lesz a búcsú bulim. Csak mi ketten.

Egy centit sikerült elhúzódnom, de utánam jött. Kész, feladom.

- Nem fog sikerülni meggyőzni téged, ugye Ali? – keserű mosoly jelenik meg a száján, amely annyira jól áll neki.

- Nem – rázom a fejem.

- Kérem a New Yorkba tartó járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást… - hallatszik a szoba hangosbemondóján keresztül egy éles női hang, mire mindenki felkapja a fejét.

Magamhoz veszem a táskám és a laptopom.

- Mennem kell – mondom és már elindultam, amikor magához ránt. Ajkai az enyémre tapadnak és ráérősen kezdenek játszani. Érzem közöttünk, hogy a feszültségnek már nyoma sincs. Lassú, beletörődő búcsúcsók, ami másodpercekig tart, mégis óráknak tűnik.

- Szeretlek – suttogja és még egyszer szűzies csókot lehet a számra.

Nem válaszolok, csak elmegyek. Próbálok sűrűn pislogni és a földet nézni, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. A hasam egyre csak mocorog és eszembe jut a szendvics, amit kértem, de nem ettem meg. Hirtelen késztetést érzek, hogy visszamenjek, de nem akarom lekésni a járatot.

Viszlát, London! Helló, New York!

18.: Should I stay or should I go?

Babes, előre is szeretnék boldog karácsonyt kívánni nektek!:) Remélem mindenkinek valóra válnak a kívánságai és megtaláltok minden ajándékot a fa alatt, amit kértetek.

Hoztam egy részt, ami koránt sem annyira karácsonyi hangulatú, bár időben kb. ugyanott járunk... Szerintem a terjedelme is rövidebb lett, de előre vetíti egy kicsit az elkövetkezendő fejezeteket. Legalábbis most először van elképzelésem a folytatásról. Már elkészítettem a 20. fejezetet és annyit elárulok, hogy nem írásból fog összeállni.

Legyetek jó! Xx

.::Hannah::.

Megint ott ültem a hófehér irodában, amiről üvöltött, hogy tulajdonosa imádja a letisztult eleganciát és a túlzott rendet. Azt mondják, hogy akinek rend van a szobájában - jelen esetben az irodájában -, annak rend uralkodik a fejében. Elnézve cinkostársamat, akit azt hiszem, most már nyugodtan hívhatok így, nem igazán a rend jutott elsőre eszembe. Egyik telefont a másik után vette fel, mert valami gubanc van az alsóbb szinteken, és akárhányszor hozzám szólt volna, újra csörgött a telefonja. Az utolsó hívásánál finoman burkolva küldte el az egyik alkalmazottat melegebb éghajlatra, majd kifújva a levegőt felém fordult és mosolyogva köszöntött. Úgy tűnik ez csak egy szokásos munkanap.
- Nem tudom, Sash, kezd bűntudatom lenni - morzsoltam a horgolt sálam szélét ujjaim között.
- Nem! - szólt rám élesen. - Eszedbe ne jusson ilyet gondolni vagy érezni! Ebben ketten vagyunk és nem szállhatsz ki a közepén!
- Ki beszél itt kiszállásról? Én csak... nem tudom, nem lehetne, hogy finomabban iktatjuk ki Eleanort? - kérdeztem félve, mert az előbbi mondatát kicsit hisztérikusan fejezte be.
Ez az egész terv, amit kigondoltunk kezd kicsit nevetségessé válni. Legalábbis szerintem. Érzem, hogy a kezdeti lelkesedésem kezd alábbhagyni, főleg, miután láttam, hogy Lou mennyire Eleanor pártját fogja. Fájt látni, hogy közöttük szinte vibrál a levegő és ahogy egymásra néznek... Az egész vissza-akarom-kapni-Lou-t akció kezdett erőltetetté válni.
- Hannah, kérlek, ne gondolj ilyesmire. Csak a cél lebegjen a szemed előtt - váltott pszichológus üzemmódba, amivel néha az őrületbe kergetett. Aztán megint megcsörrent a telefonja. - Ó, a francba!
- Nyugodtan - legyintettem és felkeltem a fotelból, hogy elhagyjam az épületet. Vissza is kéne mennem a stúdióba, de előtte még elszaladok egy kávéért, gondoltam. A kávézó elé érve már nem is kívántam annyira a kávét, amint megláttam a tíz méteres sort és az egyre csak türelmetlenkedő vendégeket. Inkább továbbmentem.
Amint befordultam a Bouyle utcába, éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik és a szívem is hevesebben ver az adrenalintól. Bepánikoltam. Emberek sokasága tolongott a sárga szalagok mögött, és rendőrök hada próbált egy épkézláb szemtanút keresni a tömegben, aki válaszol néhány kérdésükre. A mentősök egy barna göndör hajú fiút szedtek ki a totál károsra tört Range Rover-ből. Azonnal felismertem Harryt, aki nem is volt az eszméleténél. Végtagjait tartották a mentősök és ráfektették a hordágyra. Hátráltam egy lépést, de egy orra alatt mormoló férfiba ütköztem, aki ki volt akadva, hogy miért nem tud haladni.
Futni kezdtem, hogy senki ne ismerjen fel. Habár nem értem, miért, de rám tört a paranoiám.
Akármennyire ki akartam verni a fejemből, nem tudtam elfelejteni az aszfalton heverő letakart holttestet. A másik autó vezetője nem élte túl a balesetet.

.::Alisha::.
Kiemeltem egy tucatnyi pólót és nadrágot a szekrényemből és behajítottam a bőröndömbe. Habár csak a két ünnep között utazom, hiszen a karácsonyt a családommal, vagy mivel töltöm, kikönyörögtem apától, hogy minél hamarabb elmegyek, annál hamarabb fogom megszokni az új környezetet. Eleanor törökülésben ült az ágyamon és folyton azt kérdezgette, hogy biztos vagyok-e a döntésemben, tényleg el akarok-e menni és így tovább. Már kezdett elegem lenni belőle, de nem hibáztattam. Tudtam, hogy nincs oda azért, amit művelek, úgyhogy egy rossz szót nem szóltam.
- Szerinted ez még jó rám? - kérdeztem El-től, miközben egy kék felsőt méregettem magam előtt a tükörben. Valójában tudtam a választ, csak oldani akartam a feszültséget. Lelkiismeret furdalásom volt attól, hogy nem mond semmit. Ami pedig a blúzt illeti, már tavaly is szűk volt és gyakorlatilag megfulladtam benne, úgyhogy a szekrényem aljára visszadobtam.
- Nem rossz - húzogatta a száját.
- Nem is figyelsz rám!
- Bocsi - szabadkozott és felemelte a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. Láttam a csalódottságot, de ugyanakkor nem mutatott semmiféle dühöt vagy haragot, amit jó jelnek vettem.
- Ugye tudod, hogy csak a két ünnep között megyek el? - lépkedtem óvatosan az ágyam felé, mintha tojáshéjakon járkálnék. Felültem mellé törökülésbe, mint a régi szép időkben, amikor átjött, hogy kibeszéljem neki a gondjaim, és ő is kiadja magából a sérelmeit. Belegondolni is rossz volt, hogy mindez megszakad. Én vetek neki véget azzal, hogy több ezer kilométerre költözöm Londontól és tőle. És Tőle.
- És mégis mennyi időre? - kérdezte pár pillanat csönd után.
- Pár... év - nyögtem ki nagy nehezen és nyelnem kellett egyet, mert megjelent a fojtogató gombóc a torkomban.
- Alisha, belegondoltál már abba, hogy elmenekülni a problémák elől valójában sokkal nehezebb? - fakadt ki, mire értetlenül néztem rá. - Mármint, előbb-utóbb utolérnek. Nem tudsz elfutni előlük, na!
- De, én nem is menekülök. Ott van a felvételi levelem, miszerint kint tanulhatok tovább - keltem a saját magam védelmére, és mielőtt elhangzott volna az utolsó szó, végiggondolva az előbb hallottakat, teljesen igaza volt Eleanornak. Mindig menekülök a problémáim elől. És ez is csak egy üres kifogás volt, hogy itt kelljen hagynom a várost, ahova minden emlékem fűz.
- Tudod mit? Igazad van, nem menekülsz. Csak megpróbálod a saját magad módján elintézni őket - bólintott idegesen és már éppen ment volna ki, amikor kivágódott az ajtó előtte.
Két riadt szempár meredt ránk, Zayn és Niall. Mindkettőjük szeme vörös volt és csillogott a könnyektől.
- Liam kiáll a kocsijával, mennünk kell! - kérlelt Zayn egy kicsit hangosabban, mint kellett volna. Eleanor rám nézett, nem értette, mi történik és én sem.
- Harry... - nyelt egyet Niall. Nehezen, de kimondta azt a két szót, ami mellkason ütött: - Autóbalesete volt.
A gyomrom gombostűnyire zsugorodott és hányingerem lett. Biztos, hogy jól hallottam? Lehet, hogy álmodom, nem? Komoly tekintetüket látva nem kételkedtem szavahihetőségükben, Eleanorral egyszerre nyúltunk a táskánkért és kettesével mentünk le a lépcsőn. Zayn nem szólt semmit, Louis kapkodott össze-vissza a földszinten, Niall idegességében harapdálta az ajkait.
- Mennyire súlyos? - kérdeztem elcsukló hangon az autóban. Senki nem válaszolt. Eddig csak a sírás kerülgetett, de ahogy kimondtam, tudatosul bennem, hogy ez a valóság. Miattam történt minden. Utat engedtem a könnyeimnek, mire Eleanor megszorította a kezem és nem is engedte el egészen a kórházig.
Mindannyiunk közül Louis volt az, aki meg tudta őrizni a hideg vérét, már amennyire, persze a nővérekkel üvöltözött, mert egyikőjük sem tudta megmondani Harry kórtermének a számát. A végén letámadott egy orvost, aki közölte, hogy a pszichiátrián lenne a helye. Ahhoz képest, hogy mindannyian jól ismerjük Lou-t, egyikünk sem nevetett ezen a szituáción.
- Maguk Styles hozzátartozói? - kaptuk a fejünket egy hang után, akinek hozzátartozója bőszen lapozgatott a pultot támasztva. Az orvos hóna alá kapta a kórlapot és biccentett, hogy kövessük.
Mindent elmondott. Elejétől a végéig. Annyira sok orvosi kifejezést használt, hogy nem nagyon értettünk belőle semmit, csak mikor elismételte mégegyszer. Harrynek megrepedtek a bordái, szerencsére nem törtek el. Agyrázkódást kapott és kisebb belső vérzése is keletkezett az ütközés következtében, de egy rutinműtéttel helyre hozták. Csodálkozva néztem a kopaszodó, kissé őszes hajú férfira, aki könnyedséggel beszélt egy emberről, aki kis híján meghalt.
- Bemehetnek hozzá, de egyszerre csak egy - közölte az orvos, majd továbbment egy másik beteghez.
Megcsörrent a mobilom, mire összerezzentem a nem várt rezgésre. Apa képe jelent meg a kijelzőn, tehát esélyem se volt kinyomni.
- Ez egy égi jel - vontam meg a vállam és felvettem.
- Hol vagy? - kérdezte apa, semmi köszönés, semmi, de jó, hogy még élsz nélkül . Már vagy két napja nem is beszéltem vele. Nem tudom, hogy neki mit jelentenek az apai teendők, de hogy valami egészen mást, mint nekem, az biztos.
- Öhm... - néztem körbe. Most mit mondjak? Ha az igazat, valószínű, hogy rohamot kap és azonnal idejön. - Eleanorral vagyok. - Mentettem a menthetőt.
- Ó, oké. Csak szólok, hogy hazajöttünk Gabival és észrevette, hogy az egyik váza a sarokban nem ugyanaz, amit ő vett még Dél-Amerikában. Tudsz róla valamit?
- Apa, most nem alkalmas, oké? Szia.
- Be akarsz menni? - kérdezte Liam, és nekem csak ekkor tűnt fel, hogy mindannyian engem vizslatnak.
Az utolsó dolog, amit akartam, az az volt, hogy bemenjek abba az elkülönített szobába és szembesüljek azzal, hogy mit tettem. Megráztam a fejem és nemet mondtam. Louis egy szomorú pillantást vetett rám és bement a terembe. Eleanorral leültünk a legközelebbi székekre és csak szótlanul meredtünk a földre. Semmit nem tudtam mondani. Többször szólásra nyitottam a szám, végül barátnőm előzött meg:
- Ugye tudod, hogy ez nem a te hibád? - kérdezte halkan. Bár inkább kijelentő mondatnak hangzott.
- Nem, El. Erről csakis én tehetek. Miattam akadt ki, miattam ült be abba a rohadt autóba és tesztelte azt, hogy mennyi a sebességhatára - fakadtam ki és úgy éreztem, minden egye szó, ami elhagyja a szám, egy kis megkönnyebbüléssel tölt el. Jól esett bevallani magamnak és hangosan kimondani a történteket, bármennyire és féltem ettől. Az iszonyú bűntudat, ami legbelül mart, alábbhagyott, de nem tűnt el. Mit művelek?
Nekem kéne sírnom Harry ágya mellett és nem kint dühöngeni.
Louis nagy nehezen, de kijött, mire rám nézett. Elkaptam a tekintetem. Addig a kis ideig míg bent volt, úgy éreztem, be akarok menni. Mindennél jobban és elmondjam Neki, hogy mennyire sajnálom. De már megint a gyávaságom győzött, mint mindig. Most az előttem álló automatát bámultam, miközben Eleanor tekintete meg fogva tartott. Mindenki bement hozzá, még El is, kivéve én. Akárhányszor rám kerülhetett volna a sor, nemet mondtam. Egyikőjük sem fűzött hozzá semmit, csak csendes bólintással elfogadták a válaszom.
Még csak azt sem mondták, hogy Harry ébren van-e vagy még altatásban.

♫ ♪ ♫ ♪ ♫

Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb: hogy már napok óta nem beszéltem vele, vagy hogy amikor Eleanor itt volt, hiába kérdeztem rá, terelte a témát. Szerintem ő is, és én is tudtuk a választ, inkább csak meg akart kímélni, hogy megint sírjak. Mert nem ez lenne az első eset. A szentestén le se mentem vacsorázni apával és Gabival, helyette a szobámban gubbasztottam és csináltam a... semmit. Semmihez nem volt kedvem. Akárhányszor azon agyaltam, hogy most mit gondolhat rólam, egyszerűen rosszul lettem magamtól és a sírás fojtogatott. A bűntudatot megszoktam, szinte már családtaggá vált. Eleanor itt volt huszonharmadikán, de este hazarepült a szüleihez. Legközelebb már csak a reptéren fogunk találkozni, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Egyél már legalább egy falatot - szakította félbe a gondolataimat apa érdes hangja. Az asztal másik végében ült velem szemben. Nem néztem rá, helyette viszont a bébirépákat vizslattam, amik magányosan hevertek a tányérom szélén. Huszonötödike van, talán napok óta most bújtam elő a szobámból. A villámra szúrtam a kiszemelt darabot és háromszori rágás után le is nyeltem.
- Most már mehetek? - kérdeztem unottan, most már apára emelve a tekintetem. Megadóan sóhajtott és rájött, hogy hiába próbálja belém tuszkolni az ételt, nem leszek attól vidámabb.
Kiskoromban mindig együtt díszítettük a fát, ami nálunk egy külön apa-lánya program volt, míg anyu a konyhában próbált főzni. Rendszerint bekapcsolt a füstjelző és olyankor nagyokat nevettünk apával, hogy anyu még egy pulykát se tud megsütni anélkül, hogy oda ne égjen. És, hogy most hogy telik a karácsony? A fenyőfát felváltotta a műfa, ami bár kísértetiesen hasonlított az igazira, még sem ugyanaz. Nem árad belőle az a jellegzetes illat, ami beteríti olykor a szobát és nem örömmel nézek rá, hiszen nem árasztja magából azt az ünnepi hangulatot. Gabi már két éve műfát vetet, mert azzal kevesebb a gond és nem kell utána porszívózni. Már nem nevetünk jóízűen anyu szerencsétlenkedésein, hiszen Gabi mindig a környék legjobb éttermeiből rendeli az ünnepi menüt, így nem kifogasolható se a pulyka, se a kuglóf.
Felmentem a szobámba és amikor beléptem az ajtón, tekintetem rögtön a félig teli bőröndömre esett. Ez már a második, és szerintem még mindig nem lesz elég a ruha, amit elpakoltam. Elmentem az éjjeliszekrényemig, és megnéztem a telefonom. Három olvasatlan üzenet, mind Eleanortól. "Na, hogy telik a karácsony? Xx", "Mikor indul a géped? Xx", "A. írj már vissza!".
Egy esemesben válaszoltam mind a három kérdésére/kérésére. Alig küldtem el az üzenetet, már fel is hívott és órákig beszélgettünk mindenféléről. Egyszer sem került szóba Ő.
Mindegy is, már csak két nap és elmegyek.

Első Díjam

Szép estét!

Kivételesen, most nem résszel jöttem, de az is nem sokára fent lesz, csak hogy emeljem a téli szünet fényét (ezt ironikusan mondtam, ne aggódjatok...). Most viszont...

Köszönöm szépen életem első díját Juccus-nak:)

 

Szabályok:

 1. Írj magadról 11 dolgot!

 2.Válaszolj 11 kérdésre!

 3. Írj 11 kérdést!

4. Küld tovább 11 blognak!

1. Írj magadról 11 dolgot! 

1. Nagy álmom, hogy egyszer ellátogassak New York-ba és mindenképp Amerikában továbbtanulni vagy külföldön.

2. Amióta elkapott az oreo-láz, semmi más csokit nem tudok enni, csak azt.

3. Kedvencem tantárgyaim egyike a töri, angol és a matek.

4. A gimnáziumban angol faktos vagyok, komolyan, néha már angolul gondolkodom...

5. Hajlamos vagyok túlzásokba esni. Mindenhol, mindig.

6. Sorozat-függő vagyok. Gossip Girl, Pretty Little Liars, Vámpírnaplók, Glee, Szülifeli... minden, ami szórakoztató.

7. Imádom az ovis teát.

8. Szerelmes vagyok Harry Styles-ba (ki nem?).

9. Mindenki oda van az iPhone telefonokért, és habár nagyon kecsegtető egy félbeharapott almával fémjelzett okostelefon, szerintem az Androidosok jobbak.

10. Van egy barna nyulam, akit törpenyúlnak vettünk, de már háromszor akkora, mint kiskorában.

2.Válaszolj 11 kérdésre!

1. Mi a legnagyobb álmod?

A legnagyobb, hogy eljussak Amerikába és körbejárjam a híres-nevezetes városokat.

2. Mi áll az első helyen a bakancslistádon?

Ha olyasmire gondolunk, mint 'YOLO', akkor nagyon szeretném egyszer kipróbálni az ejtőernyős ugrást. Más kérdés, hogy annyira félnék, hogy hazáig futnék.

3. Ki a példaképed?

Ér egyszerre többet felsorolni? Mert akkor Blake Lively és Leighton Meester, Miranda Kerr, Palvin Barbi.

4. Mi a kedvenc filmed?

Elrabolva 1-2. Hihetetlen, hogy úgy sikerült megcsinálniuk, hogy egyik sem unalmas és vontatott.

5. Kedvenc évszak?

A tél.

6. Miért kezdtél el blogot írni?

Sok blogot olvastam az utóbbi hónapokban és arra gondoltam, én is szeretnék egyet írni. Aztán egy nap elképzeltem, milyen lehetne egy találkozás a fiúkkal és megszületett az első fejezetem. Igazából nem terveztem/tervezek semmit, csak írok, ahogy jön. :)

7. Mik a terveid a jövőre nézve?

Ha ennek a történetnek vége, szeretnék egy újat írni, aminek már meg is találtam a fő témáját. :) Amúgy meg, célom, hogy az ELTE-n tanuljak tovább és ügyvéd lehessek.

8. Hol élnél legszívesebben?

A Nagy Almában, de ez eléggé valótlan, nem? Megelégednék Londonnal bőven. :)

9. Mi inspirál az írásban?

Nincs inspirációm, egyszerűen csak leülök és el kezdek írni. Zenét szoktam hallgatni közben és minél jobban érzem a basszust, annál jobban felpörgök és írok. Ilyenkor hajlamos vagyok kicsit megőrülni.

10. Kedvenc idézet?

"Vannak dalok, amiktől táncra perdülünk. Dalok, amiktől énekelni kezdünk. De azok a legjobb dalok, amik felidézik benned, amit akkor éreztél, amikor először hallottad őket. És ezzel megint összetöri a szívedet." - Gossip Girl

11. Mikor érzed magad a legjobban?

Ha itthon lehetek és bekuckózhatom magam. :)

3. Írj 11 kérdést. 

1. Hogyan látod magad 10 év múlva? Család, barátok...

2. Mit érzel olyankor, amikor írsz? Ki tudod írni magadból a fájdalmat/szomorúságot?

3. Melyik volt életes legmeghatározóbb napja?

4. Ha nyernél a lottón, mire költenéd a pénzt?

5. Tartod a kapcsolatot az általános iskolai/gimnazista barátaiddal?

6. Mennyire vagy Facebook-, Twitter-függő?

7. Melyiket szereted jobban: ha rólad készítenek fotót vagy te fényképezel?

8. Mióta vagy Directioner? :)

9. Melyik fiúban mi fogott meg első ránézésre?

10. Melyik a kedvenc számotok a One Direction-től és miért? :)

4. Küld tovább 11 embernek. 

(nincs meg a 11 ember, tudom, de csak ennyi blogot olvasok rendszeresen és akiket imádok)

Petra

Macey Claudia Morrow

Fantasy Girl

Sunshine

Brianna Rybak

Katee

Naomi Stanley

Ritaa

Nina Law

17.: Why does it feel so good but hurts so bad Part. II.

Hey, Dolls! Itt a rész, amihez... Igazából nem is tudok hozzáfűzni semmit. Tegnap éjjel írtam (akkor már inkább ma), és nem voltam biztos ma benne, hogy felrakom-e vagy sem. Nem rég értem haza a karácsonyi vásárlásból, úgyhogy amíg  kipihenem anyám hülyeségeit és tanulok a holnapi irodalom fogalmazásra, olvassátok el a 17. részt! Utólag is köszönöm a 8 feliratkozót! ❤

Ps. Láttátok már a Kiss You klip előzetesét? Imádom! A zenét már rongyosra hallgattam, de akkor se tudom megunni :)

.::Eleanor::.

 Reggel már hét órakor kipattant a szemem, egyáltalán nem voltam álmos. Inkább izgatott; persze nem a jobbik értelemben. Oldalra fordultam és láttam, hogy Louis még nagyban alszik Mivel nem volt szívem felkelteni, inkább én is lehunytam a szemem és megpróbáltam relaxálni. Ez majdnem sikerült is, körülbelül három percig, de aztán elkezdtem unatkozni. Sosem tudok egy percnél több ideig helyben maradni, mert mindig rám jön a csinálnom-kell-valamit szindróma. Még egyszer Louis felé fordítottam a fejem, de az ő testhelyzete semmit sem változott az elmúlt percekben.

- Jó reggelt! - nyomtam az arcába egy párnát, amitől rögtön felébredt. Imádom, ha egyszer sikerül visszaadnom neki azt a sokkot, ami ő szokott okozni nekem néha reggel. Hallottam a fejpárna mögül egy elfojtott káromkodást, mire felnevettem.

- Ezt még visszakapod - válaszolta játékosan és egy csókot lehelt ajkamra.

- Ez egy ördögi kör - sóhajtottam és felkeltem, hogy végre elkezdődjön a nap. - Bemegyünk? - kérdeztem hátrafordulva.

- A fürdőbe? Persze! - csillant fel a szeme, mire szemöldök ráncolva néztem rá.

- Nem így értettem. A Sugarscape irodájába.

- Te aztán tudod, hogy lombozz le reggel fél nyolckor - mormolta az orra alatt, de hangsúlyából tudtam, hogy annyira nem haragszik.

Először ő tusolt le, amíg kimentem a konyhába és sütöttem pár szelet pirítóst. Majd én következtem, habár nekem már dupla annyi ideig tartott elkészülnöm, mint neki. Egy kicsit kapkodva hagytuk el a lakást, de végül semmit nem hagytunk otthon. Nem is tudom, mire lett volna szükségünk.

Végigmentünk a szürke ködbe borult utakon, amin szokatlanul kevesen voltak. Fél óra alatt a hatalmas fehér üvegépület előtt találtuk magunkat. Az ajtón belépve nem is álltunk meg a recepción, egyenesem a főnökhöz mentünk. Sashát - Louis révén - régebb óta ismerem, és mindig azt hittem, hogy egy kedves személy rejtőzik a pletykára éhes blogger mögött, de lehet, hogy tévedtem. A V fesztiválon is találkoztunk és váltottunk pár szót, egészen megkedveltem. Louis elöl ment, én meg mögötte, de a kezem nem engedte el. A liftben néma csend telepedett ránk, és ahogy rápillantottam Louis-ra, láttam, hogy neki sincs kedve beszélgetni. Kiszálltunk a tizenharmadik emeleten, végigsétáltunk a folyosón; és megálltunk Sasha irodája előtt. Lou be se kopogott, ezért kicsit meghúztam a kezét és biccentettem felé, hogy azért mégis csak illedelmesebb lett volna az a gesztus.

- Szia, Sasha - köszönt Lou kicsit idegesen. A fekete hajú nő, mintha szívességet tett volna, hogy ránk nézzen, aztán amint meglátott minket, máris megváltozott az arcberendezése. Mosolyra húzta a száját.

- Ó, sziasztok! Bocsi, nem rátok számítottam. - Felállt az íróasztalától és odajött hozzánk, hogy köszöntsön.

Zavart, hogy csak úgy adott nekünk két puszit, amikor pontosan tudja, hogy miért jöttünk - legalábbis remélem, hogy tudja. Valószínű, hogy ő írta a cikket, hiszen S.F. monogram volt a bejegyzés végén. Egyáltalán nem érezte zavarban magát, olyan volt, mint mindig: vidám és mosolygós. Louis rám nézett, miután bólintottam egy aprót, aztán megkérdezte:

- Sash, honnan szedtétek a képeket a tegnap esti bejegyzéshez?

- Milyen bejegyzéshez? - tettette a hülyét. Ugyan, kérlek... Egy szemforgatás után én is kontráztam, mire értetlenkedett, hogy már pedig tegnap semmi új nem került a blogra pár hirdetésen és egy bejegyzésen kívül, ami Justin Bieber és Selena kapcsolatáról szól.

- De, láttuk a képeket. Honnan voltak? - kérdeztem rá és lehet, hogy kicsit parancsolóbb voltam, mert ijedten néztek rám mindketten. - Sasha, ne játszd a hülyét, tudjuk, hogy te raktad fel, mert ott volt a monogramod!

- Nem, tényleg nem tudok semmilyen posztról. - Mondta pókerarccal és visszasétált az íróasztala mögé. Össze-vissza kattintgatott, majd hirtelen mozdulattal felénk fordította a monitort. - Nézzétek meg, nem posztoltunk rólatok semmit. Az utolsó bejegyzésetek óta nem írtunk ki semmit, ahogy kértétek.

- De... - nézett Louis hitetlenkedve. - De tegnap ott voltak Eleanor képei. Hiszen láttuk őket!

- Akkor biztos képzelődtetek. Múltkor annyi Larry és Elounor rajongó szidott minket, hogy egy idő után belefáradtunk a magyarázkodásba és úgy döntöttünk, hogy nem írunk ki semmit.

- Ez hülyeség. Láttuk a képeket. Honnan legyünk benne biztosak, hogy nem most rejtetted el? - kérdeztem és már nekem is kezdett elegem lenni. Még csak reggel fél tíz és máris a nap tetőpontjához érkeztünk.

- Igen - helyeselt Louis.

- Na, jó, ebből elég lesz. Nem volt és nem is lesz poszt, most pedig elmehetnétek, mert mások is jöttek reklamálni kora reggel - mondta éllel a hangjában és a nyitott ajtónál álló két fekete ruhás kollégájára mutatott.

Elköszöntünk és sebesen távoztunk. Véletlenül neki mentem az egyik lánynak, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy bocsánatot kérjek. Nem, nem hiszem, hogy udvariatlan lettem volna, egyszerűen csak sík ideg.

- Tudtam, hogy ez lesz - mormolta Louis, miközben megnyomta a lift hívógombját. - Hol csináltattad a képeket?

- A Wellnock Studios-ban, nem messze a King's Cross-tól. Miért?

- Mert akkor elmegyünk oda.

Beszálltunk a felvonóba. Louis lezseren dőlt neki a falának, és a földet kezdte pásztázni. Elővettem a mobilom, semmi érdekeset nem találtam, csak egy esemest Alishától, hogy délután kettő-három körül hazaérnek. Visszaírtam, habár gyanítom, hogy rég felkeltek, hiszen több órás az út Holmes Chapel-től idáig és szokásához híven nem fogja látni az üzenetet. Louis mobilja is megcsörrent, ami a csöndben fülsüketítően hatott.

- Igen? - szólalt bele. Nem hallottam, csak foszlányokat, de egy érdes és szigorú férfihang kiszűrődött annyira, hogy felismerjem: Will az, a menedzserük. - Mi?... Jó. Igen. Igen... Már intézkedünk. Szia!

- Látta? - kérdeztem, mielőtt Louis mondhatott volna valamit.

- Igen. Persze, hogy fent volt a dolog, nem tudom, hogy Sasha hány évesnek néz minket, de legalább ne hazudott volna a szemünkbe.

A Sugarscape előtt várakozott pár Directioner, úgyhogy a recepción érdeklődtünk, hogy van-e hátsó kijárat. Pechünkre nem volt. Remek! Még pár pillanatig álldogáltunk tétlenül és támasztottuk a fapultot, de végül is idő volt, úgyhogy mennünk kellett. Kilépve az épületből mindenki sikításban tört ki és használatba kerültek az eddig kézben szorongó mobilok is.

- Eleanor, tényleg te voltál azokon a képeken?

- Szeretünk Louis! - kántálták egyszerre a tömegben a lányok.

Louis csak rámosolygott a tömegre, majd együtt mentünk a parkoló autónkhoz, ahova a legtöbben követtek. Hát ez a nap már nem is lehetne rosszabb...

Végül is eljutottunk a stúdióba, ahol az egyik teremben zajlott a fotózás. Erős dallamok szűrődtek át a falon, és egy férfi hangja is, aki instrukciókat adott. Matt volt az, egyből elindultam felé. Louis követett.

- Hé, Matt! - jeleztem a férfinak, hogy mögötte állok négy lépéssel. - Szia! - köszöntem neki kedvesen, mire megfordult és szólta a stábnak, hogy két perc szünet. Mindenki szétoszlott, egyedül a modell volt a helyén, és mellette a szőke lány, aki akkor is asszisztált, amikor én voltam.

- Nálad vannak a képeim? - kérdeztem.

- Persze. Nem tudtam, hogy most kell, úgy volt, hogy jövő hét szerdán jössz érte.

- Mi? Ő fotózott? - szólt meg a féltékenység Louis-ból.

- Igen, de nem ezért jöttünk - pirítottam rá. - Matt, a képeket valaki - hangsúlyoztam - kiszivárogtatta.

- MI?

- Igen, jól hallottad. Te voltál? - kérdezte Louis kertelés nélkül és mielőtt még egyet lépett volna a megszeppent srác elé, elé raktam a kezem. A lány, aki a modell haját igazgatta, feleslegesen, látszott, hogy valójában hegyezi a fülét. Matt reakciója őszintének tűnt és a tekintetét látva egy percig sem kételkedtem benne, ugyanakkor a szőke hajú lány nagyon gyanús lett. Ő volt az egyetlen, aki még ott volt.

- És te? - intéztem hozzá a kérdést, mire félénken felénk fordult. - Te ott voltál. Te szivárogtattad ki?

- Hannah? - hitetlenkedett Louis. - Mi az ördögöt keresel itt?

- Öhm, dolgozom - mondta halkan.

- De, te itt? Milyen kicsi a világ - húzódott mosolyra barátom szája. Hannah, Hannah... Ó! Jézusom, miért nem ismertem rá? Talán mert felnőtt, végül is a haja ugyanolyan, de az arca teljesen megváltozott. A lány, aki előttünk állt, már nem az volt, aki még Louis-val volt együtt az X-faktor ideje alatt. Magas lett, vékonyabb és szebb. Sokkal szebb. Szempillái erősen ki voltak festve, és csak szájfényt használt.

- Lou, itt dolgozom már lassan egy éve - mondta, mintha nekünk ezt tudnunk kellett volna.

- És tudsz valamit a képekről? - kérdeztem én, mert úgy tűnt, hogy Louis-t jobban lekötötte a töprengés és a meglepődés, mint hogy kitaláljuk, ki volt az, aki kiposztolta a képeimet.

- Öhm... Nem tudom.

- De még itt voltál, mikor elmentem - mondta Matt. Tényleg? - kezdtem gondolkodni magamban. Végül is el tudnám képzelni, hogy az ex így akar bosszút állni, de azt hiszem ez csak a filmekben - és az én képzeletemben - létezik. Mégis mi oka lenne Hannah-nak ilyet tenni?

- Nem, nem én voltam. Azért maradtam bent, hogy utánad bezárjam a stúdiót  mert sietned kellett - magyarázott Hannah és elindult az ékszeres pult felé.

- De nem is láttál senkit? - a lány értetlenül nézett Mattre, aki közben magához vette a fényképezőgépét ismét. - Mondjuk egy itt maradt stábtagot?

- Nem, senkit - rázta a fejét a lány, amitől vállig érő szőke haja össze-vissza kócolódott.

- Oké, köszi mindent - mondta Louis és elindult a kijárat felé.

Beértem az egy méter távolságot közöttünk és rákérdeztem, hogy neki nem gyanús-e, hogy Matt azt mondta, Hannah volt az utolsó, aki itt volt. Hannah hangja pedig remegett, amikor végre megtalálta a szavakat, hogy elmondja, azért volt itt, hogy bezárja a termet.

- El, ne feltételezd már a legrosszabbat folyton szegény lányról. Egyébként se hiszem, hogy ő volt...

- Miért? - szólalt meg... most belőlem is a féltékenység. Rosszul esett, hogy védeni kezdte az exét. Mármint, persze, hogy megvédi, csak nem hiszem el, hogy nem áll össze neki a kirakós.

Alisháék háza felé vettük az irányt, hogy megnézzük, hogy mit tettek tönkre a fiúk. Első nap óránként hívogattak, hogy hogyan működik a sütő, hogyan kell összekötni a tévével a laptopot és hogy hol van a mélyhűtő (?). Útközben megálltunk egy Starbucks-nál, hogy igyunk egy kávét és együnk pár falatot. London szokatlanul csendes volt, a város teljesen kihalt, az utcákon is csak a köd látszódott és a közlekedési lámpák fénye. Alisháék házához érve láttuk, hogy Harry autója már itt áll a feljárón, úgyhogy kicsit csalódott voltam, mert útközben kitaláltam, hogyan üdvözölhetném barátnőm.

- Jó hamar megjöttek - mondtam Louis-nak, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem nagyon beszéltünk, mióta eljöttünk a stúdióból.

- Aha - mormolta.

A házból hangok szűrődtek ki, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, hiszen ez megszokott, hogy ahol a One Direction van, ott nincs csend. Niall és Zayn a konyhában ült, az előbbi valami undi zöld tésztát evett, míg utóbbi nézte, ahogy a másik tömi magába az ételnek nem nevezhető dolgot. Liam a nappaliban ült és twitterezett, ahogy szokott. Csak kettejüket nem láttam.

- Hali! - köszöntem a fiúknak, akik lustán rám néztek.

- Jajj ne - mondta Liam és bejött a nappaliba. - Jönnek.

Igaza volt, hangos dobogásokat hallottunk a lépcsőről, aztán Harryt láttuk, ahogy kimegy a bejárati ajtón. Louis utána futott, de a fiú arra se méltatta, hogy megálljon csak egy kézfeltétellel jelezte, hogy nem kíván megszólalni.

- Mi történt? - intéztem a kérdést Liam felé, mert előbbi megnyílvánulásából arra következtettem, hogy tudja.

- Előbb veszekedtek valamin, legalábbis olyan hangosan, hogy hallottuk.

Alisha futott le a lépcsőn, mire én a konyha másik kijáratához siettem, hogy hamarabb utolérjem. Csapzottan nézett ki és a szemei is vörösek voltak a könnyektől, amik még ott csordogáltak az arcán.

- Mi történt? - kérdeztem kedvesen és megszorítottam mindkét kezét.

- Elm-m-megy - dadogta és összeszorította a száját, hogy ne kezdjen el zokogni. Tipikus Alisha.

- Al, nem fog elmenni, majd visszajön - nyugtattam, ahogy egy legjobb barátnőhöz illik és szorosan megöleltem. - Mi történt? - suttogtam. Hallottam, hogy a fiúk tanácskoznak, de nem nagyon figyeltem rájuk, inkább Alishára koncentráltam, aki megállíthatatlanul hajtogatta, hogy 'ez az én hibám' és 'mit tettem?' - Mondd már, mi történt?

Leültünk a kanapéra. Mindketten magunk alá húztuk a lábunkat. A mocorgásra a fiúk is bejöttek, akik szintén helyet foglaltak a fotelokban, már aki. Louis úgy gondolta, hogy oldja a hangulatot, inkább a földön elterül és könyökölve hallgat minket. Alisha egy hosszú pillantást vetett Niallre, aki szomorú arccal nézett vissza rá.

- Elmondtam neki - mondta Alisha lehajtott fejjel.

- Mit? - kérdeztük tökéletesen egyszerre a többiekkel. Mi lehet olyan nagy titok, amit én se tudok?

- Elmegyek januárban. New Yorkba.

- MI??

- Sajnálom - suttogta és megint összepréselte a száját, hogy ne törjön ki zokogásba.

Egymás után cikáztak a gondolatok a fejemben. Mikor a leányiskolában eljátszottunk a gondolattal, hogy ki hova megy majd egyetemre vagy főiskolára, Alisha mindig azt mondta, hogy New York-ba szeretne kijutni, álmai városába. Sosem gondoltam volna, hogy sikerül is neki, mint kiderült, ő se nagyon reménykedett benne. Elmesélte, hogy tisztában van vele, milyen nehéz oda bekerülni és irracionálisan magasak a követlemények, de sikerült. Neki. A minap kapott levele szerint, tizenharmadikként vették fel a Columbia Egyetemre.

- Miért nem mondtad el? - kérdeztem hosszas csönd után. A fiúk meglepetten néztek, majd Zayn kisétált, mondván, hogy megpróbálja utolérni telefonon Harryt.

- Mert ez az egész csak álom volt. És mert nem tudtam, hogy mondjam el - tette hozzá. Szemei még vöröskések voltak, de már felszáradtak a könnyei. Elhiszem, hogy megkönnyebbült, de én egyáltalán nem. Mihez kezdjek a legjobb barátnőm nélkül? Most már több, mint biztos volt, hogy elmegy.

- És mit mondott? - kérdezte Niall.

- Mégis mit mondott volna? - nevetett keserűen legjobb barátnőm és megtörölte a szemeit. - Először nem hitte el, aztán kiborult, aztán azt mondta, hogy nem jelentett Ő számomra semmit és elhúzott.

- Pár nap és lenyugszik - mondta Liam együttérzését kifejezve. Alisha mellé ült és végigsimított a hátán. Zayn visszajött, hogy Harry nem veszi fel, esélytelen.

- Hova mehetett?

- Nem hiszem, hogy messze. Hazzát ismerve betér az első kocsmába és majd másnap előkerül a város egy másik pontján - válaszolt Louis és felült a kanapéra, mert az mégis csak kényelmesebb volt. A nap folyamán először néztünk egymás szemébe úgy, hogy nem a magunk problémájával foglalkoztunk. A kék szemei ragyogásából tudtam, hogy ez most más. Harry tényleg maga alatt lesz és kifordul önmagából.

- Mennem kell - állt fel Alisha a törökülésből és az emelet felé indult.

- Hova? - kérdeztem.

- Pakolni. Nem maradhatok itt, El. Nem bírnám elviselni, ha találkoznom kellene vele még egyszer. Nem merek a szemébe nézni - suttogta az utolsó mondatot. Felálltam és vele együtt mentem fel az emeletre, hogy segítsek neki.

Bármennyire is fájt, hogy nem bízott bennem annyira, hogy elmondja ezt, megértettem, hogy nehezére esett megnyílnia. Ha Harry nem látja meg a levelet, nem hinném, hogy most mondta volna el és magától. Legfeljebb később élte volna át ugyanezt.

.::Harry::.

 Beszálltam a kocsiba és miután kiordítottam magamból a fájdalmat elindultam. Hát ettől nem könnyebbültem meg, és igen a fájdalom még jobban belém hasított, amikor eszembe jutott...

- Ezek szerint elköltözöm - formálta félve a szavakat, de nem nagyon figyeltem, mert újra és újra elolvastam a levél minden egyes szavát.

- Hova? New Yorkba?

- Igen.

- Tessék?... - döbbentem le. - És mégis mikor akartad elmondani? Elakartad egyáltalán? - emeltem fel a hangom.

- Harry...

- Nem! Tudod... Mi voltam én neked? - kérdeztem rá. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de a hirtelen pánik ezt hozza ki belőlem. Bepánikoltam, hogy tényleg elmegy-e. Általában könnyen búcsút mondtam a lányoknak, akik egymásnak adogatták a kilincset, de ilyen még sose fordult volna elő, hogy marasztaljam. Kimondtam neki; azt a szót, amitől a legjobban féltem, hogy megtörténhet és nem bántam meg. Még most sem, és ezt fájt a legjobban. Mert most a jelek szerint nem érdekelte, mintha semmi se lett volna az elmúlt két hónap csak egy kaland. Ott voltam neki, lelki támaszt nyújtottam, ha kellett. - Mi voltam neked? - kértem számon.

- Mi? - rázta a fejét hitetlenül. - Ezt nem gondolhatod komolyan! Harry, magam se gondoltam volna, hogy sikerül bejutnom egy ilyen előkelő helyre, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak - remegett meg a hangja és láttam a legördülő könnycseppeket a porcelánarcán. Kezeim maguktól indultak el, hogy letöröljék őket, de végül ökölbe szorítottam a kezem és a papírt is az ágyra dobtam.

- Tudod mit? Felejts el! - mondtam és kirontottam a szobából...

A kormányt görcsösen szorítottam és az adrenalin szintem is az egekbe szökött. A jobb lábammal kicsit jobban ránehezedtem a gázpedálra és egyre jobban csökkent a biztonság érzetem. De nem akartam megállni. A köd nagy volt, és a piros lámpák se zavartak. Nem tudtam - hiába próbáltam - leemelni a lábam és fékezni. Nem gondolkoztam, nem is gondoltam rá.

Köhögni kezdtem és éreztem, ahogy egy meleg folyadék csorog le a szám szélén. Vérszaga volt. Iszonyatosan fájt a fejem, ami nem enyhült a mentők és rendőrök szirénázó hangjától, még jobban lüktetett. Az utolsó amire emlékszem, hogy szorosan lehunyom a szemem.

16.: Why does it feel so good but hurts so bad Part. I.

Welcome, ezen a csodálatos sundayfunday napon - amit tudom, hogy mindenki a pokolba kíván. A részhez csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy egyszer mintha említettem volna, hogy lesz a huszadik rész körül egy kis 'változás'. Nos, a történet itt vesz száznyolcvan fokos fordulatot - és persze a következőben, hiszen ez csak az első része. Xx

.::Eleanor::.

Egy perc. Két perc. Három... Már csípőre raktam a kezem és fenyegető pillantásokat vetek rá, de még mindig az ágyon fetreng nevetve. Ennyire vicces lenne? Nem hiszem.

- Ugye most viccelsz? - tápászkodik fel, miközben letörli egy a nevetéstől kibuggyant könnycseppjét.

- Úgy nézek én ki? - kérdezem éllel a hangomban és választ sem várva kimegyek a laptopért, hogy megmutassam a bizonyítékot. Az egérpadon végighúztam az ujjamat, hogy a gép újjáéledjen és idegesen harapdáltam a számat. Tudom, hogy Lou azt hiszi, viccelek, de nem lesz ennyire mókás hangulatban, ha meglátja a képeket. Ölébe raktam a gépet és félve emeltem rá a tekintetét. Igen, erre a reakcióra vártam. Először hümmögve görgette le az oldalt, és láttam a szemét, ahogy fokozatosan ködösödik és az arca is mintha kissé eltorzult volna.

- Mi a fenét csináltál? - kérdezte felemelve a hangját, amitől kicsit hátrébb hőköltem, de biztos voltam benne, hogy csak egy kisebb kirohanásáról van szó. Nyeltem egyet és válaszra nyitottam volna a számat, de folytatta: - Van fogalmad róla, hogy mi lesz, ha ezt bárki meglátja? - kelt ki magából és indulatosan állt fel az ágyról, hogy teljesen szembe fordulhasson velem. - El, ez komoly, akik eddig utáltak, azok tuti, hogy ízekre szednek, és ez az, amit nem akarok. Ráadásul dühít, hogy bárki láthat téged... - szavai elhalkulnak és már inkább volt aggódó, mint dühös.

- Szóval féltékeny vagy? - vonom kérdőre és én is felállok, hogy a szemébe nézhessek. Egy kisebb mosolyt villantok felé, hátha megpuhul, de nem.

- Nem, egyszerűen csak rossz látni, hogy bánt, ahogy mindenfélének elhordanak, és ha ezt a képet meglátják - mutatott a monitorra -, nem tudom mit csinálok.

- Nos, a probléma az, hogy már publikálták. A másik probléma - vettem egy kicsit viccesebbre a figurát -, hogy már nincs semmilyen meglepetés.

- Hogy érted ezt? - kérdezte és láttam szemében az óvakodást, mintha azt hinné, hogy a következő baj, amire rámutatok az az, hogy meztelen képeim is vannak

- Nos, ezt ajándékba szántam.

- Ó... - esett le neki pár másodperccel később. Mellém lépett és szorosan átölelt. Nyomott egy puszit a homlokomra. Nyakába fúrtam a fejem és mélyen belélegeztem erős parfümjének az illatát, ami most biztonsággal töltött el és megnyugtatott.

- Azért, szólni kéne a szerkesztőknek, hogy szedjék le - szólt meg kis idő múlva.

- Ühüm - helyeseltem.

Még jobban szorítottam magamhoz és azt akartam, hogy ez a pillanat ne múljon el. Mert bár úgy érzem, hogy Louis kicsit dühös rám, mégis a karjaiba húz és megvéd, történjen bármi. Tudom, hogy mindig ott van nekem és józanul gondolkodik, nem őrül meg, ha vészhelyzet van; én viszont képes vagyok bepánikolni, emiatt pedig többször hozok rossz döntést, mint jót.

Amíg elmentem fürdeni, útközben pötyögtem egy esemest Alishának, hogy minden rendben van - bár a képek még mindig fent vannak. Kíváncsi vagyok mi lehet vele és Harryvel.

.::Alisha::.

Sokkal inkább vicces, mintsem botrányos El szerencsétlenkedése. Napvilágot látott pár szexis képe, na és? Legalább neki tökéletes alakja van, nincs semmi takargatnivalója. Magamban mosolyogva mentem vissza a helyiségbe, ahol felettébb jó hangulat uralkodott. Mindenki könnyesre nevette magát, Harry és Jack pedig egymás szavába vágva oltogatták egymást.
- Ki volt az? - duruzsolta a fülembe göndör hajú barátom, amikor visszaültem a helyemre. Szorosan mellé, hogy mindenki kényelmesen elférjen a kis kerek asztalnál.
- Eleanor. Majd később elmondom - válaszoltam, hogy csak ő hallja.
Még beszélgettünk a srácokkal és végighallgattunk egy rögtönzött koncertet is, aminek a felét végigtáncoltuk, sőt Harry addig piszkált, hogy énekeljek, míg végül beadtam a derekam és elénekeltem egy One Direction számot. A White Eskimo a végén megtapsolt, de nem is ezért, hanem Harry önelégült vigyoráért már megérte. Tetszett neki, hogy az ő számuk közül választottam, bár igazság szerint nem is jutott hirtelen más az eszembe. Miután az elmúlt egy hónapot a One Direction bűvöletében töltöttem, hamar megtanultam az összes számaikat, hiszen mindegyik dallamos és fülbemászó, míg más zenéknek nagyjából a refrénjét tudom, amire mindig tombolunk.
Elbúcsúztunk a srácoktól és megadták a számukat, hogy hívjam őket, ha csatlakoznék hozzájuk, mert éppen megüresedett egy női vokalista számára egy hely.
- Ne álmodj róla, Jack! - szólt Harry kedvesen, mint aki csipkelődik a másikkal. Kikérte magának, és azt mondta, hogy előbb csatlakoznék a 1D-hez, mint hozzájuk. Ezen elvitatkoztak, míg én a fejemet fogtam, majd egyszerűen kihúztam Harryt a kocsmából és hazaráncigáltam. Alig állt a lábán, ezek szerint akkor is fogyasztott rendesen, amíg én nem voltam bent.
Hazafele öntötte magából a részeges vicceit, amik könnyeket csaltak a szemembe, annyit nevettem rajtuk. Be nem állt a szája a hülyeségekről.
Az anyja és a nevelőapja már régen az igazak álmát aludták, ahogy Gemmáék is, úgyhogy a lehető leghalkabban, tenyeremmel befogtam a száját és felmentünk a lépcsőn. Sajnos az ötletem nem sikerült, mert beleharapott a bőrömbe.
- Harold Edward Styles, seggrészeg vagy - oktattam ki csöndben és felé tornyosultam, mivel két lépcsőfokkal magasabban álltam.
- És te így is szeretsz - sóhajtott teátrálisan. Csak mosolyogva megcsóváltam a fejem és egy cuppanós puszit kapott cserébe ezért a szép vallomásért.
Elmentem fürdeni. Hosszú percekig folyattam magamra a forró vizet, minden porcikám átfagyott a téli mínuszban. Lehunytam a szemem és átértékelni kezdtem az egész eddigi életemet. Ilyenekre is csak a zuhanyzás közben érek rá... Harry olyan volt számomra, mint egy támasz, akibe kapaszkodhattam, aki kihúzott a bajból. Segítségért is hozzá fordultam és gyakrabban lelkiztem vele, mint Eleanorral az utóbbi időben - amit gyakran szóvá tett legjobb barátnőm. Mellette tényleg önmagam lehettem - még akkor is ha ez most közhely -, és sokat segített elfogadni magam, egy másik szemszögből világított rá a problémákra. Amik elől nem kell elfutni és meghátrálni, mert ha egyszer szembe nézel vele, utána sokkal könnyebb lesz. És milyen ironikus, hogy ott függ a legnagyobb problémám a levegőben, ami arra vár, hogy elmondjam Neki.
Hajamat kontyba fogtam és magamra öltöttem egy hosszú szürke melegítőt és egy fehér topot, mint pizsama, majd visszamentem Harry szobájába. Az ágyon feküdt, haja az arcába hullott. Olyan édesen aludt, hogy nem akartam felkelteni, úgyhogy kémeket megszégyenítő módon másztam be a falhoz és fejemet óvatosan a mellkasára hajtva hagytam, hogy elnyomjon az álomvilág.

- JÓ REGGELT! - hallottam meg egy fülsüketítő hangot az ágy mellől. Szemeim azonnal kipattantak, ahogy Harrynek is, aki kis másnapossága ellenére is felriadt.
- Mi a fene? - kérdezte álmosságtól rekedt hangján és először rám nézett, majd az ágyunk mellett álló Gemmára és Nate-re. - Hogy jöttetek be? - tért magához egy pillanat alatt és felemelkedett az ágyáról. Én törökülésbe felültem.
- Először is: nem volt kulcsra zárva az ajtó... - kezdte Gemma.
- Öreg hiba - vágott közbe Nate.
- Másodszor is - Harry nővére vetett egy pillantást Nate-re, aki fülét-farkát beljebb húzta. Látszik, ki viseli a nadrágot a családban. -: anya azt mondta, hogy van lent reggeli és nem sokára mennetek kell.
- Oké, megyek zuhanyozni - álltam fel és a bőröndből elővettem pár cuccom. Gemma és Nate, mint akik jól végezték dolgukat, kimentek a szobából.
- Ez aztán az ébresztés - vakarta a tarkóját Harry, míg a szekrényében nézelődött.
- Fáj még a fejed? - Bólintott, mire a kezébe nyomtam egy kis tablettát. - Régen ezt használtam, és bevált. - Nyomtam egy puszit a fejére és elmentem fürdeni.
Anne készített nekünk palacsintát áfonyával. Fogalmam sincs, honnan szerzett télen áfonyát, de nagyon finom volt. Harrybe próbáltam beletuszkolni pár falatot. Mintha én lennék az anyja. Ez a vidéki levegő teljesen kicserélt, mintha egy sokkal felszabadultabb én költözött volna belém.
Reggeli után még tévéztünk, legalábbis én megnézettem Harryvel a Pretty Little Liars ismétlését.
- Most komolyan, ettől még jobban fáj a fejem - kapott a halántékához teátrálisan.
- Ne mondd, hogy nem izgalmas, hogy ki lesz A? - keltem fel az öléből.
- Ha-ha-ha. Nem. A tuti gimi az jobb, annak legalább van valami mondanivalója.
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, mire legyintett és tett egy megjegyzést, hogy úgy se érteném. Válaszul az arcába csaptam a díszpárnát, amiből egy párnacsata kerekedett.
- Ideje lenne mennetek! Harry, sosem fogsz odaérni a stúdióba - pirított rá Anne a konyha ajtót támasztva és rosszallóan csóválta a fejét. - Fiatalok - dörmögte és visszament.
A melegítőt lecseréltem egy kényelmes csőnadrágra, a topot pedig egy vicces, kötött karácsonyi pulcsira. (kép) A bőröndbe csak bedobáltam minden cuccom, ami szanaszét volt - jól van, mindenhol otthon érzem magam, na.
Fél órás búcsúzkodás után elindultunk. Anne-nek megígértem, hogy többet eszem, mert szerinte elférne rajtam egy-két kiló bőven. Láttam Harry én-megmondtam mosolyát az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, mert idegesített, de vállat vonva mosolyogtam rá. Gemma azt mondta, hogy majd ha Londonban lesz, mindenképpen találkozzunk. Megígértem neki.
Az út csendesen telt, zenét hallgattunk. Harry az utat nézte, én meg az elsuhanó tájat és közben hálás voltam, hogy ilyen hétvégét tudhatok magam mögött. Úgy érzem, mintha kicseréltek volna.

.::Niall::.
Már két napja ment el Harry és Alisha és én azóta nem is mozdultam egy lépést sem innen. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen hazamentem aludni, de legtöbbször itt bandáztunk a fiúkkal, amelynek fő oka az volt, hogy a roskadásig pakolt hűtőben ne menjenek tönkre a felesleges kaják. Meg persze, mert a közös házunk kisebb átalakításon esik át. Új lesz a falak színe és pár elhasznált bútort ki is cserélünk.
- Mikor jönnek? - kérdezte Zayn, s megfordult a tengelye körül, hogy rám lásson. Tésztával teli szájjal nem akartam válaszolni, szóval meg kellett várnia míg lenyelem.
- Isteni ez a pesztó, Liam! - szóltam ki a barna hajú bandatagnak, aki a konyhát rakta rendbe. Nos, részben utánam, de ez mellékes. - Bármelyik percben itt lehetnek.
Letettem a tálat az üveg dohányzóasztalra és felmentem az emeleti mosdóba. Visszafele láttam, hogy Alisha szobájának az ajtaja nyitva van, és innen is kiszúrom azt a fehér kis borítékot. Amit azt hiszem, nem kell bemutatnom. Tegnap érkezett a postaládába, és én azonnal az éjjeli szekrényére vittem, gondoltam, ott biztosan észreveszi.

.::Alisha::.
Jólesett ezután a többórás autóút után kinyújtani a lábam és a kocsiból kiszállva beszívni a londoni szmogos levegőt, ami még a külvárosig is elér.
- Kíváncsi vagyok, mennyire szedték szét a lakást - jegyeztem meg magamnak hangosan, miközben kiszedtem a csomagtartóból a bőröndömet. Harry is így tett és követett az ajtóig.
- Hidd el, maximum a hűtő és a tévé bánja - nevetett saját viccén és egy csókot nyomott az ajkaimra, mielőtt bementünk volna a házba.
A konyha tiszta padlóját súrolta az állam, amikor beljebb mentünk. Sehol egy összeragasztott váza vagy egy újonnan vásárolt tárgy, ami feltűnne. Ehelyett három fiú ül a kanapén, glédában egymás mellett és arcukon kétszer körbeér a mosolyuk.
- Ez most a de-jó-hogy-itt-vagytok mosoly, vagy a ne-haragudj-de-új-a-váza mosolyotok? - kérdeztem játékosan mindhármójuktól. Zayn továbbra is mosolygott, de a másik kettő száján a vigyor kicsitt alábbhagyott.
- Azzal majd később ráérünk foglalkozni - legyintett Niall.
- Nyugi, mindenkinek tetszeni fog a váza. Egyenesen a Direction-házból való - kontrázott Liam.
Hát reméltem, hogy nem fog feltűnni Gabinak, ugyanis ő az egyedüli a házban, aki minden virágnak kitesz egy újabb vázát vagy vesz egyet. Megtörhetetlen váza-mániája van, ami már apát is néha az őrületbe kergeti.
Liamék megkínáltak az egyedi recept alapján készített pezstós tészátjukkal de nem fogadtuk el, mondván, hogy útközben megebédeltünk Nottingham-ben.
Harry felkísért a szobámba, miután Liam figyelmeztette, hogy nem sokára indulniuk kell a stúdióba.
A bőröndömből kipakoltam a szennyest és egy nagy kupaccal vágtam le őket a fürdőszoba padlójára.
- Nézd! - vett el egy levelet Harry az éjjeliszekrényemről. - Nem is mondtad, hogy jelentkeztél a Columbiára.
- Mert... - Odamentem és kivettem a kezéből a levelet, aminek elején a kis kék korona villogott feltűnően és a nevem is rá volt írva kacskaringós betűkkel. Torkomra forrtak a szavak és félve néztem fel, azokba a tökéletesen zöld szemeibe. Amiben nem láttam semmit, csak közömbösséget.
- Nem nyitod ki? - kérdezte.
- Nem akarom - mondtam.
Pár másodperc némaság és egy elégikus sóhaj után, de égül  feltéptem a borítékot.

15.: Troublemaker

Sziasztok! Itt van az új rész, ezen a csodálatos hatefőn - nos nekem tényleg az volt, mert nem volt suli -, remélem mindenkinek tetszeni fog blablabla. Majdnem 2000 látogatottság, köszönöm! <3 És mint mondtam, behoztam egy új főszereplőt... :)
Ps.: Hallottátok a fiúk körüli híreket? New York-ban minden létező dolog megtörtént, ami megtörténhetett. Egyre inkább hajlok affelé, hogy Haylor igaz - no comment -, Payzer is baaack! :)

.::Hannah::.

A stúdióban  ahol már órák óta dolgoztunk a fotózás előkészületein, hirtelen mindenki még idegesebbé vált. Fogalmam sem volt, miért.
- Halihó! - csilingelte egy hang, amit bárhonnan felismertem, még ezer hang közül is. Barna haja hullámzott a vállánál és ugyanolyan könnyed léptekkel vette be a termet, mint pár évvel ezelőtti megismerkedésünkkor. Összepréselt szájjal és behúzott nyakkal fordultam a sorrendbe rakott karkötők és egyéb kellékek felé, hogy feleslegesen újrarendezzem őket tehetetlenségemben. Nem elég, hogy egy órát késett, nekem kell alkalmazkodnom hozzá.
- Pakolj le, addig beállítjuk a hátteret - bájolgott Matt, a fotós, közben Eleanort elkísérte a paraván mögé és egyedül hagyta, hogy köntösbe bújhasson.
Tényleg nem tűnt fel neki, hogy egy ismerős arc is itt van a sok asszisztens között? Ó, persze, miért is tűnne fel, elvégre sosem kedvelt. Attól a vattacukor illatú parfümjétől és erős kisugárzásától éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Kezemmel birizgáltam egy vastag aranykarkötőt, ami eléggé megtetszett.
Pár perc múlva valaki megkopogtatta a vállamat. Mintha bárkinek engedélyt adtam volna rá.
- Ne haragudj, de nem láttad Matt-et? Azt mondta, pár pillanat és jön - mondta és a szemét le sem vette a karkötőről, ami lazán körbefogta a csuklóm.
- Öhm, szerintem mindjárt visszajön...
- De jól néz ki - felelte lelkesen, és a csuklómhoz nyúlt. Meg sem várta, amíg befejezem a mondatot.
- Ó, lányok! - Matt rohant felénk és kezével össze-vissza hadonászott, jelezve, hogy minden és mindenki készen áll a privát fotózásra. Valójában, csak Eleanor, Matt és én leszünk ott.
Átmentünk egy kisebb szobába, ahol a falakat fekete selyemmel borították és az egyik fal előtt volt egy négylábú fekete szék. El kényelmetlenül ült rá, új volt számára a helyzet. Feszengett és száj harapdálva nézett hol rám, hol a fotósra.
- Aranyom, nem kell félned. Senki nincs itt rajtunk kívül – villantott rá egy minden-rendben-féle mosolyt. Matt felkapta a gépét és próbaszerűen kattintgatni kezdett.
Nem telt bele tíz percbe, hogy a modellünk levetkőzte a gátlásait, és a fürdőköpenyét, ami a kezemben landolt. Az egész fotózás profin zajlott. Eleanor úgy viselkedett, mint egy modell – milyen meglepő? – és a felénél már magától váltott pózt. Csendes megfigyelőként álltam a kockás inget viselő fiú mögött, aki felesleges utasításait csak formaságból sorolta. El bevetette a csábos nézését, amikor kissé összeszűkítette a szemeit, mintha mandulavágásúak lennének. Száját nem zárta be, egy kis rést hagyott ajkai között, pont, mint a Victoria’s Secret angyalai szokták. A képekkel, utólag megnézve, nem sok munka lesz, és retusálásra sincs nagyon szükség, hiszen a lány alakja tökéletes volt, ahogy a bőre is. Vékony karjával épphogy fedte nőies idomait, fekete csipke bugyiját pedig a lábával takarta. Sejtelmes képek, de mégsem olyan hivalkodóak.
Amikor először kaptam egy e-mailt, hogy szeretne kérni egy magánjellegű fotózást, meglepettségemben köpni-nyelni nem tudtam. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam, kinek és miért szánja ezeket a majdnem akt képeket. Annyira le akartam ütni a billentyűket, hogy ’Menj a…’ Aztán rájöttem, hogy azt sem tudja, ki vagyok, valójában nem is kommunikáltunk egy-két mondatnál többet. Sosem mondta nekem Louis, hogy miért. Csak vége volt, és kész. Nem kaptam választ a kérdéseimre, egész idáig nem is foglalkoztam vele és már el is felejtettem. A mai napig. Az egész fotózásnak úgy indultam neki, hogy az első adandó alkalommal, amikor lehetőségem lesz rá, lelépek, ehelyett mégis itt ragadtam kíváncsiságból, és mindent megértettem. Tökéletes alakja, csókos szája, boci szemei, hosszú barna haja.
- Megnézhetem? – kérdeztem Matt-et, aki a laptop felett gubbasztott és a háttér kontrasztot erősítette.
- Persze – morogta, de egy kis ideig még mindig a gurulós székében maradt. – Szerinted ez így erős vagy pont jó? Egyszerűen tökéletes… - morogta ismét, de szerintem csak magának. Szemforgatással és egy határozott lökéssel arrébb tessékeltem és alaposabban, összeszűkült szemekkel méregettem Eleanort a képeken keresztül. Hiába, bármennyire is akartam, semmi hibát sem véltem felfedezni.
- Maradhatnak – jelentettem ki kissé bizonytalanul.
- Miért viselkedtél ma olyan furcsán? – tért ki a tárgyra Matt. Szája elől elvette csontos ujjait és most az asztalra helyezte őket. – Te nem ilyen vagy. Általában te nyugtatsz meg mindenkit, most meg mintha téged kellett volna megnyugtatni – elmélkedett.
- Ugyan! – legyintettem. Ennyire látszott volna?
- Ha van valami, szólj, oké?
Aprót bólintottam, majd helyet cseréltünk. Vállára kapta a barna táskáját és kabátját kézen fogva ment ki a teremből. Gondolom, hogy vacsit hozzon a sarkon lévő önkiszolgáló étteremből. Csendben követtem a fejemmel testét, ahogy elhagyja a fehérre meszelt irodát. Teljesen egyedül voltam. Farkasszemet néztem a képernyőről visszaköszönő lánnyal. Mi az, ami benne van és bennem nincs?
Nem gondolkoztam, csak tettem, amit a szívem diktált. Beraktam a pendrive-omat a laptopba és profikat megszégyenítő gyorsasággal másoltam a képeket. Percek teltek el, hogy ott ültem és magam előtt tartottam a kis adattárolót. Vajon van olyan, akinek van elég bárotsága, hogy… Nem, ilyen nincs. Ki fogom törölni. Azok után…
Felálltam és nagy hévvel rontottam ki az épületből. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy miért esik már megint ez a fránya hó? December közepe van, de nem hiányzik, hogy a fagyos járdán csúszkáljak a csizmámban. Sokkal jobban örülnék most egy forró nyárnak, ahol végiglejtve élvezném a napsugarak perzselését a karomon, az utcán. Ehelyett összekoccanó fogakkal, monoton járkáló emberek tömegébe ütközöm. Fogtam egy taxit és az első címre mentem, ami eszembe jutott.
A hatalmas fehér épületbe belépve egy csésze teával fogadtak, ami azonnal felmelegített. Ez jár minden vendégnek? Mert akkor kimegyek és bejönnék még egyszer.
- Jó estét! – köszöntöttem a recepciópultot támasztó öltönyös figurát, aki egyre laposabbakat pislogott. Hiszen még csak este kilenc óra, könyörgöm! - Sasha-t keresem, bent van még? – kérdeztem, mire ijedten felkapta a fejét.
- Mi? Öhm, bocsánat. Mindjárt megnézem. – Egy pillantást vetettem oldalra, és kinéztem a londoni forgatagra, ami még hóesésben sem állt le. A bambulásomból csak a férfi hangja szakított ki: - Igen, bent van, de mindjárt megy haza. Még elcsípheti…
- Köszönöm! – búcsúztam, és őrült rohanásba kezdtem a lépcsőház felé. Gondoltam, ha kettesével szedem a lépcsőket, úgy gyorsabb, mintha lifteznék. A tojás fehérre meszelt folyosó kongott az ürességtől, a fehér ajtók még zártan is vakítottak a világosságtól. Benyitottam a harmadik szobába, aminek nyílászáróján ott feszített a Sasha Flynn tábla.
- Hannah, mit keresel itt ilyen későn? – emelte rám kíváncsi és riadt tekintetét a monitorról.
- Nálam van, de… - mondtam és felé nyújtottam a pendrive-ot.
- Hogyan szerezted meg? – tette fel a kérdést, mintha nem lenne neki nyilvánvaló.
- Az maradjon az én titkom – válaszoltam sejtelmesen és a lépcsőzéstől kifulladva huppantam le a kényelmes bőrfotelbe. Végignéztem az irodán és apró mosollyal nyugtáztam, hogy semmit se változtatott meg a legjobb barátnőm az évek alatt. Sasha volt az én támaszom, s miután annyi támadás ért a munkámmal kapcsolatban, úgy döntött, hogy átveszi a helyem, de a munkámra attól még igényt tart. Furán hangzik, hiszen olyan, mintha kitúrna a helyemről, pedig csak arról van szó, hogy jobban kezeli nálam a gyűlöletet. Ő róla lepereg a mocskolódás, míg engem napokig emészt a lelkiismeret.
Sasha berakta a laptopjába az apró adathordozót és elégedetten nézett végig a képeken. A csönd, ami lassan telepedett ránk, kezdett kínossá válni. Percekig ültem magam elé bámulva és az agyam folyamatosan kattogott. Az angyal, ami ott ült a vállamon, azt súgta, hogy ne tegyem ezt, hiszen nem csak Neki árthatok, de más embereknek is, akiket egyáltalán nem is ismerek. És magamnak, hiszen ha erre fény derül, akkor ki tudja mire képesek a rajongók? Az ördög vasvillákkal próbálta a tudtomra adni, aki képzeletben ült ott a bal vállamon, hogy tegyem, amiben megállapodtunk. Meg kell fizetnie, amit tett velem, hiszen mégis melyik fiú koptatná le a barátnőjét olyan indokkal, hogy most a munkájára kell koncentrálnia. Még ha igaz is, szörnyen fájt, hogy míg én hetekig voltam magamba fordulva, ő túltette magát rajtam és máris másnál talált vigaszt. Minden egyes képnél, amit láttam, úgy éreztem, hogy ezernyi apró kés hasít a szívemben és túlnyomás uralkodik a mellkasomban. Még mindig szerettem. Azt hiszem.
- Ugye tudod, hogyha ezt feltöltöm, akkor nincs visszaút? – kérdezte komolyan Sasha és szemüvegét is feltette, hogy úgy tűnjön, mintha a főnökkel beszélnék. Felnevettem a szájcsücsőrítéses mozdulatán, meg ahogy mindkét kezével támasztotta a fejét, végül bizonytalanul bólintottam.
Hallottam, ahogy lenyomta az enter billentyűt és onnantól kezdve az angyal eltűnt a lelkiismeretemből.

.::Eleanor::.

Azt hiszem ennél tökéletesebb karácsonyi ajándékot nem is tudtam volna kitalálni. Minek vegyem meg neki a századik csíkos inget vagy pólót, esetleg egy nyakkendőt, amilyet sosem hordana? A legbiztosabb, ha valami szexit adok neki, de mégis ízléseset. Mondjuk magamat. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, felnevettem. Az étterem, ahol sorban álltam, most iszonyúan csendesnek tűnt. Pár ember állt előttem, akik ugyanazért jöttek, mint én. Gondoltam, meglepem Louist valami finom vacsival és megpróbálom türtőztetni magam, hogy el ne dicsekedjek a csodás ajándékommal. Louis egyik kedvenc ételét kértem, míg én magamnak egy görög salátát választottam. A kis dobozokkal a kezemben siettem haza és arcomat belefúrtam a sálamba, hogy a hűvös szél ne csípje a bőröm.

- Már vártalak, babe – köszöntött puszival, és mint egy úriember, levette a kabátom és a fogasra akasztotta. A garzon, amit közösen tartottunk fent, valójában csak egy kis menedék volt számunkra. Én ingáztam Manchester és London között, míg ő gyakorlatilag itt élt, úgyhogy kapóra jött a belvárosi kétszobás lakás.

- A kedvenced – mosolyogtam és átnyújtottam neki a fehér műanyagot és az evőkanalakat. A mosogatással mindig spóroltunk, úgyhogy jobban szerettünk műanyag tálakból enni.

Letelepedtem mellé a kanapéra és közösen kiválasztottunk egy filmet. Én a Bajos Csajokat – komolyan, a kedvenc filmem, és akárhányszor megnézem, mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne – akartam megnézni, míg ő Step Up legújabb részét. Szép kis vita lett belőle, végül megegyeztünk, hogy felezünk.

- De hát, akkor be se tudjuk fejezni egyiket se – hitetlenkedtem.

- Tudok jobb elfoglaltságot is – mosolygott pajzánul, mire megpöcköltem az orrát.

- Jól van, legyen egy-egy óra mindkét filmből – adtam be a derekam egy beletörődő sóhaj után és vállára hajtott fejjel néztem, ahogy elindul a Step Up. Végül is, minden kapcsolatban kompromisszumokat kell kötni, csak azt hiszem a miénk kicsit másabb.

Nem telt bele egy órába, hogy meguntam a táncos filmet és bealudtam. Ez történik, ha már százegyedjére nézetik meg velem. Apró mocorgásra keltem fel, de még mindig félálomban voltam. Louis illatát éreztem, hogy elsuhant mellettem, úgyhogy nem nyitottam ki a szemem, inkább annyiban hagytam. Hallottam távolról a fürdőszoba ajtajának becsukódását.

Pár perc múlva azonban tényleg fel kellett kelnem, mert a telefonom vadul csörögni kezdett és a második kör után tényleg úgy tűnt, hogy az illető nem tágít. Váratlanul ért, hogy Alisha neve helyett Liam nevét írta ki hatalmas betűkkel a készülék, ezért azonnal felvettem.

- Halló? – szóltam bele kicsit álmosságtól rekedve.

- El, azonnal menj fel a Sugarscape oldalára! – utasított. A hangneme parancsoló volt, ami nem volt megszokott, úgyhogy cselekedtem. Szerencsére be volt kapcsolva a gép, úgyhogy se perc alatt teljesítettem a küldetést.

- Mi történt, Liam? – kérdeztem egy ásítás közepette.

- Csak kattints a legutolsó bejegyzésre.

Letette.

Apró sikoly hagyta el a számat, amikor visszaköszönt rám a ma készített fotósorozatból pár kép. Végig se olvastam a kételkedő bejegyzést, miszerint kinek készíthettem a fotókat, vagy egyáltalán miért. Remegő kezekkel hívtam legjobb barátnőmet, mert ő az esetek kilencvenkilenc százalékában tudta, mit kell tenni.

- Helló, El! – köszönt vidáman. – Mizujs?

Tömören elhadartam neki a történetet, persze megindokoltam és nyomatékosítottam, hogy kizárólag saját felhasználásra készítettem a képeket és hogy ez nem az én hibám, nem akartam, hogy ez történjen. Kétségbe voltam esve, nagyon is. És jelen esetben nem is az zavart, hogy más megláthatja, hanem, hogy Ő megláthatja. Nem is tudom, hogy tiltsam le a Sugarscape honlapjáról, vagy töröltessem a bejegyzést. Ha egyáltalán ez lehetséges. Mit csináltam?

- HOGY MIT CSINÁLTÁL??? – hallottam Alisha hangját a vonal túlsó végéről, de szerintem a kiabálása Holmes Chapeltől idáig kétszer körbeért a Földön.

- Jól hallottad – vettem suttogásra, miközben tekintetem a hálószoba felé fordítottam. Lou még mindig bent volt; egy kő gördült le a szívemről. – Figyelj, mennem kell. – Letettem.

Mégis, hogy kockáztathattam ennyit, hogy rávegyem magam pár fotó készítésére? Tudhattam volna, hogy valamelyik elvetemült rajongó megszerzi, és a világnak szétkürtöli.

Fáradtan lépkedtem a szoba felé, ahol Louis ült az ágy szélén és esemest írt. Térdemmel léptem fel az ágyra és hátulról átöleltem a mellkasát, amire felriadt.

- Ó, azt hittem alszol – fordult felém. – Nem akartalak felkelteni. Bár, szerintem megtettem volna, különben hátfájással ébredsz.

- Már megtörtént – mondtam fáradt mosolyra húzva a szám.

- Ez esetben csak egyet tehetünk! – emelte fel a hangját kapitányokat megszégyenítő komolysággal és a vállam kezdte masszírozni.

Néma csendben hagytam, hogy erős kezei kimasszírozzák belőlem a stresszt és persze a fájdalomtól sajgó izmaimat. Nem tudom, hogy érezte rajtam a feszültséget, de ő sem szólalt meg, mintha rám várna, hogy kezdeményezzek. Ez több volt, mint kínos. És mivel már hosszú ideje vagyunk együtt, gondoltam elmondhatom neki.

- Louis, beszélnünk kell…