6. rész

Nem értettem magam. Inkább felajánlottam, hogy elgyalogolok a következő városig üdítőkért, csak hogy elkerülhessem a vele való találkozást. Idiótán vigyorogtam, akárhányszor eszembe jutott, hogy most ő viseli a pulcsimat. Elképesztő lány volt.

- Niall Horan

Mind az ebédlőben ültünk, és ahogy körbekémleltem a terepet szemeimmel, rá kellett döbbennem, hogy a győzelmem Niall felett kissé híressé tett a fiúk-lányok körében. Beljebb húzott nyakkal ültem és vártam, hogy Melanie és Annie is csatlakozzon hozzám. Míg az előbbi a sorban állt, hogy hozzájusson az ebédjéhez, addíg Annie Mike-kal váltott néhány szót. Hm, tudom, hogy nem szabadna ilyenekre gondolnom, de ahogy elnézem a szőke fürtös lányt és a gesztenyebarna macsó fiút, egész jól mutatnak egymás mellett. Sőt, több mint jól.

Gondolataimat az szakítja félbe, hogy Melanie ül le velem szembe a faasztalhoz. Tálcáján egy tál spagetti van és egy citromos joghurt. Elvettem a joghurtot és a kanalat.

- Köszi – mosolyogtam rá. Egyik lábamat a másik alá vetve kezdtem kanalazni a hűs desszertet.

- Miért bámulod őket annyira? – biccentette oldalra a fejét, véletlenül Annie és Mike irányába. Ajkain egy mindent-tudni-akarok féle mosoly ült.

- Szerinted van közöttük valami?

- Nem tudom – rázta a fejét, majd sejtelmesen hozzátette: - De a tábor végére tuti, lesz.

Vállat vontam és próbáltam elképzelni őket együtt. Körülbelül, mint egy rossz házaspár. Nem néztem többé feléjük, mert az inkább nekem lett volna kínos, de szemem sarkából láttam Annie full HD-s mosolyát, ami engem is vigyorgásra késztetett. Gondolataim egyből más vizekre eveztek és azon tűnődtem, hogy vajon Niall mit gondolhat rólam. Talán megalázónak érzi, hogy én győztem ma délelőtt, és ezért esetleg megutált? Mindenkit felismertem többé-kevésbé, de Niallt még sehol se láttam. Elöntött a bűntudat, hogy tényleg szégyelli magát és ezért nem jön ebédelni... Basszus, mi a fenét csináltam? Gyorsan megráztam a fejem és próbálok a joghurtomra koncentrálni. Hm, mennyei íze van. De ez sem segít. Aztán eszembe jut, hogy este egy visszavágót ígért, és máris tudom, hogy hagynom kell győzni.

- Min gondolkozol ennyit? – kérdezte mosolyogva Melanie, egyik oldalra biccentette a fejét.

- Semmin - motyogtam.

- Sziasztok – csatlakozott hozzánk Annie is, mint aki most találta fel az időgépet, a vigyor kétszer körbe ért a fején. Mindketten viszonoztuk a köszönését, de nem sokáig bírtuk, Melanie rákérdezett, miért ilyen boldog. – Beszéltem Mike-kal, aki ismeri az egyik fiút, aki besegít a táborfelügyelőnek és megtudtam, hogy tizenegykor találkoznak este a hátsó kapunál… - csiripelte.

- O-ó – Melanie már előre sejtette, hogy mi következik.

- És minket is szívesen látnak vendégül.

- És ha egyszer lebukunk, hazaküldenek minket. Teljesen megőrültél? – kérdeztem, miközben lenyeltem az utolsó falatot is a joghurtból. Lehet, nem kellett volna megennem két szelet müzlit és akkor most tudnék rendesen ebédelni.

- Nyugi már – bökött oldalba Annie. – Egy kissé kezd unalmas lenni a tábor, majd mi felrázzuk.

- Vagy ti felrázzátok. – Melanie még mindig a tésztát csavarta a villájára. Öcsém, hogy tud valaki ilyen lassan enni?

- Nem, nem, nem, ha én megyek, akkor ti is. Nélkületek nem akarok, mert hülyén venné ki magát, ha három fiúval egyedül innék.

- Ki a másik kettő? – kérdeztem.

- Az nem érdekes – szakított félbe Mel. –, de mi az, hogy inni?

- Jó, nem tudom, mit szoktak ilyenkor csinálni. Valószínű, hogy isznak vagy cigiznek, a fene tudja - legyintett.

Segítségkérő pillantást vetettem az előttem ülő barna hajú lányra, aki hol a félig megevett spagettijét nézte, hol engem. Tudtam, hogy ő se akar belemenni valami illegálisba, pláne, ha haza is küldhetnek minket érte, azonban nem tudtunk ellenkezni Annievel. Hajthatatlan volt.

A délután folyamán kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a holnap estét már valószínűleg nem is itt fogom tölteni, hanem otthon – ha tényleg belerángat Annie valami ostobaságba. Furcsa ezt kimondani, de nem akarok hazamenni. Az a fajta szabadságérzetet, amit itt kapok, otthon nem érzem. Ráadásul nagyon hamar sikerült beilleszkednem, úgy érzem. Tényleg szárnyalok a naplementében a tóparton. Most kivételesen nem Niall pulcsija van rajtam; egész nap nem is láttam, fogalmam sincs, mit csinált vagy mit nem.

- Hé, Jamie! – hallom meg Mike hangját a távolból. Elköszöntem Annie-éktől, akik most csak a partról fogják figyelni az eseményeket. A sok ember láttán kezdem azt hinni, hogy valamiféle versenyen vagyok, amit még a tévé is közvetít. Holott ez csak egy visszavágó két barát között.

- Jó, hogy már jössz. Niall is itt lesz nemsokára – mondja és „nekem vág” egy szörfös nadrágot és a deszkát. Ő is haragszik rám, vagy mi?

- Ööö… kösz. – A nadrágot felveszem. Niall már megint késik, basszus. Kissé felpörögtem, és kissé az adrenalin hatása alatt vagyok, de próbálom lecsillapítani magam. – Niall haragszik rám? – kérdezem halkan Mike-tól, hogy a fiúk, akik körülöttünk hülyülnek, ne hallják.

Mike csak megrántja a vállát és kedvesen rám mosolyog. Igen, kétségkívül megbántottam.

Nagy levegő be és ki. Ahogy felteszem a fejem tetejére a fekete lencsés napszemüvegem, már jobban látom az ismerős arcokat lebzselni és szívesebben lennék a faházban. A saját ágyamon, ami kezd kényelmesebb lenni a napok elteltével.

Annie törökülésben ül és a fűszálakat tépkedi elmélyülten, Melanie pedig motyog valamit neki, mire válaszol. Legalábbis ezt látom pár méterre tőlem.

- Itt vagyok! – Niall felfut a stégre. Annyira szeretném megkérdezni, hogy hol volt, de nem merem. Egyszer találkozik a tekintetünk, de akkor is elpirulok, és inkább beállok kiinduló helyzetbe.

- Oké, tudtok mindent, blablabla – imitál Mike, mintha ő lenne itt az Istene a wakeboard-nak, majd hüvelykujját felmutatva jelez, hogy a köteleket húzhatják. Nem, nem akarom ezt csinálni, de már késő. Csak arra emlékszem, hogy Mike üvölt egyet és elugrunk mindketten a fadeszkákból összekovácsolt stégről. Nem tudom, hogy, de sikerül megtartanom az egyensúlyom és nem a vízbe buknom, holott teljesen máshol jár az agyam.

Niall kissé előrébb van, mint én. Tekintetem mindvégig rajta tartom, de nem veszem észre az előttem lévő rámpát és felborulok. Végigcsúsztam a rámpán és a vízben landolok, ami csípi a bőröm. Próbálok nem küzdeni az ellen, hogy süllyedek, amúgy sem nem könnyű úszni úgy, hogy a lábaidat nem tudod szabadon mozgatni, mert egy deszkához vannak szegezve. De pár másodperccel később kezemmel próbálom feltornázni magam a felszínre és sikerül is.

- Jamie, minden oké? – hallom Melanie aggódó hangját a partról. Annie nincs mellette. Tekintetem a stégre vezetem, ahol Annie és Mike már megint egymással veszekednek Jellemző. És Niall… nem látom sehol. Vizes kezemmel megdörzsölöm a szemem, bár nem sokat segít. Még mindig vizet köhögök, de legalább már nem öklendezem.

- Hé, jól vagy? – Niall bukkan fel a víz alól, tőlem egy méterre, majd közelebb jön.

- Izé… persze. Figyelmetlen voltam – vontam vállat és pár másodpercig a szemébe néztem. Ő is szótlanul viszonozta tekintetem. Meg kell kérdeznem, mert nem szeretném, ha ilyen kis dolog miatt haragudna rám. – Azért nem állsz velem szóba, mert délelőtt én nyertem?

Hangom rekedtes volt a hosszú némaságtól és kissé remegett, mert a víz nem volt annyira meleg, mint amilyenre az ember számítana nyáron.

- Miért gondolod ezt? – kérdezte értetlenül.

- Hát, egész nap kerültél. Ha akarod, visszaadom a pulcsid meg minden. Bocsi.

- Ne kérj már bocsánatot – nevetett fel. Látni őt nevetni, megkönnyebbüléssel töltött el. Ezek szerint nem haragszik rám. Huh. – A pulcsit tartsd meg, az volt a nyereményed. És most, hogy én nyertem… Remélem, látlak este - suttogta.

Niall kioldotta a csatokat a víz alatt a lábamon, így már tudtam úszni.

A stégre sietett Melanie is, akinél előzőleg hagytam a telefonom. Kezdtem rosszul érezni magam, hogy kihasználom szegény lányt.

- Jól vagy, Jamie? – Annie felhúzott a vízből. Hú, mikor hűlt le ennyire az idő?

- Esküszöm, ha még egyszer valaki megkérdezi – motyogtam és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést.

Ittam egy kortyot az üveges ásványvízből, ami oda volt készítve. Gondolom, mindenki beleivott már előttem, de nem nagyon tudott érdekelni, mert nagyon szomjas voltam. Ahogy kezdett kiáramlani belőlem az adrenalin, úgy vette át a helyét a fáradság. Miután éjjel nem sokat aludtam, így most kétszer olyan álmos voltam, pedig alig múlt hét óra.

A vacsoránál minden rendben ment, bár többször pislogtam hosszan, mindig Annie vagy Melanie hozott vissza a jelenbe. Vagy ezért nem éreztem a főzelék ízét, vagy csak szimplán a menzás kaja átka, nem tudom. Államat a kezemmel támasztottam. Mrs. Malcoln, a táborfelügyelő felállt a neki fenntartott asztaltól és felsétált a pódiumra.

- Jó estét! Most, hogy mindnyájan együtt vagyunk, ismertetném a holnapi programot. Múzeumlátogatás a nem messze lévő Castletown-ba. A múzeum külön programot állított össze nektek, ami azt jelenti, hogy reggel tízre oda kell érnünk. Fél tízre mindenki legyen kész, hogy időben el tudjunk indulni. Remélem, senkinek nem kell kérvényt benyújtanom, hogy fegyelmezze magát – vetett szúrós pillantást Mike-ra, aki dobott egy csókot a nőnek, mire a körülötte ülő fiúk „húú”-zni kezdtek. Szem forgatva reagáltam a műsorra, míg a többiek nevettek.

Miután visszaértünk a faházba, még fetrengtünk az ágyunkon. A ránk telepedett csen már kezdett egyre kevésbé nyomasztó lenni a napok elteltével.

- Szerintetek be kéne fújni magam szúnyogriasztóval? – kérdezte Annie.

- Mivel itt van egy tó a közelben, gondolom, igen – vont vállat Melanie. – Hé, rövidnadrág vagy hosszú?

- Mivel most nyár van, gondolom rövid naci – viszonozta Annie a kedves szavakat és önelégült mosolyra görbült a szája, mint aki jól végezte a dolgát.

Fogat mostam és lófarokba kötöttem a hajam a biztonság kedvéért. A többiek is készülődni kezdtek. A fehér Conversem vettem fel, ki tudja, hova visznek a fiúk, nem akartam kockáztatni valami sarufélében.

***

Thank you

- Szedd már a lábad! - suttogta Annie, bár az is olyan hangos volt, hogy szerintem fél kilométeres körzetből is meghallják. Egyik kezemet ő fogta, másikat pedig Melanie. Egy dombon baktattunk fel, ami a tábor mellett lévő tó túloldalán volt. Eddig nem is gondoltam rá, mi lehet a túloldalán, de amikor a tetejére értünk, elállt a lélegzetem. Wow! Látni a földet és a csillagos, sötétkék eget elválasztó horizontot, valahol a messzi távolban. Egy darab emelkedő sincsen a földön, annyira sima. Miután lassan éjfél van, csak a fiúk által gyújtott tűz ad némi fényt. Mind a hárman felénk kapják a fejünket és csitítgatni próbálnak, főleg Anniet, aki totál kiborult, hogy késésben vagyunk. Honnan is?
- Sziasztok - köszöntem és elengedve a szőke hajú lány kezét, a tűzhöz léptem. Tenyeremet dörzsölve próbáltam melegedni, ugyanis a rövidnadrágban és pulcsiban mégis fáztam.
- Helló - köszönt Niall és mellém állva figyelte mozdulataimat. Mindkét kezében Somersby feliratú ital volt. Egyiket nekem adta.
- Most akkor egálban vagyunk? - kérdeztem, majd beleittam a szénsavas italba. A málnás-alkoholos íz marta a számat, de nem volt olyan rossz, a második korty után már egész tűrhető.
Niall felnevetett. - Azt hiszem. Egyébként direkt csináltad, ugye?
- Mi? Mit?
- Jam-jam, ne hazudj...
- Mi az, hogy Jam-jam? - most én nevettem el magam, de ez nem az a szabad-vagyok-és-annak-is-érzem-magam féle nevetés volt, hanem inkább feszült.
- Emlékszel, amikor egyszer be akartál állni még alsóban focizni az udvaron? - Megráztam a fejem. - Így hívtunk. A kis Jam-jam.
- Argh - grimaszoltam és újra beleittam az üvegbe.
Niall szemöldök ráncolva figyelte a mozdulatomat. A kortyom elég hosszúra sikerült. - Kétségkívül most már nagyobb lettél.
- We are the ones, the ones you left behind - énekelte teli torokból Melanie.
- Ő is felnőtt - motyogtam magamban. Niall és én is a lány felé fordítottuk a tekintetünket, aki biztos, hogy túl volt a harmadik ilyen üvegén. Ki gondolt volna, hogy pont ő?
- Honnan vettétek? - kérdeztem kíváncsiságból.
- Gyalogoltam a legközelebbi városig.
Szóval ezért nem láttam egész nap!
- Te elmentél több kilométerre pár ilyen üdítőért? - döbbentem meredtem Niallre, aki csak mosolyogva megrándította a vállát. A csend kezdett kínos lenni közöttünk. Hálás voltam, hogy Melanie magával rángatott és együtt kezdtünk énekelni:
- Don't tell us how, tell us how to live our lives...
A fiúk is csatlakoztak hozzánk és szépen sorjában kezdtünk ugrálni. Talán Niall telefonja volt ledobva a földön heverő pulcsikra, onnan szólt a zene. Túl jól éreztem magam. Kezemre folyt a ragacsos folyadék, de nem nagyon érdekelt.
A következő pillanatban Mark felkiáltott, hogy "REPÜL!" és mi lányok mind felsíkoltottunk. Mark eldobott egy palackot egyenesen Mike-nak, aki pedig egy ütővel, mintha az baseball labda lenne, megpróbálta visszütni. Hát, elszámította magát, mert most rajtunk landolt mind. Alkohol és málna szag terjengett a levegőben.
- Shhhh - Niall ráhelyezte a mutatóujját a számra. - Halkabban - mosolygott, majd a tűzben is világító kék szemével a hátam mögé nézett.
A francba. Lebuktunk?