9. rész

Ki akartam menni a többiekhez. Tudtam, hogy mindenki – köztük Jam-jam – is ott lesz a parton és talán félrehívhatom, hogy megbeszéljük a történteket. De megelőzött…

- Niall Horan

Míg a többiek a parton szórakoztak, kavargó gyomorral és lüktető fejjel úgy gondoltam, hogy ideje felhívnom anyáékat. Biztos, hogy már aggódnak miattam, elvégre napok óta fel se hívtam őket. Ami azt illeti, nem is nagyon jutott eszembe, hogy otthon várnak rám, de amiről nem tudnak, az nem fáj.

Anya két csörgés után felvette és máris izgatottabb lett, hogy megtudta, egy szem lánya van a vonal túlsó végén. Sóhajtva és kelletlenül ugyan, de mindenről beszámoltam neki töviről hegyire, és még azt is megemlítettem, hogy Niall és én honnan ismerjük egymást.

- Most már emlékszem – nevetett anyu. – Egyszer itt voltak nálunk egy grillpartin. Az egy kellemesre sikeredett este volt… Jut eszembe, ha visszajöttetek, megint áthívhatnánk őket.

Köpni, nyelni nem tudtam kijelentését meghallva. Mit keresne nálunk Niall és a családja? Tekintetem össze-vissza kapkodtam a szobában, hátha anya meggondolja magát, vagy bejelenti, hogy az egészet csak tréfának szánta.

- Anya, azt hiszem erre semmi szükség – próbáltam lebeszélni borzalmas ötletéről.

Mégis hogyan viselném el Niallt a szobámban, vagy a lakás bármely másik helyiségében, hogyha így viselkedik velem?

- Majd még meggondolom, ne aggódj. Addig is érezd jól magad. Szia. – És bontotta a vonalat.

Kifújva a levegőt próbáltam lehiggadni. Ez hülyeség. Egy kissé izgalommal töltött el, hogy esetleg Niall a mi házunkba jöjjön. Jobban belegondolva, addig úgy is ezerszámra változhat meg a kapcsolatunk.

Megráztam a fejem és feltápászkodva az ágyról, az éjjeliszekrényem mellé letett üveget kerestem. Még félig tele volt ásványvízzel, aminek most a negyedét meg is ittam. Inkább nem gondolok arra, mi lesz, ha… Megkeresem Melaniékat.

Öt percig kellett keresnem a lányokat, habár nem értem, előbb miért nem találtam rájuk. Annie olyan hangosan nevetett Mike viccén, hogy szerintem, ha a faházban maradtam volna, ott is hallottam volna. Melanie Mark mellett ült, bár nem úgy nézett ki, mint aki jól érzi magát a társaságban. Niallt nem láttam sehol, de különösebben nem érdekelt. Persze, hogy érdekelt…

- Hé, Jam-jam, végre letaláltál a partra – kacagott Annie, de én kikerekedett szemekkel tudtam csak rá nézni.

- Mégis mióta vagyok Jam-jam? – vontam kérdőre őket. Vagyis, inkább csak Anniet.

- Hát, Niall mindig így hív – értetlenkedett.

- Annak meg van a saját története.

- Oké, ne kapd fel a vizet – emelte fel védekezésül a kezét. – Tegnap este egész jól megvoltatok ti ketten, most meg elég fagyos köztetek a levegő. Mi történt?

- Miért tőlem kérdezed? Nekem fogalmam sincs semmiről, de majd Niall megmondja.

Duzzogva leültem Melanie mellé, de mintha valamilyen űrlény lennék, mindannyian csöndesen bámultak rám.

- Te tényleg nem emlékszel? – kérdezte Mike.

- Mire kéne? – sóhajtottam. Csak essünk már túl rajta.

Egyre kényelmetlenebbnek éreztem a szituációt, pláne, hogy egymásra néztek, majd vissza rám. Eddig azt hittem, hogy nem történt különösebb dolog, de aztán felidézve Niall viselkedését és a többiek reakcióját, egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság. Mégis mi a fenét csináltam?

- Valaki beavatna végre? – tártam szét a karom.

- Igazad van, Niallnek kéne megmondania – húzta a száját Mike.

Oké, ha Mike nem tesz hozzá valami csípős megjegyzést, vagy nem pletykálkodik akkor tényleg az lesz a legjobb, ha Niallhez megyek és kérdőre vonom. De mégis hol a fenében van?

Nem szóltam, hogy hova megyek, mert szerintem maguktól is rájöttek. Nem találtam kint sehol Niallt, úgyhogy gondoltam, bekopogok hozzájuk, a faházba.

Szerencsém volt.

Miután kopogtam és vártam két percet, Niall ajtót nyitott. Oké, örülök, hogy nem kaptam szívrohamot az első pillanatban, mert szőke tincsei odatapadtak homlokához és csöpögött belőlük a víz. Ráadásul minden vízcsepp külön utat járt kissé izmos, meztelen felsőtestén. Tekintetem lejjebb siklott és csak akkor fújtam ki a bent tartott levegőt, amikor megkönnyebbülve láttam, hogy fürdőnadrágot visel. Kék tekintete szinte izzott, s szerintem ő is ugyanannyira meg volt lepődve azon, hogy itt talál, mint én azon, hogy így nyitott nekem ajtót.

- Ööö hello – tértem észhez egy kisebb sokk után. Egyszerűen csak megkerültem Niallt és bementem.

Tátott szájjal néztem végig, hogy a fiúk miért kaptak legalább dupla akkora házat, mint a mienk. Még a szétdobált vizes holmik, tárva-nyitva hagyott bőröndök ellenére is tök kényelmesen elférhettek hárman.

Nem is ezért jöttem, figyelmeztettem magam gondolatban. Megfordultam, hogy Niall szemébe nézzek. Addigra már becsukta az ajtót is és – gondolom – a saját ágyához ment, hogy kivegyen pár dolgot az éjjeliszekrényéből.

- Miért jöttél, Jam-jam? – villantott rám egy mosolyt.

Annyira kedvem lett volna kikelni magamból, legalább megmondani neki, hogy ne hívjon így, de nem volt bátorságom hozzá. Inkább a körmömet kezdtem piszkálni, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget, s csak aztán néztem a szemébe.

- Mindenki engem faggat arról, hogy mi történt tegnap éjjel. Illetve nem is, inkább arról, hogy miért viselkedsz így velem.

Niall döbbenten pislogott párat.

- Valami rosszat tettem? – kérdeztem.

- Nem, dehogy – megrázta a fejét, mire a karomra esett pár vízcsepp.

Kedvem lett volna mosolyogni, s már a felfele görbülő ajkaimat kénytelen voltam megállítani.

- Akkor elmondanád végre? – förmedtem rá.

- De nem fogsz kiborulni, ugye?

- Addig biztos nem, amíg meg nem tudom, mit csináltam.

- Oké… Szóval, tegnap éjjel kissé hamarabb a fejedbe szállt az alkohol. És bevallottad, hogy alsós korunk óta bejövök neked. Konkrétan azt mondtad, hogy szerelmes vagy belém.

Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten figyeljem Niall arcát. Nem tudom, melyik volt a rosszabb: hogy ezeket mondtam, vagy, hogy van egy olyan érzésem, még nincs vége a történetnek. Mindenesetre leültem az egyik hozzám közel eső ágyra, magam alá húztam a lábaim és meredten bámultam a padlót. Oké, mit mondjak Niallnek? Hogy ezt csak kitaláltam? Esetleg, hogy régen biztos így volt, de ma már nem? Mert valójában – azt hiszem – tényleg belezúgtam Niallbe. De hogy az szerelemnek mondható-e… Hülyeség. Lehet, hogy inkább azt kéne mondanom, amikor alkoholt iszok, kissé hülyeségeket beszélek.

Niall is leült mellém. Először nem szólt semmit, csak némán figyelt engem, majd rekedten hozzátette:

- És megcsókoltál.

8. rész

Könnyű volt addig, amíg eszembe nem jutott az az édes csók, ami éjjel történt, de miután fokozatosan jöttek vissza az emlékeim, úgy nehéz volt nem arra gondolni egyfolytában, ha mellettem volt. Egy részem örült, hogy ő nem emlékezett, egy részem pedig szomorú volt. Fogalmam se volt, hogyan viselkedhetnék vele ezek után.

- Niall Horan

Öt perce ültem korgó hassal, miközben a földet bámultam. Niall és Mark kimentek, ők voltak a legbátrabbak, hogy szembenézzenek egy dühös táborfelügyelővel. Mi, Annieval és Melanieval inkább maradtunk a már jócskán felmelegedett faházban és vártunk a csodára. Ugh, ez a faház a nap végére kész kazánházzá válik.

- Szerintetek, nagyon le fognak szidni? – tört meg kínos hallgatás után Melanie. Ujjaival a tincseit babrálta.

- Ha tényleg beválik Mike ötlete, akkor nem – rázta a fejét hevesen tiltakozva Annie. Látszott rajta, hogy még ő sem hisz magának. Hiszen, miért működne Mark terve? Attól, mert tucatjával küldözgette nekünk az SMS-eket, még nem lettünk okosabbak. A többiek mindent láttak, mi meg itthon ültünk és azt kívántuk, bárcsak túlélnénk ezt a napot. Vagy legalább úgy tennénk, mintha meg se történt volna és legalább képzeletben a múzeumban lennénk a többiekkel.

Az ajtó kilincse nyikorogva fordult le, majd kattant a zár. Mindannyian odakaptuk a fejünket, de hamar fellélegezhettünk, mert csak Niall volt.

- Nyugi – nevetett fel, látva a rémült arckifejezéseinket. -, Mrs. Malcoln elment egyeztetni a többi felügyelővel a holnapi programokat, úgyhogy nyertünk egy kis időt.

- Mégis mire? Tök mindegy, megszívtuk.

Niall beljebb jött és kissé óvatosan rám pillantva leült az ágyam szélére.

Miért érzem olyan furcsán magam? Normális esetben Niall hanyatt vágta volna magát, ehelyett kimért mozdulatokkal foglal helyet az ágyam másik felében.

- Melanie, nem kell ennyire félni. Nem annyira félelmetes az az öregasszony, mint amennyire tűnik.

- Te most komolyan azt mondtad rá, hogy öregasszony? – húzogatta a szemöldökét Annie.

Niall bocsánatkérően megrándította a vállát és folytatta: - Még mielőtt átmentünk volna hozzánk, elvegyültünk a tömegben és észre se vett minket.

- Szóval, fel se tűnt neki, hogy utólag eljátszottátok, mintha épp leszálltatok volna a buszról? – kapcsolódtam most már be én is a beszélgetésbe. Niall még mindig háttal ült nekem, de most kissé oldalra fordított fejjel bólintott.

Miért viselkedik így?

- Hát jó, akkor ezt megúsztuk – csapta össze a tenyerét Annie és felállt, hogy leporolja a nadrágját. – Farkaséhes vagyok, jöttök?

- Én megyek – jelentkezett elsőként Melanie. Mind a ketten elhagyták a pár négyzetméteres szobát.

Zsebre dugtam mindkét kezem és lesütött szemmel vártam, hogy Niall mondjon valamit. Eddig feloldódva éreztem magam a közelében, amin sokat segített az is, hogy régi ismerősei vagyunk egymásnak, de most mintha ezt a múlthoz tartozó emlékeket elvágták volna és idegennek tekintettük egymást.

- Nem vagy éhes te is? – szólalt meg némaságtól rekedten és felállt.

- Minden rendben? – tértem a lényegre. Még mindig törökülésben ültem az ágyon. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nehezen ment, mert mindenhova nézett csak a szemembe nem.

- Ja, igen. Na, jössz enni?

- Nem, kösz – rándítottam meg a vállam közömbösen és kisétáltam az udvarra. Niall jött utánam és szinte hallottam magam mögött kattogni az agytekervényeit.

Nem értem, hogy változott meg pár óra alatt kettőnk között a légkör, de ha ezt akarja játszani, hát legyen. Minden játékhoz ketten szükségesek, és én most kelletlenül is, de vállaltam az egyik szerepét.

- Hé, te ott! – mutatott rám Mrs. Malcoln. Unottan égre emeltem a tekintetem, pedig belül majd szétrobbantam a felgyülemlett adrenalintól. Féltem, hogy épp engem szúrt ki a tömegből, de muszáj volt felvenni az álarcomat, méghozzá a márpedig-én-ott-voltam-a-múzeumban fajtát.

Közelebb léptem hozzá. Akarva akaratlanul is meghallottam pár embert, ahogy összesúgnak, hogy mégis mit vétettem, de ezekkel a negatív hozzászólásokkal nem törődve, kissé magabiztosan álltam meg a körülbelül százhetven centi magas táborfelügyelő előtt.

Összehúzott szemekkel méregetett.

- Nem tudod megmondani, hol találom azt a csodagyereket? – fröcsögte idegesen.

Hát, ezek szerint ma szerencsés napom van…

- Ööö, fogalmam sincs. Utoljára tegnap este láttam.

- Éppen ettől tartottam – dünnyögte. – Találtunk a dombok mögött egy kupac szénné égett fát és üres üveges italokat, amik alkoholtartalmúak. Szerinted ki szórakozhatott az éjjel?

Úristen! Ha rájön, hogy mi voltunk – ugyanazon társaság, aki véletlenül lekéste a múzeumot -, akkor biztos, hogy hazaküldenek. Kicsit szaporábban kezdtem venni a levegőt és éreztem, hogy megremegek. Persze, ez Mrs. Malcolnnak is feltűnt.

- Jól vagy? – kérdezte. Szeme körül a ráncai kisimulni látszottak.

- Persze – hebegtem. – Lehet, hogy kis napszúrást kaptam – mondtam.

Tényleg nem éreztem magam a legjobb formámban. Nagyot nyeltem és próbáltam visszatartani a térdeimet az összecsuklástól.

- Szerintem megyek és lefekszem – közöltem és hátat fordítva visszaindultam a faházhoz.

- Ha látod Mike-ot, szólj neki, hogy jelenése van. Nálam – szólt még utánam Mrs. Malcoln.

Találkozott a tekintetem Niallével, aki most a szokásosnál is aggódóbb arcot vágott. Őszintén, nem nagyon hatott rám. Inkább másfele néztem.

Annie és Melanie bent voltak, mindketten a fürdőruhájukat kaparták elő a bőröndjeikből.

- Mit csináltok? – érdeklődtem. Leültem az ágyra és vártam, hogy a szédülés elmúljon.

- Gondoltuk, lemegyünk a tóhoz. Minden oké?

- Persze.

- Mit akart Mrs. Malcoln? – Annie rám nézett egy pillanatra, majd inkább visszabújt a bőröndjébe, hogy megtalálja a rózsaszín bikini felső részét.

- Mike után érdeklődött. Halljátok, megtalálták a szénné égett fákat és az üres üvegeket, szóval kétszer nagyobb bajban vagyunk, mint voltunk.

- Francba – szitkozódott Melanie.

- Senki nem látott minket tegnap éjjel, úgyhogy szerintem Mike-ot is csak azért vette elő, mert ő itt a hírhedt rosszfiú – forgatta meg a szemét az utolsó szavainál Annie. – Végre, megvan! – nyújtotta a magasba a bikini felsőt és bement a fürdőbe, hogy átöltözzön.

- Minden oké? – ült le mellém Melanie. Halványan elmosolyodott.

- Persze. Szerintem napszúrást kaptam a sok gyaloglástól délelőtt. Remélem, holnapra elmúlik.

- Akkor most itt maradsz?

- Szerintem igen.

- És mi van Niallel? – Felállt és arrébb rakta a könyvét az éjjeliszekrényről.

- Mi lenne? Miután elmentetek enni, mi is kimentünk, csak nem egy irányba. Csak tudnám, miért viselkedik ilyen furcsán – mormoltam, majd amikor rájöttem, hogy gondolataim hang formájában hagyták el ajkaimat, inkább felegyenesedtem és Melanihoz fordultam. – Ez maradhatna köztünk?

- Persze – bólintott. – Egyébként szerintem a tegnap miatt ilyen furcsa – csóválta a fejét.

- Hogy mi miatt? – értetlenkedtem, de mint egy vezényszóra a fürdőszoba ajtaja kinyílt és Annie tökéletes bikinis alakja állt előttünk.

- Hű, hívni kéne a parti rendőrséget – vigyorogtam Annie-re, mire ő büszkén mosolygott és kihúzta magát.

Pár perc múlva Mel is elkészült és ketten mentek le a partra, ezzel engem egyedül hagyva a hülye gondolataimmal.

7. rész

Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem emlékezett mindenre a tegnap éjszakából, mert azt hiszem, mindkettőnknek kínos lett volna.

- Niall Horan

Nyögve emeltem fel a fejem a harmatos fűről. Körbenéztem, de senkit nem láttam. Nem véletlen, ugyanis a másik irányba kellett volna néznem. Niall mellett terültem el, az ő pulcsiját viseltem, amin itt-ott megjelentek a fűfoltok. Basszus, ezeket hogy fogom kiszedni belőle?

Annie és Melanie is egymás mellett feküdtek, Annie mellett Mark terült el, egyik lábát a másikon keresztezve és kezeit összefonva. Érdekes látvány volt. Egyedül Mike-ot nem láttam sehol.

- Mennyi az idő? – kaptam oda a fejem Niall rekedtes hangját hallva.

- Szerintem alig múlhatott tíz. Miért?

Niall elkezdett szitkozódni, majd bekapcsolódtak a többiek is. Nem értettem, miért, elvégre ma…

- Oh, a francba.

Mindenki felpattant és szedelődzködni kezdett. Niall összeszedte az elkorhadt fákat meg az üres üvegeket. Rohanni kezdtünk vissza a dombon keresztül a táborig, de ahogy sejtettük, mindenki elment már a múzeumba.

- Vajon miért gondoltam, hogy ez ilyen rossz ötlet lesz? – gondolkodott hangosan Melanie.

- Oké, ezzel most nem segítesz – Mark végre felébredt és bekapcsolódott. – Inkább találjuk ki, hogyan érhetnénk utol őket.

- A táborfelügyelő tudja, hogy nem vagyunk ott. Csak akkor szólalj meg, ha előálltál valami tervvel – szólt rá Annie olyan stílusban, hogy egy perc erejéig mindenki elgondolkodott.

Most akkor mi lesz? Ezt biztos nem ússzuk meg büntetés nélkül. Vagy ami még jobb, hazaküldenek mindannyiunkat.

- Mi lenne, ha keresnénk egy buszt, ami bevisz Castletown-ba? Onnantól meg megkérdezünk egy helybélit, hogy hol van a múzeum, vagy mi – vakarta meg a tarkóját Mark, majd egy akkorát ásított, hogy válaszul pislogni tudtunk. Kivéve Anniet, természetesen.

- Na, végre – csapta össze a tenyerét.

Már vagy húsz perce gyalogoltunk egy pusztával körülvett földúton, de egy buszmegállót se láttunk a közelben. Legalábbis olyat nem, aminek a menetrendje ne lett volna üres, és a megállót jelző tábla letörve a tetejéről.

- Kész. Feladom. Tuti, hazaküldenek minket – fortyogtam magamban. Már kezdtem rosszul lenni a tűző naptól és a saját izzadságomtól. De ahogy körbenéztem, a többiek se jártak sokkal jobban.

- Ezt nézzétek – emelte fel Niall a telefonját.

Mind körbeálltuk. A telefon képernyőjén megjelenő fiú Mike volt és hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy minden rendben.

- Mit akar ez a gyerek?

- Olvasd az alatta lévő szöveget – mondta Niall, mire lejjebb görgette az üzenetet és egy egyszerű mondat állt ott.

„Bocs, h nem keltettelek, de aludtatok. Majd megüzenek mindent SMS-ben, inkább ne gyertek el, mert Malcoln már így is pikkel rám. Nemtom miért XD”

- Istenem, már csak ez hiányzott. Most mi legyen akkor? – kérdezte Melanie.

- Mi lenne? – Niall elrakta a telefonját és hátrafordult, majd elindult vissza a táborba. – Majd ez az idióta küldözgeti nekünk az infókat.

- Azok után, hogy elfelejtett felkelteni, ez a minimum – mormogta Annie.

Szóval, visszamentünk a táborba. Niall telefonja percenként csörgött. Mindannyian a mi faházunkhoz mentünk, ahol kényelembe helyeztük magunkat. Én Niallel ültem az ágyamon. Illetve ő keresztbe feküdt, én meg törökülésben vártam Mike újabb üzenetére. Annie egyedül ült, közben a mobilját nyomkodta. Melanie és Mark egymás mellett néztek minket. Unalmas egy társaság voltunk a kívülállók számára, de Niall folyton felolvasta az üzeneteket, amiket Mike küldött.

- Azt mondja, hogy a dínók elvileg kihaltak több százmillió évvel ezelőtt. Erre megint írja, hogy nem érti, miért vannak akkor kiállítva a valamilyen teremben – olvasta fel hangosan, de nem bírta ki röhögés nélkül.

- Idióta – Annie fél füllel figyelt ránk, és néha ehhez hasonló szavakkal minősítette a fiút.

Összetalálkozott a tekintetem Melaniéval, és összemosolyogtunk.

Jó érzés volt végre a saját ágyamban pihenni és nem a hideg földön, ahol ki tudja milyen élőlények jártak már ez előtt. Élveztük a csöndet, hiszen a tábor totál üres volt.

- Hogyhogy nem tűnik fel senkinek, hogy itt vagyunk? – szólaltam pár perc némaság után.

- Talán mert senki nincs itt – vágta rá Mark, mire felröhögtek.

- Úgy értem, Mrs. Malcoln meg se várt minket, vagy meg se próbált megkeresni. Pedig nem voltunk olyan messze – forgattam a szemem Mark megjegyzésére, ez után ő is elgondolkozott, hogy elhamarkodottan szólt meg.

- Egyébként… - Annie végre lerakta a telefonját és teljesen ránk figyelt. – Az után, hogy egyesek – szúrós szemmel a két fiúra nézett. – eláztattak minket, mi történt?

És erre senki sem tudott válaszolni. Mindenki döbbenten meredt maga elé. Nem lehet, hogy pár üveg Somersby elfogyasztása után ne emlékezne senki semmire.

- Ugye nem…

Niall telefonja megint csörögni kezdett, de most nem SMS jött, hanem Mike felhívta.

- Na, mi a pálya? – szólt bele a telefonba, hangján erősen érződött, hogy vigyorog.

- Te barom, miért nem keltettél fel minket? – Annie azonnal letámadta. Átmászott a szobán és az ágyamra telepedett.

- Nyugodtan könyökölj bele a bordámba, kösz – jegyeztem meg cinikusan, de mintha meg se hallotta volna.

- Nyugodj már meg. Inkább örülnötök kéne, hogy helyettetek jöttem el erre a haláltanyára. Csak csontvázak vannak itt.

- Mike, mi a francot keres nálad a telefon, amikor azt le kellett adnunk? – hallottunk meg Mrs. Malcoln hangját a vonal túlsó végéről. – Kivel beszélsz? Haló?

- Khm… Mike apja vagyok, minden rendben, asszonyom? – improvizált gyorsan Niall.

Ha nem fogom be a szám a tenyeremmel, tuti elröhögöm magam. A fiú elváltoztatott hanggal kezdett el tárgyalni először az időjárásról, majd arról, hogy Mrs. Malcoln szerint kevesebben vannak jelen a kiránduláson.

- Nyugodjon meg, szerintem hamarosan előkerülnek a fiatalok – Niall elköszönt, majd letette.

- Úristen! – tört ki a nevetés Melanie-ből. – Hogy csináltad? Totál bevette az egészet.

Mindenki röhögni kezdett. Niall vállat vonva lehajtotta a fejét. Összetalálkozott a tekintetünk, és mosolygott.

- És mi mit fogunk addig csinálni, amíg a többiek a haláltanyán vannak? utánozta Mike-ot Mark, majd felállt.

Igaza volt, mi is kezdtünk unatkozni.

- Éhes vagyok.

- Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtottam.

- Oké, keressünk valami ennit. A konyhás nő, biztos itt van – Niall felkelt és mi mind követtük az ebédlőig.

- Hát ezt benéztük.

A konyhásnő sehol se volt. A székek is fejjel lefelé voltak az asztalra pakolva, a lámpák lekapcsolva lógtak a plafonról. Tisztára, mint egy kísértetfilmben, de szerencsére nappal volt és nem éjjel.

Niallel bementünk a konyhába, hogy megnézzük, nincs e valami étel a hűtőben hagyva, vagy netán pár alapanyag, amiből egy ebédet tudunk csinálni mindenkinek. Pech, semmi nem volt egy üres kekszes dobozon kívül.

- Honnan tudunk kaját rendelni? – suttogtam, miközben kinyitottam egy szekrényajtót.

Niall nevetni kezdett, de hamar abbahagyta értetlen arcomat látva. Tényleg nem értettem ezen mi olyan vicces.

- Jam-jam, a legközelebbi pizzázó, ahonnan rendelhetnénk Mullingarben van. Körülbelül – tette hozzá. Azt hiszem, ő maga sem volt biztos benne.

- Hát, akkor ezt tényleg benéztük – ismételtem Markot.

- Ha tudtam volna, hogy ez lesz a sorsunk, nem kínálatalak volna meg keksszel az első éjszaka – vigyorgott rám.

- Hé – tettettem a felháborodást, habár erre nem tudom, mi lett volna a normális válasz. – Kellett neked megkínálni.

- Csak kedves akartam lenni – védekezett felemelt kezekkel.

- Akkor lehettél volna kedves, amikor be akartam állni focizni, de nem engedtek a többiek.

- Ó, már megint itt tartunk – mosolygott. – Rendben, akkor most megmutathatod, mit tudsz.

- Felejtsd el.

- Megjöttek! – hallottuk a többiek hangját.

 Kénytelenek voltunk kirohanni az ebédlőből, vissza a faházakhoz. Szerencse, hogy Mike küldözgette nekünk az előadás tartalmát nagyvonalakban, mert ha egyszer lebukunk, biztos, hogy a következő éjjel már nem itt alszunk.

Mindannyian bezsúfolódtunk a mi faházunkba, ami furcsa, mert az előbb még elfértünk. Az ágyak annyi helyet foglaltak, hogy öten már nehézkésen álltunk a lábunkon. Én például kénytelen voltam térdelni Annie ágyán.

Az ablakból leskelődve vártuk, hogy leszálljanak a többiek a buszról. Mike szállt le elsőként, mögötte két lány és még egy fiú, akit mintha korábban láttam volna. Niall és Mika szobatársa lehetett.

És utolsóként szállt le Mrs. Malcoln, majd azonnal a keresésünkre indult.