8. rész

Könnyű volt addig, amíg eszembe nem jutott az az édes csók, ami éjjel történt, de miután fokozatosan jöttek vissza az emlékeim, úgy nehéz volt nem arra gondolni egyfolytában, ha mellettem volt. Egy részem örült, hogy ő nem emlékezett, egy részem pedig szomorú volt. Fogalmam se volt, hogyan viselkedhetnék vele ezek után.

- Niall Horan

Öt perce ültem korgó hassal, miközben a földet bámultam. Niall és Mark kimentek, ők voltak a legbátrabbak, hogy szembenézzenek egy dühös táborfelügyelővel. Mi, Annieval és Melanieval inkább maradtunk a már jócskán felmelegedett faházban és vártunk a csodára. Ugh, ez a faház a nap végére kész kazánházzá válik.

- Szerintetek, nagyon le fognak szidni? – tört meg kínos hallgatás után Melanie. Ujjaival a tincseit babrálta.

- Ha tényleg beválik Mike ötlete, akkor nem – rázta a fejét hevesen tiltakozva Annie. Látszott rajta, hogy még ő sem hisz magának. Hiszen, miért működne Mark terve? Attól, mert tucatjával küldözgette nekünk az SMS-eket, még nem lettünk okosabbak. A többiek mindent láttak, mi meg itthon ültünk és azt kívántuk, bárcsak túlélnénk ezt a napot. Vagy legalább úgy tennénk, mintha meg se történt volna és legalább képzeletben a múzeumban lennénk a többiekkel.

Az ajtó kilincse nyikorogva fordult le, majd kattant a zár. Mindannyian odakaptuk a fejünket, de hamar fellélegezhettünk, mert csak Niall volt.

- Nyugi – nevetett fel, látva a rémült arckifejezéseinket. -, Mrs. Malcoln elment egyeztetni a többi felügyelővel a holnapi programokat, úgyhogy nyertünk egy kis időt.

- Mégis mire? Tök mindegy, megszívtuk.

Niall beljebb jött és kissé óvatosan rám pillantva leült az ágyam szélére.

Miért érzem olyan furcsán magam? Normális esetben Niall hanyatt vágta volna magát, ehelyett kimért mozdulatokkal foglal helyet az ágyam másik felében.

- Melanie, nem kell ennyire félni. Nem annyira félelmetes az az öregasszony, mint amennyire tűnik.

- Te most komolyan azt mondtad rá, hogy öregasszony? – húzogatta a szemöldökét Annie.

Niall bocsánatkérően megrándította a vállát és folytatta: - Még mielőtt átmentünk volna hozzánk, elvegyültünk a tömegben és észre se vett minket.

- Szóval, fel se tűnt neki, hogy utólag eljátszottátok, mintha épp leszálltatok volna a buszról? – kapcsolódtam most már be én is a beszélgetésbe. Niall még mindig háttal ült nekem, de most kissé oldalra fordított fejjel bólintott.

Miért viselkedik így?

- Hát jó, akkor ezt megúsztuk – csapta össze a tenyerét Annie és felállt, hogy leporolja a nadrágját. – Farkaséhes vagyok, jöttök?

- Én megyek – jelentkezett elsőként Melanie. Mind a ketten elhagyták a pár négyzetméteres szobát.

Zsebre dugtam mindkét kezem és lesütött szemmel vártam, hogy Niall mondjon valamit. Eddig feloldódva éreztem magam a közelében, amin sokat segített az is, hogy régi ismerősei vagyunk egymásnak, de most mintha ezt a múlthoz tartozó emlékeket elvágták volna és idegennek tekintettük egymást.

- Nem vagy éhes te is? – szólalt meg némaságtól rekedten és felállt.

- Minden rendben? – tértem a lényegre. Még mindig törökülésben ültem az ágyon. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nehezen ment, mert mindenhova nézett csak a szemembe nem.

- Ja, igen. Na, jössz enni?

- Nem, kösz – rándítottam meg a vállam közömbösen és kisétáltam az udvarra. Niall jött utánam és szinte hallottam magam mögött kattogni az agytekervényeit.

Nem értem, hogy változott meg pár óra alatt kettőnk között a légkör, de ha ezt akarja játszani, hát legyen. Minden játékhoz ketten szükségesek, és én most kelletlenül is, de vállaltam az egyik szerepét.

- Hé, te ott! – mutatott rám Mrs. Malcoln. Unottan égre emeltem a tekintetem, pedig belül majd szétrobbantam a felgyülemlett adrenalintól. Féltem, hogy épp engem szúrt ki a tömegből, de muszáj volt felvenni az álarcomat, méghozzá a márpedig-én-ott-voltam-a-múzeumban fajtát.

Közelebb léptem hozzá. Akarva akaratlanul is meghallottam pár embert, ahogy összesúgnak, hogy mégis mit vétettem, de ezekkel a negatív hozzászólásokkal nem törődve, kissé magabiztosan álltam meg a körülbelül százhetven centi magas táborfelügyelő előtt.

Összehúzott szemekkel méregetett.

- Nem tudod megmondani, hol találom azt a csodagyereket? – fröcsögte idegesen.

Hát, ezek szerint ma szerencsés napom van…

- Ööö, fogalmam sincs. Utoljára tegnap este láttam.

- Éppen ettől tartottam – dünnyögte. – Találtunk a dombok mögött egy kupac szénné égett fát és üres üveges italokat, amik alkoholtartalmúak. Szerinted ki szórakozhatott az éjjel?

Úristen! Ha rájön, hogy mi voltunk – ugyanazon társaság, aki véletlenül lekéste a múzeumot -, akkor biztos, hogy hazaküldenek. Kicsit szaporábban kezdtem venni a levegőt és éreztem, hogy megremegek. Persze, ez Mrs. Malcolnnak is feltűnt.

- Jól vagy? – kérdezte. Szeme körül a ráncai kisimulni látszottak.

- Persze – hebegtem. – Lehet, hogy kis napszúrást kaptam – mondtam.

Tényleg nem éreztem magam a legjobb formámban. Nagyot nyeltem és próbáltam visszatartani a térdeimet az összecsuklástól.

- Szerintem megyek és lefekszem – közöltem és hátat fordítva visszaindultam a faházhoz.

- Ha látod Mike-ot, szólj neki, hogy jelenése van. Nálam – szólt még utánam Mrs. Malcoln.

Találkozott a tekintetem Niallével, aki most a szokásosnál is aggódóbb arcot vágott. Őszintén, nem nagyon hatott rám. Inkább másfele néztem.

Annie és Melanie bent voltak, mindketten a fürdőruhájukat kaparták elő a bőröndjeikből.

- Mit csináltok? – érdeklődtem. Leültem az ágyra és vártam, hogy a szédülés elmúljon.

- Gondoltuk, lemegyünk a tóhoz. Minden oké?

- Persze.

- Mit akart Mrs. Malcoln? – Annie rám nézett egy pillanatra, majd inkább visszabújt a bőröndjébe, hogy megtalálja a rózsaszín bikini felső részét.

- Mike után érdeklődött. Halljátok, megtalálták a szénné égett fákat és az üres üvegeket, szóval kétszer nagyobb bajban vagyunk, mint voltunk.

- Francba – szitkozódott Melanie.

- Senki nem látott minket tegnap éjjel, úgyhogy szerintem Mike-ot is csak azért vette elő, mert ő itt a hírhedt rosszfiú – forgatta meg a szemét az utolsó szavainál Annie. – Végre, megvan! – nyújtotta a magasba a bikini felsőt és bement a fürdőbe, hogy átöltözzön.

- Minden oké? – ült le mellém Melanie. Halványan elmosolyodott.

- Persze. Szerintem napszúrást kaptam a sok gyaloglástól délelőtt. Remélem, holnapra elmúlik.

- Akkor most itt maradsz?

- Szerintem igen.

- És mi van Niallel? – Felállt és arrébb rakta a könyvét az éjjeliszekrényről.

- Mi lenne? Miután elmentetek enni, mi is kimentünk, csak nem egy irányba. Csak tudnám, miért viselkedik ilyen furcsán – mormoltam, majd amikor rájöttem, hogy gondolataim hang formájában hagyták el ajkaimat, inkább felegyenesedtem és Melanihoz fordultam. – Ez maradhatna köztünk?

- Persze – bólintott. – Egyébként szerintem a tegnap miatt ilyen furcsa – csóválta a fejét.

- Hogy mi miatt? – értetlenkedtem, de mint egy vezényszóra a fürdőszoba ajtaja kinyílt és Annie tökéletes bikinis alakja állt előttünk.

- Hű, hívni kéne a parti rendőrséget – vigyorogtam Annie-re, mire ő büszkén mosolygott és kihúzta magát.

Pár perc múlva Mel is elkészült és ketten mentek le a partra, ezzel engem egyedül hagyva a hülye gondolataimmal.