25.: Paint Fight

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy nem a szokásos szombati időben hoztam a részt, de uhh, el lettem havazva és így sem tökéletes a rész. Rengeteg tanulnivalóm van, és egyáltalán nincs kedvem több órán keresztül a történelmet magolni, de kénytelen vagyok. Ráadásul még életemben nem voltam ilyen fáradt, mint ezen a héten és ha tehetném csak naphosszat aludnék. És nem utolsó sorban: nagyon, de nagyon köszönöm a 15 feliratkozót! <3

Nektek hogy telt a hetetek? Remélem jobban, mint nekem. :) Jó olvasást! Xx

Riporter: Ki a legnépszerűbb a lányok körében?

Szemem egyenesen telt ajkaira vándoroltak, ahogy előttem áll. Perzselő tekintete égette az arcom, de féltem a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy mi  következik, ezért csak álltam egy helyben. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a szoknyám szélébe és gyűrögettem, hogy így vezessem le a feszültséget. Vonzott az ajkai között húzódó kis rés, már az őrületbe kergetett a kínai turistacsoport lassúsága, ahogy elhalad a folyosón mellettünk. Harry jobb kezével mellettem támasztotta a falat és egyik térdét a lábaim közé helyezte, hogy ne foglaljunk túl sok helyet. Éreztem, ahogy a torkom egyre jobban kiszárad és megnyaltam a számat. Odakapta a tekintetét és jellegzetes vigyorra húzta a száját. Nagyon is tudom, hogy élvezte.

- Hölgyeim és uraim, a szobáik ezen és az eggyel lentebb lévő szinten van, kiosztom a kulcsokat és… - mondta, már-már kiabálva az idegenvezető, s hozzá is látott a kulcs kiosztásához. Harry halk kuncogását hallottam.

- Sosem fognak elmenni – suttogtam és elfordítottam a fejem, hogy rálássak a turistákra. Tekintetem találkozott egy középkorú nőjével, aki csak visszamosolygott rám. A plafonra néztem, ahol egy antik csillár lógott és világította be az igényesen berendezett hosszú közlekedőt. A falakba különböző minták voltak faragva és a fehér már lassan elvakította a látásom, ahogy koncentráltam a formákra. Harry forró leheletét éreztem a fülemnél, amiért kirázott a hideg. Nyeltem egy nagyot, hogy legyűrjem izgatottságom és legfőképp megőrizzem hideg vérem. Nem gondoltam volna… na jó, de, tudtam, hogy ilyen hatással lesz rám, ha a közelembe kerül. Belementem a játékba.

- Nem ilyen estét terveztem, de… - csuklott el a hangja. – Tetszik.

Zavarba hozott. Legalábbis azt hitte, hogy azért sütöm le a szemem, valójában nem is igen figyeltem pimasz megjegyzésére, sokkal inkább mással voltam elfoglalva. Egyik kezemmel belekapaszkodtam bicepszébe, ami megfeszült érintésem miatt. Láttam csillogó szemeit, ahogy egyre sötétebbé válik. Ujjaimat felfuttattam fehér ingén, minden gombot érintve. Éreztem minden egyes lélegzetvételét, felsőtestének szabályos mozgását, ahogy gyorsabbá válik. Kezem a mellkasához ért, majd egy hirtelen mozdulattal markomba szorítottam az ingét és ellöktem magamtól. Rávillantottam a fogsorom, majd elindultam egyedül a folyosón.

- Jössz már? – szóltam hátra. – Nem akarod megmutatni azt a naaaagy meglepetést? – kérdeztem iróniával a hangomban. Hosszú lábaival hamarabb utolért, mint amire számítottam.

- Jól van, nyertél. Legalábbis ezt a kört – mormogta, mire elnevettem magam.

Szokatlanul puha tenyerét az enyémbe csúsztatta és magával húzott. Zsebéből elővette a kulcsot, amint fél órája kapott a recepcióstól. Szegény öltönyös férfira rendesen ráijesztett. Először nem akarták odaadni neki a kulcsot, mondván, nincs engedélye, de amikor bemutatta az igazolványát, szegény férfi sűrű bocsánatkérések közepette szolgálta ki, sőt, még a liftet is ő hívta.

- Ugye tudod, hogy van lift? – kérdeztem ódzkodva, amikor felment előttem a lépcsőn.

Kezdtem úgy érezni magam ebben hotelban, mint egy labirintusban, amiből próbálunk kijutni.

- Igen, de a lift nem visz erre a szintre. Gyere! – szólt, és kettesével szedve a lépcsőket ment előttem. Egy pillanatig gyönyörködtem magasodó alakjába, ami tökéletesen rajzolódott ki a lámpák által nyújtott félhomályban. Utána mentem, már amilyen gyorsan engedte a magas sarkúm.

- Hűű – mondtam álmélkodva, amikor felkapcsolta a villanyt a szobában. Nem is szoba volt, talán terem. Harry felkapcsolta a lampionokat, hogy még jobban lássak. New York éjjeli forgalma tompán szűrődött be az üvegablakokon keresztül, ami gyakorlatilag a terem falait alkotta. Az ég sötét volt, de az épületek kivilágosították a várost. Harry felé fordultam, aki elégedetten konstatálta, hogy tetszik ez az egész. És meglepődtem.

- Ezt akartad mutatni? – forogtam körbe a terembe, hogy jobban szemügyre vegyek mindent. A falakról vászonlepedők voltak lelógatva, s mögöttük a lampionok világították át a vékony szövetet. Homlokráncolva állapodott meg a tekintetem a különböző színű kis golyókon, amik három üvegtálba voltak hagyva az egyik sarokban.

- Ezek a holnapi fotózásunk kellékei. És ezek – lépett oda az egyik tálhoz és kiemelt belőle pár golyót. Felém indult, s magas termetével megállt rögtön mellettem. Illata szokás szerint a gondolataimig hatoltak, és elbódított. Rekedtes hangja hozott vissza ismét a valóságba: - festékbombák. – Egyszerre hajította el a kis színes golyókat, amik halkan robbanva landoltak a lenvászon felületén. Kék és narancssárga foltok keveredtek rajta. A bűvöletébe kerültem és erős késztetést éreztem arra, hogy kipróbáljam.

- Szóval a terved, hogy tönkretegyük a holnapi fotózást? – vigyorogtam rá. Elhajítottam egy marék bombát, ami nem landolt messze a narancsos-kék folttól. Harry hümmögött egyet. Mögém lépett. Éreztem légzésének egyenletes áramlását.

- Hogy telt… az elmúlt fél éved? – kérdezte hosszas hallgatás után. Hangja rekedtes volt és kissé szomorkás.

Vállat vontam. – Nem rossz. Neked?

- Nem rossz – ismételte meg a szavaim. Nem törődve a kínos csenddel, elsétáltam mellette a vászonok felé, pontosabban ahol az elhajított golyók szétrobbantak. A színek keveredése valami meséset alkotott és csak néztem a az egybefolyó festéket. A lampionok romantikus hangulatot teremtettek, amelynek gondolatára összeszorult a torkom. Harry felé fordultam, aki még mindig ott állt lezseren zsebre tett kézzel. Összeforrt a tekintetünk.

- Egyszer vissza fogsz jönni Londonba? – suttogta.

- Nem tudom – válaszoltam Őszintén. – Lehet.

Bólintott egyet és tett felém egy lépést. Majd még egyet. Tekintete az enyémbe forrt és fogva tartott, mint aki birtokolni akar. Nem is tudtam volna más merre nézni. Kit akarok becsapni, nem is akartam. Élveztem a közelségét, melyre szükségem volt talán már hetek óta. Mert kezdett elviselhetetlenebb lenni a gondolat, hogy egy óceánnyi területtel van arrébb tőlem. Mindig befurakodta magát a gondolataimba gödröcskés mosolya és fűszeres illata. Már megint ott volt a kis rés az ajkai között, miután megnyalta őket. Nem is figyeltem háta mögé rejtett kezeit, csak akkor eszméltem rá, amikor rám ejtette őket. Rózsaszín és sárga porfelhő szállt körülöttem. Köhögni kezdtem, majd arrébb léptem, hogy kikerüljek onnan. Néztem, ahogy kuncog. Aztán már rázkódtak göndör fürtjei. Bosszúból odamentem az üvegtálhoz, amelyekben a festékbombák voltak és felé dobtam. Karjaival eltakarta az arcát, de meglepte a hirtelen őt körülölelő zöld, kék és sárga felhő. Most én kezdtem el nevetni, de nem tartott sokáig, mert mint kiderült, a zsebében még volt egy pár tartalék.

- Utállak – mondtam vigyorogva. Nem is gondoltam komolyan a szavaim, de ahogy láttam fehér fogsorát, ő se vette magára. – Nézd meg a hajam – mutattam a kék és zöld színekben pompázó fürtökre. Tükörbe se mertem nézni. – Habár, te se vagy semmi – nevettem el magam. Barna haját sárga festék borította.

- A fodrászom műve, de umm, szerintem se a sárga lesz a nyerő árnyalat – közölte és felém indult. Tudtam, mire készül, ezért megpróbáltam kikerülni őt, de nem sikerült. – Szerintem neked se a kék lesz a befutó – utalt az eredetileg világosbarna hajamra. Összefontam a karom a mellem előtt és lebiggyesztettem az ajkam, mint aki megsértődött. Halkan kacagott, majd bocsánatot kért.

Mivel magas alakja már csak egy méterrel állt előttem, a hajába dobtam egy rózsaszín festékgolyót.
– Igazad van, a rózsaszín jobban áll – közöltem lazán, majd még az enyhén köhögő Harryt megpróbáltam kikerülni gyorsan, de kezét a derekam köré csavarta és megpördített. A kezembe még ott volt egy fehér színű, s mivel magasabban voltam nála, kihasználtam az alkalmat, hogy ráejtsem. Azonnal letett.

- Bocsi – fújtam ki magam, vigyorogtam és próbáltam eltávolítani a rám eső részét a fehér festéknek. Harry a szokásos mozdulatával megrázta a haját. – Most olyan a hajad, mintha ráhányt volna egy szivárvány – kapott el a röhögő görcs mindkettőnket.

A lampionok sorban kigyulladtak, míg nem a szomszédos épületek szolgáltatták a fényt, ami homályba borította a szobát. Először behunytam a szemem, mert szokatlan volt ez a sötétség. Kellett egy kis idő, míg tisztán láttam, már amennyire ez lehetséges volt.

- Francba – motyogta Harry. Az ajtó be volt zárva, nyílván valaki itt járt és ellenőrzött minket.

Számmal O-alakot formáltam, de nem igazán adtam ki semmilyen hangot se. Néztem festékes blézert viselő alakját, ahogy próbálja kinyitni az ajtót, de hiába.

- Itt ragadtunk – sóhajtotta, majd lecsúszott az ajtó mentén.

Egyedül halk lélegzetvételeket lehetett hallani, ami olykor megtörte a csendet. Már nagyon álmos voltam, és az eget is kezdte narancssárgára festeni a felkelő nap. Egész éjjel fent voltam, egyesekkel ellentétben. Harry fejét a fejemre hajtotta, mert én párnaként használtam széles vállát. Így ültünk már mióta. Harry karórájára néztem és gyengén magam felé fordítottam, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél öt. Érintésemre mocorogni kezdett.

- Elaludtam? – kérdezte rekedtes reggeli hangján, amit más szituációban irtó szexinek találnék, de félig éberen félig az álomvilág között lebegve nem igazán figyeltem.

- Ühüm – adtam meg a tömör választ. Ugyanúgy ültünk, mint eddig. Végül én törtem meg a csendet: - Miért nem hívtál? Vagy üzenhettél volna… - mondtam szinte már alig hallhatóan. Nem néztem a szemébe, de éreztem először meglepettségét, hogy rákérdeztem. Aztán válla ereszkedett, ahogy kifújta a levegőt és elkezdett mesélni:

- Nem tudtam, mit csinálhatnék. Vagy mit mondhatnék. Hidd el, napokig ott ültem a telefon mellett, hogy felhívjalak, de mire benyomtam volna a zöldet… - elhallgatott. Felemelte a fejét és a szemembe nézett. – Azért mentem ki a reptérre, mert nem akartam, hogy elmenj – suttogta. Lehelete égette az ajkam.

- Én… - A szavak a torkomra forrtak. Mit mondhatnék? Tényleg gondolt volna rám napokig? Újra ledermedtem, amikor eszembe jutott, hogy ott állt előttem a reptéren.
„Akkor ne menj el.”

- Sajnálom – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le az arcomon. – Amit tettem, nem is tudom, miért. Hülye voltam, azt hittem, minden megváltozik. Nem akartalak megbántani – tört felszínre az eddig mélyen magamban tartott vallomás.

- Héé – ujjait végighúzta könnycseppjeim útján, s megállapodott állam alatt. – Azt hiszem én is elszúrtam. Tudtam, hogy nem vagy jól és önző módon magamnak akartalak. Nem akartam, hogy elmenj, mert úgy éreztem, mintha... Még sosem voltam senkivel ennyire jóban, és akivel törődnék is.

- És a fiúk? – nevettem fel keservesen.

- Tudod, hogy értem – nézett mélyen a szemembe. Zöld íriszei fogva tartottak. Kezem a mellkasán pihent, és éreztem, hogy az a megkönnyebbüléstől ereszkedik egyre lejjebb. Lehelete súrolta az ajkaimat és csak pár centiméter választotta el őket egymástól.

- Szeretlek – mormolta. Lehunytam a szemem, szorosan, de nem tartott sokáig, ugyanis a fehér ajtó, amire eddig azt hittük be van zárva, kicsapódott. Egy farmernadrágot és bő pulcsit viselő lány libbent be, akinek szőke hajkoronája tökéletesen állt.

Harry azonnal elengedett, majd mindketten feltápászkodtunk. Végignéztem gyorsan magamon, s megállapítottam, hogy hozzám képest a lány most jöhetett a kifutóról. A festék már totál ránk száradt, de valójában nem ez zavart a legjobban, hanem ahogy Harryre vetette magát és üdvözölte őt.

Láttam Harryn, hogy próbál tiltakozni és kibontakozni a csaj karmai közül, de mint aki hevesen ragaszkodik a tulajdonához, úgy szorította magához a fiút.

- Tudod, hogy már mindenhol kerestelek? Szívbajt kaptam, mikor Louis közölte, hogy nem vagy velük a szállodában – dramatizált és hűvös tekintettel nézett rám. Szerintem azonnal leesett neki a tantusz, mikor látta, hogy úgy nézek ki, mint egy szivárvány.

- Umm, Ali, ő itt…

24.: Harry Styles is on replay

Sziasztok! :) Hogy vagytok? Túléltünk végre egy hetet, úgyhogy élvezzétek ki ezt a csodás két napot amíg lehet. Gondolom, ti is most kaptátok meg a félévi bizonyítványt, milyen lett?
A részről csak annyit, hogy ez a harmadik vagy negyedik - egy idő után már nem is számoltam - variációja a történetnek, és totál nem olyan lett, ahogy akartam, gondoltam, megálmodtam, szóval... Jó olvasást! :D
Ps. Aki ügyesen olvas a sorok között, rájön, hogy van egy tartalék szereplőm, aki majd még 'sok' fejtörést fog okozni. :D

.::Harry::.

 A szám már elzsibbadt a sok mosolygástól, a lábaim is elfáradtak a sok mozgásban, de mégis úgy éreztem, mintha tele lennék energiával. Sosem gondoltam volna, hogy itt énekelhetek egyszer ennek a stadionnak a színpadán. Több tízezer Directioner vesz körbe minket és énekeli velünk kívülről a slágereket. Tőlük kaptuk az erőnket, hogy soha ne adjuk fel. A szemembe vakító fényekhez kezdtem hozzászokni, szinte semmit se láttam. Nem is tudom, merre kéne néznem. Lábaimban gyűlt a feszültség, legszívesebben lerohantam volna a színpadról, hogy a szemébe nézhessek. Hogy láthassam gyönyörű íriszeit és magamba szívhassam édeskés illatát. Vigyor terült szét az arcomon, amikor megpillantottam. Nem tudom, hogy ki küldte be ezt az üzenetet, gyanítom, valaki, aki a közelében tartózkodott. Nem is lényeges, bár Alishát ismerve, jobb szeretett volna megbújni a sötétségben. Megnevettetett ez a gondolat; túl jól ismerem.

Oldalra néztem, ahol a fekete vászon mögött állt Paul. Nem tudok lemenni, mert azonnal visszarugdosna a színpadra. Kénytelen vagyok megvárni, míg elénekeljük az utolsó dalunkat is, melynek akkordjai kínzó lassúsággal zendültek fel. Egymás mellett álltunk és a földet pásztáztuk. Talán ez a fellépés egy mérföldkő volt a karrierünkben – az Olimpia után -, de kis megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor meghallom Liam szólóját. Addig szorítom a mikrofont, míg az ujjperceim el nem fehérednek. Annyira le akarok menni, hogy rángatni kezdem a lábam, természetesen megpróbálom ritmusra, hogy még se tűnjek idiótának. És mindannyian üvöltjük az örökzöld slágert, melynek dalszövege már álmomban is üldöz. Louis a vállamra teszi a kezét és két sor között egy bíztató mosolyt villant felém. Tudom, hogy meg akart nyugtatni vagy valami ilyesmi, de nem ment. Én következtem. Lehunytam a szemem és az irányába fordultam, amelyik szektorban ült. Csak énekeltem, nem is figyeltem a rajongókra, próbáltam őket kizárni és magamra koncentrálni. De nem volt ott. Eleanor felpattant és láttam, hogy utána rohan. Francba!

- Louis, hova ment? – kérdeztem a fülébe ordibálva a szavakat, míg a többiek énekeltek.

- Eleanor sem érti, hogy mi történt.

Francba!

Mint egy kilövésre kész rakéta, úgy próbáltam állni a végső pózba. Hetekig, majdnem három hónapon keresztül készültünk a mai estére és sok fáradságos táncpróba áll mögöttünk, úgyhogy nem tehetem tönkre ezt. Fogcsikorgatva vártam, hogy vége legyen.

- Nem lehetünk elég hálásak nektek, srácok… - hallottam Liam a sok énekléstől kissé rekedtes hangját. Le merném fogadni, hogy egy kisebb beszéddel készült a ma estére. Ha így is van, azt nem várhatom meg.

.::Alisha::.

- Várj már! Hova mész? – hallottam Eleanor hangját mögülem. Magas sarkúm némileg korlátozott a gyors mozgásban, de nem bírtam ott ülni. Majdnem két órán keresztül néztem a torkomban dobogó szívvel és néha görcsbe ránduló gyomorral. Hányingerem volt.

Csak vágtattam a folyosón és meglöktem a szürkés kopott vasajtót. Friss levegő, végre.

- Hé, jól vagy? – jött utánam legjobb barátnőm és együtt érző tekintetét mutatva mindkét kezét a vállamra tette.

- Persze – ziháltam. Még mindig éreztem egy gombócot a torkomban, de a lehűlt levegő némileg segített. Libabőrös lett a karom. Eső szag volt. – Sajnálom – suttogtam. – Nem akartam, csak…

- Semmi baj – Eleanor megölelt. – Nem kell félned, mert találkozol vele. A nehezén már túl vagy, láttad. – Eleanor hangja kicsit játékos volt. Valahogy így akar felvidítani, argh, több éves barátság alatt sosem értette meg, hogyha bánatom van, jobban szeretem magam emészteni.

- De nem akarok. – Lehámoztam magamról kezeit. Értetlen tekintettel meredt rám. – Te hogyan állnál Louis elé, miután hazudtál neki és faképnél hagytad egy reptéren? – kérdeztem kis éllel a hangomban.

- Hááát – húzta a száját. Gondoltam.

Pár percig csak álltunk egymással szemben és nem tudtunk megszólalni. Jól esett, hogy El nem mondott semmit. A csend, ami ránk telepedett, kezdett kínossá válni.

- Nem akarsz bemenni, brrr, fázom – vacogott Eleanor, miközben megdörzsölte a karját. Bólintottam, mert látva libabőrös kezét, rájöttem, hogy én is fázom. Mikor hűlt le ennyire az idő?

A folyosó sokkal szűkebbnek tűnt, mint amikor bejöttünk. A mi szektorunkból özönlöttek ki a lányok és hosszú sor kígyózott a lift előtt.

- Eleanor, nagyon csinos vagy! – hallottuk mögülünk két lány hangját, mindketten odakaptuk a fejünket. Eleanor magához hűen vidáman megköszönte és váltott pár szót a lányokkal. Mindkettőjük tekintete égette olykor az arcomat, úgyhogy úgy döntöttem, inkább lesütöm a szemem és megvárom a következő liftet.

.::Harry::.

- Jók voltatok! El sem hiszem – fogadott minket Paul, mikor már lejöttünk a színpadról. Sorban nyújtottuk neki a füleseinket. A végtelen hosszúságúnak tűnő drótot jól ránk tekerték, úgyhogy percekig tartott, míg kibújtunk belőle.

- Még mindig remegek – közölte Niall. Közben megérkezett az egyik statiszta egy zacskó chipsszel a kezében. Kuncogni kezdtünk, ahogy ír barátunk rávetette magát. – Ezt mind nekem? Kérem!

- Mennem kell – közöltem. Mintha rakétából lennék, amit épp most lőttek volna ki. Először csak gyorsan szedtem egymás után a lábaimat, aztán már futottam. Louis sok sikert kívánt, már ha jól hallottam. Őszintén, fogalmam sincs, hol lehet. Gyanítom, hogy vele van Eleanor is, de ez nem könnyíti meg a helyzetem. Egy újabb tömegbe ütközöm, de mielőtt még észrevettek volna, kikerültem és otthagytam őket. Őrjítő lassúsággal teltek a percek és minden egyes világosbarna hajú lány láttán görcsbe rándult a gyomrom, mert azt hittem Ő az.

Csalódottan mentem tovább.

.::Alisha::.

- Most már igazán mennünk kellene – szakítottam félbe legjobb barátnőmet, aki még mindig vidáman cseverészett. Nem akartam bunkó lenni, de minden porcikám remegett az izgalomtól – nem a jobbik értelemben -, és kezdtem kínosan érezni magam. El-t megállította egy lány, aki megint csak elregélte neki, mennyire boldog, hogy találkozott a példaképével személyesen. Ha nem ismerném Eleanort, azt hinném, hogy csak azért jó pofizik mindenkivel, hogy növelje az egóját. De ez közel sincs így. Mindig kedvesen mosolyog a lányokra, akik úgy akarnak kinézni, mint ő, mire csak azt feleli, hogy te is gyönyörű vagy.

- El! – szóltam rá kicsit élesebben, mire morgolódva elköszönt. - Mehetünk végre? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a barátnőm. – Elsápadtál.

- Igen – Amúgy nem voltam jól. A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, már megint.

Tekintetem nem tudtam levenni a barna fürtökről, amik körülbelül húsz méterre álltak tőlem és forgolódtak körbe-körbe. Reményteljesen csillogó zöld szemeivel pásztázta a tömeget, majd egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. A tudatalattim már a sikítás szélén állt és menni akart. El, minél messzebb. De a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Körülöttem mindenki jött-ment, nem zavartatták magukat. A legtöbben a liftre vártak, vagy csak a családtagjaikra, barátaikra.

Megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm egyre jobban feszült az oxigén hatására. Megfordultam. Lassan és határozatlanul emeltem egymás után a lábaim, nem is tűnt olyan nehéznek. A földet pásztáztam és talán négy lépést sikerült mennem, amikor a csuklómnál fogva valaki meg nem fordított.

- Mégis hova mész? – korholt Eleanor. Fejét oldalra billentve figyelte, ahogy egy épkézláb mondatot próbálok kinyögni. – Nézz mögém! Látod, ott van Harry. Nem mehetsz most el – suttogta.

Néha hálát adtam legjobb barátnőm elviselhetetlen tulajdonsága miatt, de néha az idegeimre ment makacsságával. Miből gondolta, hogy nem veszem észre Őt? Pontosan tudtam, hogy ott van. Eleanor válla felett kikukucskáltam. Harry kitekert pózban állt. Feltartóztatta egy szőke hajú lány, aki nagyon is készségesen beszélt vele. Ujjai közé fogta a bicepszét, de a fiú gyorsan lefejtette magáról. Látszott Harryn, hogy sietne abba az irányba, ahol én állok, de szerintem csak nem akart bunkónak tűnni.

Pár pillanattal később Louis meglepte játékosan El-t, amit a lány kacagással és egy csókkal jutalmazott. Szép dolog a szerelem, ugyebár?

A tömeg körülöttünk egyre csak csökkent, már az utolsó liftekre vártak, hogy a parkolóhoz menjenek, vagy egyszerűen csak kijussanak az épületből. Fekete egyenruhás statiszták járkáltak fel-le és még mindig a fülesükbe beszéltek. Inkább őket néztem és gondolkoztam, hogy miről tárgyalhatnak a koncert befejeztével inkább, mint az előttem szerelmes pillantásokat váltó párt. Louis a fellegekben járt és még sosem láttam ilyen feldobottnak.

- Mennem kell – nyögtem be és most már tényleg elindultam. Rezegni kezdett a telefonom. Remek. Ez a nap úgy sem lehet rosszabb.

Max: „Kár hogy nem tudtál eljönni a koncertre. Jó, nekem annyira nem jött be, de látnod kellett volna néha Lil arcát, valahányszor a göndör hajú elkezdett énekelni… Jobbulást! x”

Óvatos mosolyra húztam a számat, még mindig előre fele tartottam. Nem is tudom, merre mentem. Azért titkon remélem, hogy Lil kedveli Harryt és nem beszélte tele Max fejét mindenféle rosszal. Nem is mondtam neki semmi rosszat róla, csak azt, ami volt. Talán, ami még mindig tart? Lábdobogást hallottam mögöttem, mire a telefonomat visszatettem a táskámba. Talán csak reflex volt, de ijedten szaporázni kezdtem a lépteim.

Egy meleg kéz fonódott óvatosan a csuklóm köré. Érintése hatására végigfutott a bizsergés a testemben. Hirtelen fordított meg és tekintetét az enyémbe fúrta. Férfias illata egy kis izzadsággal is keveredett, de az illata akkor is megnyugtatott. Mindig ez történt velem, akárhányszor a közelébe kerültem. Testemből elszállt a feszültség. Egész este folyamán ezt próbáltam elkerülni. Hogy lábam megremegjen látványától, kellemes bizsergés járja át minden porcikámat és magam körül érezzem erős illatát.

- Szia – suttogta rekedten. Telt ajkai között rés nyílt, ami vonzotta a tekintetem.

- Szia – nyögtem ki pár pillanattal később, amikor már ténylegesen is magamhoz tértem.

.::Harry::.

- Hová megyünk? – kérdezte kicsit reszketve a hűs levegőtől.

Az autók között szlalomozva vezettem magam előtt, kezeim a derekán pihentettem. Az aszfalt vizes volt és a levegőben még mindig terjengett a füst és esőszag. Nagy levegőt vettem, amit megkönnyebbülve fújtam ki. El kellett vinnem és mutatnom kellett neki valamit, hogy észhez térítsem. Bár lehet, hogy előbb a saját gondolataimat kellene rendeznem. Louiséknak szóltam, hogy elmegyünk, habár Alisha kézze-lábbal tiltakozott. Szerencsére, jó meggyőző képességeim vannak.

- Harry, állj már meg – ficánkolt. Kezeim lehámozta magáról és szembe fordult velem. – Mégis hová megyünk? – kérdezte durcásan.

- Nem fogom elárulni, mert nem lesz meglepetés. – Az órámra pillantottam. Mindjárt hajnali egy óra, jobb lesz, ha sietünk.

Végre megtaláltam a fekete kocsit, aminek kulcsát az előbb kértem el Louis-tól. Minden üres volt, a parkolóban egy-egy eltévedt lélek sietett a kocsijához. New York szokatlanul csendes volt és ez tetszett. Pimasz mosoly ült ki a számra, mikor segítettem Alinek felszállni, csak úgy, mint régen. Átmentem a saját oldalamra és beszálltam a vezető ülésbe.

- Most sem fogod elmondani, hogy hova megyünk ugye? – szólalt meg kis idő múlva, mikor már vezettem. Próbáltam a forgalomra koncentrálni, de nehéz volt mellette. Agyamat elbódította az a jellegzetes édeskés illata, ami körülölelte. Kérdése inkább kijelentő volt, már-már beletörődő. Mosolyogva bólintottam és csak akkor szakítottam el a tekintetem, amikor mozogni kezdett.

- Ez most komoly? – ráncolta a szemöldökét. A sötétben leolvasta a kis rágós papírt. – Epres gyerek rágó? – nevetett. Annyira jó volt így látni.

Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de nem akartam feltenni. Még. Azt se tudom, hogy kérdeztem volna meg.

- Hé, az Niallé, ne nézz így rám – keltem saját magam védelmére.

- Akkor már érthető – vont vállat és bevett egyet. Felém nyújtotta, mire megráztam a fejem. – Még mindig a zöld mentolos? – kérdezte óvatos mosolyra húzva a száját. Elszakítottam a tekintetem az útról és a szemébe néztem.

- Igen.

.::Alisha::.

Ujjaimmal a szoknyám alját morzsoltam és csendben vártam, hogy megérkezzünk. A csend kezdett kínossá válni. Hogy kérdezhettem ilyet? „Még mindig a zöld mentolos?” – te jó ég! Visszapörgetve az előbbit, még kínosabban éreztem magam. Ezzel elárultam volna magam? Remélem, nem azt a következtetést vonta le, hogy éjjel-nappal rá gondoltam. Oké, leginkább éjjel, mert nappal kikészítettek az újonnan szerzett barátaim. Úgy tűnt, hogy Harry is a gondolataiba merült, ami kis aggodalommal töltött el. Lassan állította le az autót, amikor leparkolt. Oldalra fordítottam a fejem, hogy kinézzek az esőcseppes ablakon. Az ajtótól a járdán át a pereméig burgundi színű szőnyeg volt leterítve, és a végén egy aranykeretes forgóajtó, mely felett cifra betűkkel van hirdetve: Ritz Carlton Hotel. Kérdőn fordítottam Harry felé a fejem.

- Megpróbálok naiv lenni és nem arra gondolni, hogy egy hotelba hoztál… - mondtam halál komolyan, mire nevetésben tört ki.

Hallgatni azt a dörmögő nevetését, ami betöltötte a kocsit, engem is megmosolyogtatott. Miért voltam olyan hülye, hogy féltem attól, hogy viszont látom? Olyan volt, mint régen. Mintha az elmúlt pár hónap meg se történt volna. Harry jóízűen nevetett, de hogy abbahagyja, vállba boxoltam gyengén.

- Bocsi, de… - kacagott. Na, jó, ennyire nem voltam vicces. – Ali, mégis mit gondolsz rólam? – kérdezte, az ördögi mosoly ott bujkált a szája sarkában. Nyirkos tenyerébe fogta az enyémet és belepuszilt. Csikis érzés volt, és emlékeztetett valamire…  - Hiányoztál – suttogta mélyen a szemembe nézve.

- Te is nekem.

Második Díjam

Guten Abend!
Ma kaptam meg a második a díjam, amit nagyon-nagyon köszönök Tyra W.-nak! ♥

Szabályok:
1, Írj magadról 11 dolgot
2, Válaszolj a 11 kérdésre!
3, Írj 11 kérdést!
4, Küldd tovább 11 blognak!

1, Írj magadról 11 dolgot!

1. Megosztom veletek, hogy a kedvenc évszakom a tél! Már csak azért is, mert hétfőn Antarktiszt is megszégyenítő hómennyiség esett. 
2. Szeretem, ha az emberek arcára sikerül mosolyt csalnom, vagy valamivel felvidítanom őket. :)
3. Kiskoromban volt egy játék konyhám és állandóan azt játszottam, hogy a szobám egy étterem.
4. Régen gyűjtöttem a lakberendezéssel kapcsolatos könyveket/prospektusokat, mert azt képzeltem, hogy majd belsőépítész leszek.
5. Imádok régi fényképeket nézegetni, főleg a szüleimről. :)
6. Allergiás vagyok, ha valaki nem tud helyesen írni.
7. Anya azt mondta, hogy sokszor csavargatom a hajam, innen tudta kisebb koromban, ha álmos voltam - néha még most is csavargatom, de már inkább csak megszokásból.
8. Lassan egy hónapja nem voltam gyorsétteremben, és ez bátorított arra, hogy "új évi fogalmat" tegyek, miszerint megpróbálok ebben az évben egészségesebben enni.
9. A legtöbbször hason vagy magzatpózban szoktam elaludni. Ha az utóbbi, akkor mindig odaképzelek valakit, mintha átölelne.
10. A Dark fanfiction tönkretette az életem.
11. Miközben ezeket a tényeket írtam magamról, muszáj volt megnéznem az előző díjam, mert nem akartam kétszer leírni ugyanazt. :)

2, Válaszolj a 11 kérdésre!

1. Melyik dal jelenti számodra a legtöbbet?
Nincsen kifejezetten ilyen dal, de rengeteg zene köt egy-egy emlékhez. A legkedvesebb dal az All Nigh Long; a 2010-es nyárra emlékeztet, ami a legjobb volt, amit eddig átéltem. :)

2. Melyik film szerinted a legtanulságosabb, amit eddig láttál?
Az Apád Anyád idejöjjön.

3. Mennyire vagy elégedett magaddal? (bármilyen szempontból)
Hát tudnék mit változtatni - ki nem? -, de alapjába véve ki vagyok békülve magammal külsőleg. Belsőleg viszont kész ellentmondás vagyok, néha azt kívánom, bár ne vennék magamra könnyedén dolgokat és jobban ki tudnám mutatni az érzéseimet.

4. Kedvenc tantárgy?
Határozottan az angol. Egyébként a matekot is kedvelem, főleg ha értem is az anyagot, akkor sikerélmény csinálni a feladatokat.

5. Mit szeretsz legjobban csinálni a szabadidődben?
Fanfiction-öket olvasni, haha. :) Amúgy tényleg. És könyveket olvasni. És a barátaimmal lenni, ökörködni, vagy csak beülni valahova. Imádom a tesós hétvégéket és a családi kiruccanásokat. :)

6. Mi az, amit biztos nem csinálnál meg, ha megkérnének rá?
Az esetek 99,99%-ában sosem csinálom meg azokat, amikre megkérnek, mert a legtöbbször nincs kedvem. Tipikusan olyan vagyok, hogyha megkérnek, hogy mosogassak el vagy porszívózzak fel, azt mondom, hogy "jó, majd" és várok, míg valaki megcsinálja helyettem.

7. Ki áll hozzád a legközelebb?
Az anyukám és a legjobb barátnőm. Nem mindenbe avatom be az Anyukám, és a barátnőmet se.

8. Mi a mottód?
"Everytime I get sad I stop being sad and being awesome instead."

9. Mit szeretnél elérni legközelebb az életedben?
Hogy befolyásoljam az emberek gondolkodását. Szerintem a legtöbb felnőtt túl monoton gondolkodású és első látásra ítélnek.

10. A szüleid hogyan jellemeznének téged három szóban?
Szeleburdi, hangos, a jég hátán is megél - utóbbi nem egy szó, de nem tudom, hogy van-e erre speciális kifejezés, sorry. Egyszer anya azt mondta, hogy olyan gyermek vagyok, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon.

11. Mi a kedvenc tárgyad, amit mindig magaddal hordasz?
Nincsen kabalám, ha erre gondolsz, viszont három dolog van, ami nélkül sosem mennék itthonról: telefon, egy üveg víz, és egy doboz tic tac. :)

3, Írj 11 kérdést! - 4, Küldd tovább 11 blognak!

Sajnálom, de ezt a két lépést most kihagyom. Nem azért mert nem akarom megcsinálni, egyszerűen csak kimerültem, nagyon fáradt vagyok. Végre túléltünk fél évet. Az előző tényeket és kérdéseket is nehezen kapartam össze, nincs energiám újakat írni. Sajnálom. De szeretném, ha minden Olvasóm tudná, hogy nagyon hálás vagyok nekik. És külön köszönöm Fanni-nak, Réka Lengyel-nek, és Amelie-nek a sok komiért és kedvességért! ♥

23.: Madison Square Garden

Szép estét! :D Rengetem időm volt gondolkodni a nagy visszatérésen, meg a találkozáson, mert a mai nap itthon voltam - jó igazából egy hét szenvedés után már nem bírtam papírzsepivel, úgyhogy kivettem egy szabadnapot. Valójában ennek a fejezetnek lesz folytatása, úgy gondoltam ketté szedem, mert egybe túl hosszú lenne. Köszönöm a sok tetsziket az előző fejezethez és a kommenteket! <3

Ps. Hallottátok, hogy nem sikerült megdöntenünk a rekordot? :(

Az utóbbi időben sokszor keltem gyomorideggel, már szinte kezdtem is hozzászokni. A gondolat, hogy New York-ba költözzek, félelemmel töltött el. A gondolat, hogy egyedül leszek, nem lesznek itt ismerőseim, félelemmel töltött el. Az, hogy egyetemre fogok járni és egy számomra teljesen új világ nyílik ki előttem, félelemmel és izgatottsággal töltött el egyszerre. Ma reggel hajnali ötkor kipattant a szemem és nem tudtam visszaaludni. Még csak lecsukni sem, csak számolgattam a csillagokat a plafonon. Miért történik ez velem? Ökölbe szorítottam a kézfejem a hasamon, mintha ezzel elűzhetném a kellemetlen érzést.

Ma lesz a koncert.

♫ ♪ ♫ ♪ ♫

- Nem láttad az alapozóm? – jött ki a szobából Eleanor. Egy szürke melegítőt viselt, aminek az oldalán hatalmas betűkkel volt nyomtatva a PINK felirat. Szemöldök ráncolva ráztam meg a fejem. Minek kéne neki alapozó itthonra? Belekortyoltam a teámba, majd a bögrét a pulton hagyva sétáltam a telefonom irányába.

- Nem, nem láttam. Egyébként ma mit akarsz csinálni? – kérdeztem egy kicsit több unalommal fűszerezett hanggal, s ledőltem a kanapéra. Szemem azonnal az esemesre tapadt, amit Maxtől kaptam.

„Van egy meglepetésem, Al.”

Visszaírtam neki: „Mi?”

Pár percig rezdületlenül tartottam a kezemben a telefont, miközben Eleanor tűnt fel a nappaliban. Még mindig melegítőt viselt, és kezében tartotta az előbb emlegetett alapozót.

- Mihez van kedved? – sóhajtott teátrálisan, miközben kényelembe helyezte magát mellettem. – Őszintén szólva, az elmúlt két napban annyi mindent csináltam, ami kimeríti az éves aktív mércémet – nevetett fel. Gyakorlott mozdulatokkal kente szét a közepes árnyalatú krémet az arcán. Ügyelt arra, hogy csak vékony rétegben kerüljön fel az alapozó és ne keltsen olyan benyomást, mintha most jött volna Barbados-ról.

- Igen. Mit szólnál, ha csak filmet néznénk és feküdnénk? – ajánlottam fel.Rögtön rezegni kezdett a telefonom, mire összerezzentem.

Max: „Néz, mim van!”

Először elakadt a lélegzetem, amint megnyitottam a képfájlt és az betöltődött. Honnan szerezte őket? Eleanor csiripelő hangja hozott vissza a valóságba.

- Mi az? – nyújtogatta a fejét. Mivel legjobb barátnőm és gondoltam, előbb-utóbb rájön, nagy levegőt vettem és szeme elé tettem a telefont.

- Ezt Max küldte? Ő is jön a koncertre? – lelkesült.

- Mi? Ez nem jó, El! – próbáltam csitítani, mielőtt túlpörög.

A képen két jegy volt, aminek oldala kék csíkkal volt díszítve. Nem kellett sokat gondolkodnom, azonnal kitaláltam, hogy kiknek a koncertjére szól.

- Miért nem? – pislogott nagyokat.

- Halihó! – hallatszott Lil harsány hangja a hallból. Ledobta a táskáját és a kardigánját az előtérben található kis székre, majd beljebb jött. Levetette magát a babzsákra és kérdő pillanatokat küldött felénk. – Mi történt?

- Alisha barátja, hogy is hívják… Ó, igen, Max – csettintett. Szinte láttam a villanykörtét a feje felett. – vett két jegyet a One Direction koncertre.

- Max? – röhögött Lil. – Max, sosem menne el azoknak a koncertjére.

- Szerintem velem elment volna – mondtam alig hallhatóan.

- Ó, várj. Mondta, hogy adni akar neked valamit meglepetésként. A múltkor mintha említetted volna, hogy odavagy értük. Max gondolta, jó ötlet elvinni téged egy koncertre. Amilyen depressziós voltál mostanában – legyintett és felállt, hogy átmasírozzon a konyhába.

- Mikor mondtam én ilyet? – kértem számon Lil-t, bár lehet, hogy a kérdést inkább magamnak kellett volna feltennem. Ó, Istenem.

- A múlt héten, amikor itt voltak páran. Megjelentek a képernyőn – mutatott a tévé felé -, és egyszer csak letargikus állapotba kerültél. Na, jó, tudom, hogy volt benned alkohol, de kicsit szánalmas volt, ahogy elbambultál – kuncogott.

- Al, mondd meg neki, hogy már van jegyed – tette a vállamra El a kezét. Közben megint rezgett a telefonom. Egy újabb esemes Maxtől, amelyben megkérdezte, hogy tetszik-e.

- Mi? Mész a koncertjükre? – tért vissza Lil.

Nem tudom, miért, de nem volt szívem elmondani Maxnek, hogy már van jegyem. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Annyira aranyos volt tőle, hogy emlékezett rá, amit mondtam. Ugyanakkor nem akartam azt mondani neki, hogy „ó, bocsi, de van jegyem, mert megnézem a volt barátom, ahogy fellép”. Visszatettem a dohányzóasztalra a telefont és a két kezembe temettem az arcom.

- Lil – nyöszörögtem. Elmondtam neki. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, és a végében felettébb megkönnyebbültem. A hat hónap alatt minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne kerüljön szóba, ne gondoljak rá. De minél görcsösebben próbáltam eltaszítani magamtól, annál jobban vonzott magához, mint egy mágnes. A rádióban ott volt, a tévéképernyőkön sorra tűnt fel. Hetekkel ezelőtt el kezdték hirdetni a koncert dátumát városszerte. Egy idő után nem tudtam, hogy Lil nyitott szemmel elaludt, vagy csak sokkolt állapotba került, mindenesetre kezdett rémisztőbbé válni a rácsodálkozó szemeivel és a kis réssel az ajkai között. Eleanor időközben összekuporodott, s maga alá húzta mindkét lábát.

- És… te… úgy érted, te elmész? – dadogta Lil.

Aprót bólintottam, bizonytalanul. Mondtam Eleanornak, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Talán csak a saját lelki békémért és ne higgyem, hogy haragszik rám. Akárhányszor végigpörgettem az eseményeket a fejemben, a lelkiismeret furdalás egyre nagyobb volt bennem. És fájt egy idő után. Komótosan feltápászkodtam a kanapéról és a konyhába indultam, hogy igyak egy kis vizet. A sok meséléstől kiszáradt a szám.

- Mi lenne, ha én mennék Max-szel? – szólalt meg egy kis csend után Lil.

- Mármint? – folytatta a gondolatmenetet Eleanor.

- Hát, mivel Alishának van jegye, Maxnek pedig kettő, én meg látni akarom azt a Harryt – mondta. Hallottam a hangsúlyából, hogy komolyan gondolja. Lil természeténél fogja makacs volt, amit egyszer a fejébe vett, onnan nem lehetett kalapáccsal se kiverni. Felesleges volt vitába szállnom vele, úgyis az ő ördögi terve fog érvényesülni a nap végén.

A délelőtt jóformán azzal telt, hogy Lil beszélt Max-szel. Mivel megkértem rá, hogy ne mondjon el mindent, ezért eszelős lakótársam kitalálta, hogy jelentsek beteget. Hát, Maxet is nehéz volt meggyőzni, hogy ne jöjjön át egy tál csirkelevessel. Szegényt, már sajnáltam, hogy amilyen jóindulatú, elhitte, hogy megfáztam a legnagyobb hőségben. Mindegy. Eleanor beszélt Louis-val, aki örült, hogy újra találkozhatunk a koncert alatt. Valamiért mást is éreztem a hangjában. Talán egy kis félelmet vagy hirtelen meglepődöttséget. Visszamentem a nappaliba Eleanor mellé, aki érkezésemre lecsapta a laptop fedelét.

- Mi volt az? – kérdeztem. Megpróbáltam elvenni az öléből a gépet, de nem engedte.

- Semmiség. Csak egy újabb hír Elouanor-ról. Már megint valaki híresztelni kezdett.

- Elolvashatom? – a számat óvatos mosolyra húztam, remélve, hogy ez meggyőzi némiképp. Csak fejrázást kaptam válaszul. Kikapcsolta a gépet.

Rendeltünk a sarki önkiszolgálóból pár szelet natúr csirkemellet zöldség körettel és rizzsel, és két szeletet a legfinomabb csokis tortából. Úgy gondoltam, hogy egy könnyű ebéd még lemegy a torkomon, de egy tömény sütemény már nem. A nap folyamán a görcs még mindig ott volt a hasamban, ami miatt hányingerem volt. Nem a tömeg zavart, vagy a kis hely, ahol majd ülni fogunk másfél-két órán keresztül, sokkal inkább Ő. Azok a zöld szemek, amiket újra látni fogok, és azok a göndör fürtök, amik előttem lesznek. Magam előtt éreztem férfias illatát. Nagyot nyeltem, hogy a torkomban dagadó gombócot megállítsam.

Lil a bárszéken forogva evett, míg mi Eleanorral a kanapén ültünk, kezünkben a tál étellel és néma csendben néztük a lehalkított tévét. A többiek jóízűen eszegettek, de nekem alig pár falat ment le. És nem is volt kedvem beszélgetni.

- Max-szel ott találkozol? – szólalt meg El, Lilhez intézve a kérdését.

- Ühüm. A hátsó bejáratnál. – A tekintetem felé kaptam ijedtségemben.

- Miért?

- Mert olyan jegye van – nevetett. – Nyugi, Ali, nem fog téged látni. Én egy órával hamarabb elmegyek, mint ti. És azt hiszem, hogy a jegye távol lesz a ti helyetekről. Megkérdeztem.

Szavai hallatán megkönnyebbültem, de még mindig eluralkodott rajtam a pánik.

Percekig dülöngélve álltam a szekrény előtt, hogy mit vegyek fel. Általában nem tartott sokáig kigondolnom, de most valamiért még zavarodottabb voltam. Eleanor a fürdőben volt. Én már megszárított hajjal, törülközőbe csavarva álltam a nyitott fehér szekrény előtt. Egy idő után már inkább azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy ennyi ruhanemű befér egy ekkora szekrénybe? Eleanor jött ki megszárított hajjal, törülközőbe csavarva szintén. A különbség az volt, hogy egy könnyed mozdulattal kikapta az előre elkészített ruhákat a bőröndjéből és visszacammogott a fürdőbe. Minden egyes lépésével cuppanós hangot adott ki, mert a talpa nedves maradt. 

- Istenem, csak legyen már holnap – motyogtam és hozzáláttam az öltözködésnek.

A választásom egy bőr szoknyára esett, amit a köldökömig húztam fel, így pont combközépig ért. Felsőnek egy csipkével díszített fekete topot vettem fel, ami nem ért a szoknyám öv részéig, így pár centimétert láttatni engedett a bőrömből. A tükörképemmel szemeztem. Ez túl sok – motyogtam magamban. Vagy lehet, hogy túl kevés? (kép)

- Nehogy levedd – jött vissza El. Arcán megjelent az elégedett mosoly, még hümmögött is egyet. A kezembe nyomott egy borítéktáskát. – Az élet nem a lélegzetvételről szól, hanem arról, hogy hányszor akad el a lélegzeted. Hidd el, Harrynek ma el fog – futtatta végig a tekintetét az öltözékemen.

- Honnan vetted ezt az okosságot? – nevettem fel. A legjobb barátnőm felcsapott pszichológusnak? Ez új volt nekem; legalábbis már egy ideje nem tapasztaltam.

A lakást gondosan bezártuk, és legalább háromszor körülnéztem mindenhol, hogy le van e kapcsolva az áram, be van e zárva az ablak.

- Oké – nevetett Eleanor -, most vagy paranoiás lettél, vagy csak húzod az időt.

- Az utóbbi – motyogtam, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban. Egy sóhaj közepette léptem ki a portán New York utcájára, ami most szokatlanul hangos volt. Az emberek mintha életre keltek volna a múló hőség után. Mindenki vidám volt és élvezte a kissé hűs levegőt és a nyarat. A harmadik taxi sikeresen megállt előttünk, mi meg bekászálódtunk a hátsó ülésre.

- Hova lesz a fuvar, hölgyeim? – nézett ránk a visszapillantó tükörbe a férfi, aki úgy kérődzött, mint egy tehén. Barátságos figurának tűnt, de a rágócsattogtatás elvette a kedvem mindenfajta csevegéstől.

- Madison Square Garden – mondta El a címet, kissé határozottabban, mint akarta, mert a sofőr se szó, se beszéd visszaszlalomozott a forgalomba és teljes gázzal hajtott a stadion felé. A tekintetem végig az ablak előtt elsuhanó épületeken tartottam és az egyre inkább növekvő tömeg felé. Eddig lekötötte a figyelmem más, és talán a hűsítő levegő is elterelte a figyelmem a görcsről a gyomromban. Egészen mostanáig. Úgy éreztem, hogy el fogok ájulni.

- Hányni fogok – mondtam barátnőmnek, miközben kiszálltunk a kocsiból. Rengeteg lány fordította a tekintetét felénk, egytől egyig sokkolva voltak, majd sikításban törtek ki. Százból kilencven lány kezében volt a mobil vagy a fényképezőgép, a maradék tíz pedig saját gyártású posztereket tartott maga előtt.

- Alisha, szedd össze magad – fenyegetett Eleanor játékos hangon. Megszorította a kezem és a növekvő tömegen keresztül vonszolt. Felmutatta a passztartónkat, miszerint bemehetünk a hátsó ajtón, elkerülve a nyomorgást.

- Nincs okod félni, mert valószínűleg még nincsenek itt – nyugtatott meg.

- Hogy érted, hogy nincsenek itt? – kérdeztem szinte dadogva.

Végigmentünk egy hosszú fehér folyosón, ami a fényektől néha sárgának tűnt. Emberek a kezükben mindenféle papírral vonultak határozottan, és olykor-olykor kiabálva adtak egymásnak utasításokat, hogy minden a lehető legnagyobb rendben haladjon az este folyamán.

- Louis az előbb üzent, hogy Zayn miatt késni fognak. Bradford rossz fiúja nem hagyhatta, hogy egy ilyen fontos napon rossz séróval jelenjen meg – mondta unottan, mintha ez megszokott lenne.

 A folyosó végén balra fordultunk, Eleanor kinyitotta az ajtót. Felmentünk egy fekete lépcsőn, amin a fokok led lámpával voltak kivilágítva.

Elfoglaltuk a helyünket, ami a második sorba szólt, a szélére, így rálátásunk nyílt az egész színpadra. Hitetlenkedve néztem a gyülekező tömeget. Azt tudtam, hogy világszerte több millió rajongójuk van, na de, hogy mind eljöjjön egy koncertre? – ami valószínűleg egy mérföldkő a karrierükben.

- Hogy engedhetnek be még embereket? Már így is tele van a nézőtér – mondtam Eleanornak, aki mellettem pötyögött a telefonján. Egy pillanatra felnézett, majd vissza a kijelzőre.

- Húszezer ülőhely van és annál biztos, hogy több állóhely – mondta fel se nézve a telefonjából.

- Kivel esemesezel? – Próbáltam megnézni a nyitott üzeneteket, de elkapta a kezét, amiben a készüléket tartotta. Louis nevét láttam villogni.

- Ezt fel kell vennem – mondta, majd elment. Kicsit zaklatottnak tűnt, de egy vállvonással letudtam és hagytam, hogy elintézze. Újra a tömeget néztem, ami egyre izgatottabban hullámzott, hogy már csak percek választották el őket, hogy élőben is láthassák kedvenceiket.

Két vihogó lány haladt el előttem, ők is onnan jöttek, ahonnan mi. A folyosóról. Mindketten egymással viccelődtek, majd megtorpantak. Az egyik lánynak fekete kalapja volt, hasonló, amit Eleanor viselt. Hosszú tű egyenes szőke haja omlott a vállára. A másik lány egy fekete ruhát viselt, aminek alsó anyaga bőrből készült, a felső része pedig selyemből. Hm, érdekes kontraszt. Magamon éreztem égető tekintetüket. Félve néztem fel rájuk. Már nem támasztottam az állam a kezemmel, hanem magam mellé ejtve kezdtem fészkelődni.

- Nem te vagy Alisha? – szegezte nekem a kérdést kertelés nélkül a szőke lány. Ő tűnt a szókimondónak kettejük közül.

- Én, öhm, de – bólintottam bizonytalanul.

- Készíthetünk egy képet? – kérdezte, ugyancsak a szőke lány és már elő is vette a fényképezőgépét.

- Ó, öhm – hezitáltam. Nem hinném, hogy jó ötlet, ha közös képet készítenének velem. Egyáltalán, miért velem? Csak egy néző voltam egy koncerten, semmi több. Tiltakozni kezdtem: - Bocs lányok, de nem – mondtam kedvesen és rájuk mosolyogtam.

- Kár – szólalt meg a fekete ruhás lány. – Te voltál a kedvenc barátnőnk.

- Mi? – nevettem el magam kínosan.

- Annyira cukik voltatok Harry-vel ketten. Remélem, hogy ma lesz valami… - a szőke hercegnő sejtelmesen félbehagyta a mondatát. Kissé összeszaladt a szemöldököm. Ránézésre is csak tizenöt évesnek tippelném meg, hiába van kihúzva a szeme vastag fekete vonallal.

- Szia – köszöntek el, és ők is elfoglalták a helyüket.

Eljutott a tudatomig, amit az előbb mondtak: kedvenc barátnő? Sosem beszéltünk Harryvel erről, és amúgy is csak pár fotó keringett a világhálón rólunk. A gondolat ijesztő volt, miszerint valakinek én legyek a kedvence, ráadásul úgy, hogy nem is ismernek engem.

Eleanor jött vissza, kicsit szomorkásan, de amint helyet foglalt mellettem, magára erőltetett egy műmosolyt.

- Minden oké? – kérdeztem. Nem válaszolt csak bólintott egyet.

A tömeg egyszerre tört éljenzésbe és sikítozásba. Kétségtelen, hogy itt vannak. Mély levegőt vettem és felálltam, ahogy a többiek is, akik ott ültek körülöttünk. Valamiért nem tudtam tapsolni. Minden porcikámat próbáltam megmozdítani, de nem ment. Láttam Eleanor mosolyát, ahogy műből átmegy őszintén-büszke-vagyok vigyorba. De nekem nem ment. A mellkasom egyre szaporábban mozgott fel-le, ahogy a színfalak mögül Ő is előlépett. A tömeg még hangosabban kezdett sikítani, mint eddig. Mosolyogva integetett az őt bálványozó lányoknak és teljesen természetesen viselkedett.

Egyszer voltam a koncertjükön, ez volt a második alkalom, hogy élőben látom őket a színpadon, de ez teljesen más volt. Nem azért, mert nem volt olyan jó, épp ellenkezőleg. Olyan odaadással énekeltek minden egyes hangot, hogy senki sem kérdőjelezte meg, szeretik-e ezt csinálni. Látszott, hogy imádják a rajongóikat egytől egyig, és nekik nem fáradság fellépni több ezer ember előtt egy hosszú nap után, ami minden bizonnyal tele volt interjúkkal és más felvételekkel.

Nem csak az új albumukról, hanem a régiekről is elénekeltek pár örökzöld slágert, mielőtt a közönséget is megszólaltatták volna. Most sem hagyhatták ki a már hagyománnyá vált csiripelős üzeneteket.

- Mit tennél, ha egy csirke megtámadna? – olvasta fel hangosan a kérdést Liam, miközben mindenki nevetésben tört ki. Zayn elkezdett kergetőzni Liammel, miközben csirkehangokat adtak ki. Sosem fognak felnőni – gondoltam magamban. Eleanorral ugráltam, mint egy őrült tinédzser valami fesztiválon, de nem érdekelt. Kezdtem jobban érezni magam.

- Tudod, kit látnak szemeim? – olvasta fel Niall a kérdést, mire mindenki értetlenül nézett. – Ott – folytatta az olvasást. – Második szektor, huszonkettes szék – mindenki a mi szektorunkat nézte. Eleanor átölelt.

- Viselkedj természetesen – suttogta a fülembe.

- Miért? – Éreztem magamon a stadionnyi tömeg mintegy felének égető tekintetét, de mintha ott se lettek volna.

Sötét göndör fürtjeibe beletúrt mindkét kezével. Zöld szemei egy pillanatra abbahagyták a csillogást, majd folytatták. Engem nézett. Tekintetünk összeforrt és fogva tartott, mintha csak mi ketten lennénk. Legjobb barátnőm szorítása alábbhagyott. Harry száján egy lusta mosoly terült szét, ami meghökkentett. Rosszabbra számítottam.

22.: Nice to meet you, Max

Sziasztok! :) Vasárnap van, uh, holnap vissza a mókuskerékbe. Remélem jól telt a hétvégétek és némileg sikerült kipihenni ezt a két nap okozta stresszt és fáradságot. És nem utolsó sorban köszönöm a 13 feliratkozót és a több, mint 5000 oldalmegjelenítést. Hihetetlenek vagytok! ❤

Mikor legutóbb ránéztem az órára, hajnali fél hármat mutatott. Most pedig hajnali három óra van. Hiába hunyom le a szemem, nem bírok aludni. Úgy érzem magam, mintha legalább tíz órát aludtam volna, pedig mindössze kettő órát töltöttem álomvilágban. Kezeimet összefonva pihentettem a hasamon és hallgattam a csöndben minden egyes lélegzetvételemet. A plafonon ezernyi apró csillag volt szétszórva, amik gyéren, de világítottak a sötét szobában. Oldalra fordítottam a fejem és örömmel konstatáltam, hogy El még alszik. Aztán tekintetem automatikusan az ággyal szemben álló íróasztalom felé siklott, mely felett a parafatábla van. Azokkal a fotókkal. Lágy mosolyt csalt az arcomra a fénykép, amit Harry a hóesésben készített rólunk. Emlékszem arra a közös vacsorára, amikor Eleanor lefotózott minket, amint épp valamit súgok Harrynek, de a fiút jobban leköti az előtte lévő hatalmas torta. Újra lehunytam a szemem, és próbáltam magam alvásra kényszeríteni, de nem ment.

- Nem tudsz… aludni, hmm? – morgott mellettem Eleanor, mintha olvasna a gondolataimban. Hihetetlen, hogy annyi év után még most is meg tud ijeszteni ezzel a képességével.

- Hát nem – sóhajtottam és mire felé fordultam, már egymással szemben feküdtünk.

- Miért? – kérdezte félig lecsukott szemekkel, mellyel elég ijesztően nézett ki így a sötétben. Ezen kuncogtam, mire oldalba vágott.

- Honnan tudtad, hogy nem tudok aludni?

A maga módján megforgatta a szemét. – Túl jól ismerlek. Idáig hallom a hülye gondolataidat, ahogy fel-le pattognak.

Nahát! Rejtett képesség.

- Nem akarok találkozni vele.

Egy pillanatra átfutott az arcán egy te-meg-kiről-beszélsz grimasz, aztán leesett legjobb barátnőmnek, hogy kiről is van szó. Ki másról?

- Ha nem akarsz, nem fogsz – vonogatta a vállát. Most én néztem rá értetlenül. Már hogyne találkoznék vele, jól tudom, hogy Eleanornak nem a leghátsó sorba vannak jegyei. – Ügyesen meg fogod oldani, hogy egymillió rajongó között elbújj. És amilyen mostanában, nem hiszem, hogy…

- Milyen? – kérdeztem rá rögtön, mielőtt befejezhette volna a mondatot.

- Nagyon maga alatt volt miután elmentél – suttogta legjobb barátnőm. Kezét a feje és a párna közé csúsztatta. Hangja komolynak hangzott, úgyhogy ismét felé fordultam és a szemébe néztem. Harry maga alatt lett volna? Sosem gondoltam, hogy őt ez megviseli. Talán tudat alatt tudtam, de elhitettem magammal, hogy neki csak egy kaland voltam. Azt hittem, hogy ettől könnyebb lesz nekem is, de tévedtem.

- Úgy gondolta, hogy nem volt elég jó neked – folytatta El és már inkább bűntudattal és szomorússággal telve hallgattam, mint meglepődve. – Talált mást, akit boldogíthat, de rövidtávú volt az a kapcsolat. Ahogy az utána következő pár.

Pár? Mégis mennyi? Nem akartam elhinni, amit Eleanor mond. A lelkiismeret gyakorlatilag szétfeszítette a mellkasomat. Miattam rohant egyik kapcsolatból a másikba, mert azt hitte nem volt nekem elég jó? Ő volt a legjobb dolog, ami a legjobbkor történt velem. Amikor bent tartották a kórházban, másnap visszamentem hozzá, de megtiltottam mindenkinek, hogy elkísérjen. Kiadtam magamból a múlt sérelmeit, mert úgy gondoltam, ennyivel tartozom neki.

- Elmegyek a koncertre – szólaltam meg hosszas hallgatás után. Eleanor riadtan kapta fel a fejét.

- Mitől gondoltad meg magad?

- Bocsánatot kell kérnem – Azt hiszem, tettem hozzá gondolatban.

♫ ♪ ♫ ♪ ♫

- Add vissza! – sikítottam, mikor már a telefonomért nyúltam, de Eleanor egy kecses mozdulattal elemelte előlem. Megint. Minden játékhoz ketten kellenek.

Mellkasom előtt összefontam karjaim és tettettet duzzogással dőltem hátra a kanapén. Nem voltam benne biztos, hogy a szomszédok örültek a hajnali nyolckor rendezett műsornak, úgyhogy csendesre fogtam magam. Fél órája keltünk, én alig láttam ki a fejemből, annyira álmos voltam, Eleanor meg teljesen fel volt pörögve. A tévé – amiben valami rajzfilmfigura menekült – és az üveg dohányzóasztal között forgott, mintha bálban lenne.

- Na, jó, amíg szédülésig forogsz, addig csinálok valami reggelit – hagytam ott rossz szívvel a kényelmes kanapét, s átmasíroztam a konyhába. Betettem két szelet kenyeret a pirítóba, feltörtem három tojást, amit a hűtőből szedtem elő és töltöttem két szivárványszín csíkos pohárba tejet. A régi szép időkre emlékeztetett, amikor anyu készítette el nekünk ugyanezt, a szokásos ottalvós reggelinket. Míg sütöttem a tojást, El is lenyugodott és helyet foglalt a bárszéken, ahol még az egyelőre üres tányérja fogadta. Elfeleztem a rántottát és én is felültem a fehér bárszékre.

- Mit csinálunk ma? – szólalt meg Eleanor, miután már a harmadik falatot nyelte le. Ittam egy kevés tejet.

- Elmehetünk sétálni a Central Parkba – ajánlottam fel. Jobb ötlet híján a két utcára fekvő gyönyörű park jutott eszembe. Isten ments, hogy megint lerohanjuk a boltokat, mert az estig eltartana vásárlásmániás barátnőmmel.

- Jó ötlet – bólintott mosolyogva.

Elpakoltunk és mivel alig kilenc óra volt, a tévé előtt döglöttünk. Keresztbe raktuk fel a lábainkat a dohányzóasztalra, s amíg El a tévécsatornák között kapcsolgatott, addig én átlapoztam egy múlt havi divatmagazint.

- Lil hol van? – kérdezte Eleanor.

- Nem tudom. Reggel hagyott egy üzit, hogy dolga van Brooklyn-ban – vontam meg a vállam. Felálltam és elvonultam a fürdőbe. Eleanor is utánam jött, de ő a szobában megállt és a bőröndjében kezdett kotorászni tiszta ruhák után.

Egy percre kiálltam az erkélyre, hogy az időjárásnak megfelelően válasszam ki a ruháim. A nap hét ágra sütött, az égbolt is tiszta kék volt, úgyhogy mosolyogva léptem a szekrényemhez. Egy magasított derekú farmer sortot választottam és egy halvány rózsaszín inget, amit tegnap vadásztam. (kép) Eleanor farmer sortot, fehér inget vett fel, és elegáns megjelenését egy saruval próbálta kompenzálni.

Az utcákon nyüzsögtek az emberek. A felhőkarcolók között a hőség még jobban megrekedt, és a beton is ontotta magából a hőt. Tényleg sajnáltam a velünk szembe rohanó öltönyös üzletembereket, akik az időjárástól függetlenül kötelesek így öltözni; a legtöbb kezében az elmaradhatatlan készülék volt, amivel könnyen kapcsolatba lép az irodával. Sok kisgyermekes anyuka tologatta fáradtan, de mégis mosolyogva a gyerekeket, s meg-megálltak minden második kirakatnál. Eleanor is hasonlóan tett, de minden ablaküveg előtt öt másodpercig engedtem csodálkozni, majd húztam magammal. Útközben magunkhoz vettünk két fehér csokis Frappuccinot, ami hideg volt és megváltás volt a harminc fokban. Az hogy a napfényes utcán sétáltam a legjobb barátnőmmel, jó érzéssel töltött el és szabadnak éreztem magam, talán még jobban, mint az elmúlt években. A mosoly letörölhetetlen volt az arcomról.

- Úú, nézd! – mutatott Eleanor pár kacsára, ahogy elhaladtunk egy nagy tó mellett a parkban. – Megetetem őket! – ujjongott és elrohant a legközelebbi géphez, ahonnan pár dollárért szárított kenyeret lehet venni. Szemöldök ráncolva néztem az újra hat éves lányt, ahogy guggolva eteti a közvetlen kacsákat. Nevetésben törtem ki, aztán csatlakoztam hozzá.

Elsétáltunk egy-két lány mellett, akik mosolyogva néztek ránk, sőt volt, aki integetett is nekünk. Fura, nem szoktam hozzá, hogy megbámulnak Eleanor mellett, pedig tegnap többször tették ugyanezt. A múltkor Bella égető pillantását is magamon éreztem, remélem nem a miatt, mert már ismert volna.

- Alisha! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, amire összerezzentem. Jaj, Istenem, ezt nem gondolhatja komolyan. Félve fordultam hátra, Eleanorral ellentétben, aki bátran és kíváncsian pillantott a barna hajú fiú felé. Max volt az. Szürke melegítőnadrágot és egy fekete pólót viselt, amit már jócskán átizzadt. Ha a szebbik oldalát nézzük, egész szexi, hogy futni jár valaki a világ talán legnagyobb parkjába.

- Szia, Max! – köszöntem neki erőltetett mosollyal, ami szerintem inkább hasonlított vicsorgásra. Mindegy, neki nem tűnt fel.

- Szia – köszönt neki udvariasságból Eleanor is, majd egy rövid ismerkedés után rögtön a tárgyra tértem.

- Mit csinálsz itt, Max? – kérdeztem, mire furán mérte végig először saját magát, majd rám nézett. – Ó, persze, bocsi. Elfelejtettem, hogy milyen sportos vagy – böktem oldalba kacagva, némi iróniával fűszerezve a hangom. Max-et ismerem már mióta, és eddig, mindössze ha két alkalommal láttam elmenni futni. Vagy egyáltalán bármilyen testmozgást végezni. Magas volt, talán két fejjel magasabb nálam, de ugyanakkor a testalkata is rendben volt, meglepően izmos.

- Ne égess már! – karolta át a vállam viccelődve. – És ti mit csináltok errefelé?

- Itt van a legjobb barátnőm, gondoltam körbevezetem a városban – válaszoltam némileg fuldokolva, ugyanis Max egyre erősebben szorított. – Jól van már, elengedhetsz. Jesszusom, te milyen erős vagy – fogdostam a bicepszét. Tényleg meglepődve tapogattam, míg Eleanor hol kuncogva, hol ez-meg-mi-a-fene arckifejezéssel nézett ránk.

- És te honnan jöttél, Eleanor? – kérdezte Max legjobb barátnőmet, hogy nehogy kihagyja a beszélgetésből.

- Nagy-Britannia.

- London? – egy szemforgatással reagáltam.

- Hát, Manchesterben születtem és oda is járok egyetemre, de ingázom London és Manchester között. Mindig van valami.

- Na, Max, mi megyünk, mert sosem érünk a nap végére – tapsoltam kettőt, majd próbáltam kiszabadítani magam, de ő csak egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Jól van, anya, megyek. Örülök, hogy megismerhettelek, El. Sziasztok – köszönt és tovább futott.

Egy sóhaj hagyta el a szám a megkönnyebbüléstől. Tévedtem. Eleanor szúrós szemekkel próbált nekem üzenni, de elhárítottam a villámokat és inkább egy fagyis felé mutattam, mert ma a reggeli óta nem is ettünk semmit. Eleanor fejcsóválva követett, de végül nem szólt semmit. Egészen addig másról beszélgettünk, míg be nem estünk a sok sétától fáradtan a lakásba. Ott viszont záporoztak rám a kérdések.

- Ki ez a Max? Miért nem meséltél róla? Barátok vagytok vagy valami több? Alisha, hahó! – intett a kezével, de próbáltam kikerülni magát El-t és a hülye kérdéseit. – Na, mondd már el! – nyaggatott.

- Nem akarom.

- De.

- De nem akarom! – akaratoskodtam, de már a hangsúlyomból megítéltem, hogy a francba, úgyis el fogom neki mondani. – Na, jó – sóhajtottam.

Mesélni kezdtem...

április 2.

- Ó, bocsi – mentem neki egy bőrdzsekit viselő fiúnak, aki háttal állt nekem. Nem is tudom, miért nem figyeltem, csak siettem az irodába és próbáltam nem utolsóként odaérni, elvégre már így is késésben voltam.

- Semmi baj – mosolyodott el, amint felemeltem a tekintetem, hogy a padló helyett őt nézzem zavaromban. Barna szemei melegséget sugároztak és első benyomás a fiúról az volt, hogy milyen magas. Álldogáltunk pár másodpercig, míg rádöbbentem, hogy a regisztrációs irodába kéne sietnem.

- Hát, akkor… Mennem kell – mondtam és már futottam is volna tovább, ha a csuklómat átfonva meg nem állít.

- Amúgy Max vagyok. Ha gondolod, megihatnánk később valamit . A Hetvenötödik és a Hatodik sugárút sarkán van egy kávézó – döntötte oldalra a fejét és átható tekintetét éreztem magamon.

- Ööö… oké. De ha nem haragszol, most mennék – biccentettem a kezemre, amit még mindig fogott. Nevetve vette tudomásul, majd elengedte én pedig elrohantam. Nem is tudom mi volt a legfurcsább. Max és a közvetlensége vagy az, hogy elpirultam egy fiú miatt. Kétségkívül az előbbi. Nem. Inkább az utóbbi.

 április 20.

Már több, mint két hete ismerem Max-et és a lakótársamnak is bemutattam, Lilnek, akivel az első perctől kezdve egy hullámhosszon pendültek. Filmes estéket rendeztünk, ahová még pár barátot is magukkal cipeltek, vagy egyszerűen csak összeültünk nálunk és beszélgettünk. Kétségkívül beilleszkedtem közéjük, a két társaság mára már szinte egybeolvadt. Kezdtem otthon érezni magam.

Lil elment egy-két barátnőjével kipróbálni egy új helyet, míg én itthon ragadtam a nappali kanapén, ami most a legjobb társaságot nyújtotta. Pihe-puha párnák közé süppedve kapcsolgattam a csatornák között, hátha kifogok egy jó adást, de sehol semmi.

Csengettek. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a félelem, mert senkit se vártam, de amint meghallottam Max-et, mosolyt csalt az arcomra a jelenléte. Ez a srác sosincs otthon.

- Mit keresel itt, Max? – kérdeztem, és két puszival köszöntöttem. Kezében egy nagy zacskó volt.

- Hallottam egyedül töltöd az estét, szóval gondoltam megajándékozlak magammal. Voilá – mutatott végig magán, miután lerakta – vagy inkább ledobta – a fehér zacskót a dohányzóasztalra.

- Micsoda ajándék – színészkedtem és visszafoglalva a kényelmes helyemet, bontogatni kezdtem a papírdobozokat. Hmm, narancsos kacsa üvegtésztával. Az egyik kedvencem.

Valami rajzfilm ment a tévében, de nem törődve a háttérzajjal fesztelen beszélgetésbe kezdtünk.

- És miért nem hívod el? – kérdeztem, és egy újabb falattal kényeztettem ízlelőbimbóimat.

- Mert nem akarom – tudta le egy mondattal Max az előbbi vitánkat. Sosem értettem, hogy miért tölti inkább otthon az estéit, mint sem randiról randira járna. - Egyébként is, kit érdekelnek a kapcsolatok? Most komolyan, jobb szingliként elmenni egy bárba, mint sem kiöltözve feszíteni egy puccos étteremben.

Felemeltem a kezem, jelezve, hogy egyetértek. Sokkal jobb volt flanel pizsiben otthon dögleni a kanapén, mint sem kisestélyiben parádézni. Tényleg.

- Pár hónapja fülig szerelmes voltam – suttogtam hosszas csönd után. Mindketten a képernyőt bámultuk, de a hangom hallatán elszakította a tekintetét a tévéről.

- Tényleg? Sosem beszéltél róla.

- Mert ez nem olyan téma, amiről szeretek beszélni. Maradjunk annyiban, hogy Mr. X volt életemben az első és utolsó rendes srác, akivel együtt voltam.

- Utolsó?

- Hé, nem az előbb mondtad, hogy le a kapcsolatokkal? – dobtam Maxnek egy díszpárnát, amit ő reflexből elkapott.

Visszadobta a párnát. És a következő pillanatban már az ajkait éreztem az enyémen. Hmm, édes és sós egyszerre. Karjaimat a nyaka köré fontam, és ujjaimmal végigszántottam a már amúgy is kócos hajában. Nem tiltakoztam, mert jól esett, és már hiányzott; azt hiszem azóta nem éreztem, hogy valaki úgy ölel át, mintha porcelánt fogna. Egyre vadabbul falta ajkaimat és éreztem, hogy a kanapé kezd kicsúszni alólam.

- Várj, le fogunk esni – suttogtam két csók között. Felnevetett és lerántott magára a szőnyegre. – Mit csinálsz?

- Megelőztem, amit még lehetett – és újra megcsókolt.