3. rész

Alig sikerült felkeltenem a figyelmét a tábortűznél; szerencsére szemüveget viseltem, a többiek szívattak is miatta, hogy este rajtam van, de legalább bűntudat nélkül bámulhattam. És éjszaka egy újabb meglepetés ért… Fogalmam se volt, hogy épp ő jön be azon az ajtón.

- Niall Horan

One Big Family

Én kifejezetten jóllaktam a fasírttal és a krumplival, sőt, még elrohantam gyümölcssaliért is a hűtőpulthoz. Annie és Mel is azt mondták, hogy jól laktak, annak ellenére, hogy csak gyümölcsöt ettek. Furcsa. A többieket elnézve ők inkább vágytak volna valami hamburgerre vagy hot dogra. Még ott ültünk vacsi után pár percig az asztalunknál. A hátamon éreztem valaki tekintetét – vagy csak túl paranoiás lennék, nem tudom -, de nem volt bátorságom hátrafordulni, mert mi van, ha tévedek. Az nekem lenne kínos.

- Jól van, fiúk-lányok! Figyelem! – állt fel egy kis pódiumra a fő táborvezető. A reggeli piros melegítőjét lecserélte feketére, ahogy baseball sapkáját is. Pár srác halk kuncogását és megjegyzés foszlányokat hallottam, de inkább figyelmen kívül hagytam és megpróbáltam a nőre koncentrálni.

- Pár perc múlva tábortűz lesz, úgyhogy öltözzetek melegen és mindenkit várunk szeretettel a parton!

- Esni fog a hó? – üvöltötte be az egyik fiú mögülem, utalva erre a beszéd melegen öltözzünk fel részére. Beszólását nevetés kísérte, hiszen miért esne a hó nyáron. Mi se tudtuk megállni kuncogás nélkül, de tenyerünkkel próbáltuk takarni jókedvünket.

- Gyere ide, Mike! – üvöltött rá a nő, mire mindenki elhalkult.

- Francba, honnan tudja a nevem? – dünnyögte –ezek szerint – Mike és már nyoma sem volt az előbbi jókedvének. Odasomfordált a pódiumhoz.

- A többiek mehetnek! – Legtöbben csalódottságukat kifejezve hagyták el a termet, így lemaradva az izgalmas részről, mert nem hallják majd a leszidást. Mi is visszasétáltunk a faházhoz.

- Mindjárt megyek – mondta Annie felmutatva a telefonját, hogy még lebonyolít egy beszélgetést. Bólintottunk, majd bementünk abba a koszfészekbe, ami az elkövetkezendő napokban az otthonunk lesz.

Melanie elment a fürdőbe fogat mosni, én meg tétlenségemben lábaimat keresztezve feküdtem hanyatt az ágyamon és esemesezni kezdtem barátnőmmel, Rachellel.

„Mizujs csajszi?” Küldtem el a rövid üzenetet. Nem kellett sokáig várnom, már jött is a válasz rá: „Bettyéknél vagyok, itt vannak vagy ezren. A fél társaságot nem is ismerem. Ott?” Nagyot sóhajtva kezdtem pötyögni az újabb üzenetet: „Jó neked. Mindjárt tábortűz lesz. A szobatársaim tök jó fejek, meg úgy minden oké.”

El tudtam képzelni azt a „kis” társasági összejövetelt Betty házában, amit valójában Ron erőszakolt rá. Ron néha egy igazi seggfej tudott lenni, nem igazán volt szimpatikus nekem, de azt hiszem, ez kölcsönös volt. Most először éreztem azt, hogy szívesebben vagyok itt, mint otthon. Valószínű, hogy engem is meghívtak volna ebbe a házibuliba, és abból állt volna az estém, éjszakám, hogy seggrészeg tinédzsereket kergetek vagy Bettyt próbálom megállítani az ivászatban.

- Szerintem lassan mehetünk, mert már gyülekeznek páran a parton – jött be Annie a szobába. Magára kapott egy halványzöld pulcsit a szekrényből és összefogta a haját lófarokba.

- Oké, mehetünk – jött ki a fürdőből Melanie. Én csak a zsebembe tettem az iPhone-om és csatlakoztam hozzájuk.

Még mindig érezni lehetett az egész nap tűző napsugarak jótékony hatását, ugyanis a levegő egyáltalán nem volt hűvös, inkább langyos. A szél se fújt, úgyhogy igazán kedvezett az időjárás a tűzrakásnak. Végigsétáltunk a kissé köves úton egyenesen a part felé, ahol már javában ott volt mindenki. Rengeteg pokróc volt odakint, mindenki azon ült, vagy csak keresztbefont karokkal állt. Én is úgy tettem.

- Hűű – szólalt meg mellettem egy lány, aki számomra még ismeretlen volt. Mosolyogva néztem rá, majd a tóra, amit igaz, hogy nem lehetett rendesen belátni a sötéttől, de a tűz csodálatosan körbevilágította és narancssárga fénybe árasztott el mindent.

- Nézd azt a cuki fiút – bökött a fejével Melanie a másik oldalra.

- Melyiket? – értetlenkedtem, mert rengeteg fiú volt ott. Jó, mondjuk a többsége nem volt helyes – legalábbis számomra -, de tényleg nem értettem, melyikre gondol. Aztán… - Óóó – esett le hirtelen.

A fiú, kezében gitárral úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki valamelyik videó klipből. Szőke haja tökéletesen fel volt zselézve. Szemét fekete Ray Ban takarta, válláról lazán lógott le piros pulcsija. Olyan volt, mintha a figyelem középpontjában állna, tekintettel a hatalmas gitárra a kezében. Tekintetem elkaptam róla és össze-vissza néztem a tömegben a lányokat.

Úgy tűnt, mindenki oda van érte.

A szőke hajú fiú lejátszott pár akkordot, mire mindenki felélénkült és a vége az lett, hogy szórakoztató tábori dalokat kezdtünk énekelni. Néha-néha magam mögé pillantottam, hogy nézzem, ki jön még le a partra. Nem tudom biztosra, nem láttam tisztán őket, de a táborfelügyelők sóhajait, amit megkönnyebbülés jeléül adtak ki, már idáig hallottam. Mosolyogva csatlakoztak hozzánk, s ők is harsányan kezdtek énekelni, kivéve a nőt, aki még most is tudom-miben-mesterkedtek mozdulatokkal lifteztette szemöldökeit. Egyik oldalamon Melanie állt, a másikon Annie, és egy idő után megunva az ácsorgást, egymásba karolva dülöngéltünk a zene ütemére

- …Coconuts taught me how to fly, singing silly songs soothes Sarah’s sad side – énekeltük, a következő pillanatban pedig arra kaptuk fel a fejünket, hogy többen is a vízbe ugranak viháncolva. A fiúk és lányok jókedvének még a szigorú utasítás sem vetett véget, miszerint azonnal ússzanak ki a tóból. Amúgy, annyira nem ugrottak bele, hogy úszniuk kelljen, a lábuk még bőven leért az iszapos talajra. A szőke hajú fiú perzselő tekintetét éreztem magamon, így fülig vörösödve kaptam el a tekintetem.

- Mike, fiam, ma már egyszer bajba kerültél! Ne kelljen megint rád pazarolnom az energiámat! – kelt ki magából a táborfelügyelő és karjával hadonászott. Fogalmam sincs, miért.

- Megyünk? – suttogta a bal fülembe Annie.

- Szerintem vége a bulinak – suttogta a jobb fülembe Melanie.

Úgy tűnt, az én reakcióm lesz a mérvadó, végül bólintottam és visszaballagtunk a faházunkhoz. Utoljára találkozott a tekintetem a piros pulcsis fiúval, akinek ölében még mindig ott hevert lazán a gitár. Valójában, fogalmam sincs, hogy engem nézett-e, mert még mindig szemüveget viselt, egyszerűen csak kirázott a hideg, amint ránéztem.

A kis dobozban, mert tulajdonképpen még ahhoz is hasonlított a farönkökből barkácsolt ház, amiben három vaságy volt bedobálva, Melanie felkapcsolta a villanyt.

- Ki megy elsőnek? – kérdezte Annie, magához véve flanel pizsijét, aminek láttán szemöldök ráncolva néztem rá. Flanel pizsi? A semmi közepén?

- Én már a tábortűz előtt végeztem, szóval csak ketten maradtatok.

- Mehetsz te nyugodtan – legyintettem. Annie hálásan nézett rám, majd az ajtóból visszafordulva, mosolyogva figyelmeztetett:

- Aztán ne beszéljetek ki.

- Basszus – csettintettem ujjaimmal -, lelőtted a poént.

Mind a hárman nevetésben törtünk ki, aztán csak ketten maradtunk a szobában Melanieval. Törökülésbe ültem az ágyon és kínosan meredtem a telefonom képernyőjére. Fogalmam se volt, miről kéne csevegnünk, hiszen annyira még nem ismerjük jól egymást. Amint láttam, ezzel Melanie se volt másképp. Pakolgatni kezdett az ő térfelén és a még nedves törülközőt kiterítette az ágy végét jelző vaskorlátra.

- Amúgy – törte meg a csendet Mealnie -, láttam, hogy nézel a cuki szőkére.

- Mi? – kaptam fel a fejem kijelentése hallatán. – Ezt komolyan gondoltad? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Jamie, le se tagadhatnád, hogy megtetszett. Láttam, hogy elpirultál. Hidd el, téged nézett.

- Nem hinném – ráztam meg a fejem nevetve. – Miből gondolod, hogy nem téged nézett? Hisz ott álltál mellettem.

- Ha engem nézett volna, én is libabőrös lettem volna, csak úgy, mint te – vágott vissza elégedett mosolyra húzva a száját, mire elvörösödve lesütöttem a szemem. Ezt nem hiszem el. Kezdett egyre nevetségessé válni Melanie gagyogása, hogy mennyire aranyosak lehetnénk.

- Hé, fejezd már be! Nem is ismerem! – csattantam fel, mikor már percek óta ugrált az ágyán. Igazából megfordult a fejemben, hogy mindkettőnk jobban járna, ha az ágy most összedőlne.

- Előtted áll még kilenc teljes nap – tárta szét a kezét a levegőben.

- Na, jó, mi volt abban a gyümölcssalátában? – tettem fel a kérdést, leginkább magamnak.

Össze tudnám számolni az eddigi életem során azokat a srácokat, akik komolyabban is érdeklődtek irántam. Nulla. És ez miért pont most változna meg? Nem értettem, és őszintén, egy kicsit zavart Mel ekkora lelkesedése, úgyhogy megpróbáltam mihamarabb lebeszélni mindenféle agyontekert elméletéről. Azért mert összenéztünk, még nem jelenti azt, hogy van is köztünk valami, vagy lennie kell. Gyanítom, hogy tucat másik lányra is ránézett gitározás közben, hiszen elég unalmas lehet egyfolytában egy hangszert bámulni.

- Na, miről maradtam le? – tért vissza Annie, miközben erősen dörzsölte törülközővel a nedves haját. A látvány is fájdalmas volt, hát még ha át is kéne élnem.

Mielőtt Melanieval megint vitába szállhatnék és elmagyaráznánk a nem létező dolgot Annienek, felkaptam a törülközőm, neszesszerem és beslisszoltam a fürdőbe. Megengedtem a vizet, s végtelennek tűnő percek teltek el, mire az kellően felmelegedett. Áztattam magam egy ideig, tekintetemet végig a lábfejemen tartottam és hagytam, hogy oldalamon follyanak le a kövér vízcseppek. A pech, hogy ez után a zuhanyzás után, csak még koszosabbnak éreztem magam. Kiléptem a kabinból és a mosdóhoz léptem, hogy fogat mossak. Miután felöltöztem egy fekete topba és rövidnadrágba, visszamentem a lányokhoz. Annie idióta mosollyal az arcán meredt rám, míg Melanie csak kuncogott.

Szem forgatva szólaltam meg:

- Felejtsd el. Sőt, felejtsétek el mindketten – vetettem egy szúrós pillantást Melanie-ra, aki ennek az egésznek az agytrösztje volt. – Csak egy fiú a táborból, semmi több. – Felmutattam az ujjamat, hogy meg ne szólaljon egyikőjük se, és folytattam: - Elmondom nektek, hogy azért mert két különböző nemű ember egymásra néz, nem kedveli egymást, főleg, hogy azt se tudom, kicsoda.

- Niall.

- Mi? – kérdeztem értetlen mosolyra húzva a szám, miközben arrébb löktem Mleaniet az ágyamon, hogy én is ráülhessek. Mármint, a saját ágyamra.

- Az az idióta Mike mondta, hogy Niallnek hívják – mondta higgadtan Annie.

- És ezt mégis honnan tudjátok? – kapkodtam közöttük a tekintetemet. Totál össze voltam zavarodva.

- Előbb odamentem Mikehoz és megkérdeztem. Tudod, így kommunikálnak az emberek. Neked is kéne… hm, mondjuk Niallel – mosolygott rám. Azonnal tudtam, hogy az előbbi kisebb szónoklásomat akarta utánozni.

- Mindezt akkor, amikor fürödtem? – totál elképedve bámultam rájuk. Bólintottak egyet. – Na, jó, azt hiszem, aludnunk kéne. Főleg nektek.

- Hé, még csak tíz óra van – sopánkodott Annie és hozzám csapott egy dohos szagú párnát. Szerencsére mellettem landolt, úgyhogy egyből továbbítottam Melanienak.

Hű, emlékszem, amikor anya hazahozta a munkahelyéről azt a prospektust és ajánlotta, hogy nézzem meg. Ellenkeztem. Egy ideig kérdezgette, hogy legalább egy pillantást vetettem-e a színes nyomtatványra, de csak hevesen rázogatni kezdtem a fejem. A végén pedig bejött a szobámba apám kíséretével és közölték, hogy kezdjek pakolni, mert pár nap múlva elutazom. És most itt vagyok. A hisztijeim alatt, amiket levágtam, legalább éveket öregedtek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal forgolódtam az éjszaka közepéig, és a bűntudat, ami keletkezett bennem, nem hagyott aludni. A szobatársaim már rég az igazak álmát aludták, úgyhogy kissé bátrabb mozdulatokkal nyúltam a telefonom után, hogy csekkoljam, mennyi az idő. Éjjel fél három. Duzzogva fújtam ki a levegőt és vágtam magam hanyatt. Mégis mi a fenét fogok csinálni reggelig?

A telefonom képernyője el volt sötétedve, nem láttam az időt, de biztosra vettem, hogy alig telt el pár perc. Próbáltam úgy tenni, mint azokban az amerikai filmekben, összekulcsolt ujjal feküdtem a hátamon és a plafont néztem. Próbáltam valamin elmélkedni – igazából imádkoztam, hogy rám ne essen egy bogár se, vagy bármilyen más élőlény -, hogy még hatásosabb legyen a kinézetem, de beleuntam. Az sem segített, hogy kezdett kissé melegem lenni a paplan alatt. Kinyújtóztam és katonákat megszégyenítő mozdulatsorokat követtem el annak érdekében, hogy ne keltsem fel a lányokat. Kimentem a tornácra és mélyen beszívtam az nyári éjszaka meleg levegőjét, melyhez társult egy kissé sós illat is a tó vize miatt.

Örültem, hogy rajtam kívül senki sem tartózkodott kint, nem igen akartam magyarázkodni, pláne nem valami táborfelügyelőnek. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy azt higgyék rólam, hogy cigizni vagy inni jöttem ki titokban.

Átvágtam a kisebb téren, ami körül voltak a faházak és az étkező felé vettem az irányt. Fogalmam sincs, mit kerestem, csak sétáltam, mert úgy éreztem, végtagjaim annyira elgémberedtek. Láttam az egyik ablakon keresztül, hogy halványan és az egyik lámpa. Ezután már szelíd mozdulatokkal nyitottam ki a vaskeretes ajtót.

- Szia – köszönt kissé álmosságtól rekedtes hangon… Niall. Hangja hallatára kissé megugrottam ijedtemben, nem számítottam rá, hogy bárkit… őt fogom itt találni. 

2. rész

Első napra még nem szerveztek programot a táborfelügyelők, lényegébe véve szabadfoglalkozás volt. Pár sráccal focizni kezdtünk és én direkt a tóba rúgtam a labdát. Azt hittem, hogy majd észrevesz Jamie, de sokkal jobban lefoglalta az, hogy csurom víz lett – amiért utólag is bocs, Jam-jam.

- Niall Horan

A buszról elgémberedett végtagokkal szálltam le a majd’ két órás út után. Lábaimnak megkönnyebbülés volt, hogy végre anyaföldön állhattak és nem voltak beszorítva két táska közé. Kétségbeesetten kémleltem a többieket, hogy vajon ők is ugyanígy éreznek-e. Szerencsémre mindenki hasonlóképp nyújtóztatta karjait, és azt is megfigyeltem, hogy a legtöbben idegenek vagyunk egymás számára. Ez kis nyugalommal töltött el, ettől kevésbé éreztem magam kirekesztettnek.

A busz a kemping parkolójában rakott le, mely körbe volt véve faházakkal. A legtöbb három- és négyszemélyes volt. Pár méterrel a faházak mögött volt egy hatalmas füves terület. Balra pedig a tó, melyen lehetőségünk nyílt csónakázni vagy a bátrabbaknak kipróbálni a wakeboard-ot. Nem tűnt olyan elhagyatottnak a táborhely, de gondolom a legközelebbi internet lehetőség több mérföldnyire van.

- Fiúk, eszetekbe ne jusson, hogy a lányok mellé kerültök – hallottam egy középkorú férfi dorgálását, ahogy mögém lestem. Elmosolyodtam tettetett szigorúságán, hiszen ránézésre is alig nézett ki többnek, mint harminc. A fiúk természetesen válaszul csak idétlenül röhögtek.

- Jól van emberek, figyelem! – kiabált már megint a vörös ajkú nő, és kezét folyamatosan lóbálva próbált egy kis figyelmet kicsikarni belőlünk. A következő hosszú-hosszú percekben kiosztotta mindenkinek a párját, és hogy melyik faházban aludhat. Mire elért a hetvenes számokhoz, egy örökkévalóság is eltelt. Közben észrevettem, hogy jött egy esemesem Rachel-től, hogy sok szerencsét kíván a táborhoz és tuti, jól fogom érezni magam.

- Ja, persze – horkantam fel ültömben.

- Hetvenkettő, hetvenhárom és hetvennégy, egy szoba, jobbra! – rikácsolt.

Ijedten néztem körbe és láttam meg két lányt, akik szedelődzködni kezdtek. Ők az én embereim.

- Halihó – szóltam utánuk, mosolyt erőltetve arcomra. – Veletek vagyok, ezek szerint – jelentettem ki a nyilvánvalót, majd magam után húzva a bőröndöm, elindultunk a faházunk felé. A kis tornácon nehezebb volt felhúzni a bőröndöm, tekintve, hogy fel kellett emelnem, mert a lépcső elég keskeny volt a kerekeihez képest.

- Úristen! – sikított az egyikük, akinek göndör haját bámultam már percek óta. Tökéletesen göndör loknijai a háta közepéig értek és fénylettek a kora délutáni napfényben. – Egy pók! – mutogatott az ágya mellett lévő pontra.

- Hol? – kérdezte a másik és közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse a mikroszkopikus állatot.

- Ne mondd, hogy te nem félsz a pókoktól.

- Öhm, szerintem nincs is ott semmi – szóltam közbe kissé félénken, hogy ne maradjak ki a beszélgetésből és közelebb menve én is hunyorítottam. – Semmi – jelentettem ki, majd visszacsoszogtam a saját ágyamhoz, ami a bejárattól balra volt, a fal mellett. Lehuppantam az ágyamra, de azonnal megbántam tettem, mert milliónyi porcica landolt a levegőben.

- Nem hiszem el, hogy nem tudnak rendesen kitakarítani – dohogott a szőke hajú lány. – Mellesleg, Annie vagyok – fordult felénk és háttal az ágyának, ő is lehuppant a matracra.

- Én Jamie – mosolyogtam. Kezdtem jobban érezni magam most, hogy tudom legalább az egyik nevét.

A göndör hajú lány még pakolászott egy ideig, de aztán megtudtuk az ő nevét is: Melanie.

Annie ismét felállt és kicipzározta a bőröndjét, kiemelt egy adag pólót és odasétált a szekrényhez.

- Lehet enyém a fölső polc? – kérdezte, de választ meg sem várva rakta oda a többnyire fehér és rózsaszín felsőket. Követtem a mozdulatait, mielőtt Melanie lestoppolná magának a középső polcot, elfoglaltam azt.

- Ti voltatok már itt? – kezdeményeztem beszélgetést, mert a csend, ami ránk telepedett, már kezdett feszélyezni. A tisztálkodó szerekért nyúltam, melyet az éjjeliszekrényemre tettem.

- Nem, még nem. Ti? – válaszolt Melanie.

- Én se.

Körülbelül fél óráig pakolásztunk, mire minden a helyére került. Én volt az első, akinek sikerült berendezkednie, úgyhogy unalmamban az ablak elé álltam és a már szétszóródott tömeget kezdtem szemeimmel pásztázni. Mindenki fel-alá futkosott, sok fiú már összebarátkozott és focizni kezdtek a füves pusztán, aminek a legtöbb felügyelő csak örült, mert addig sem keverednek bajba.

Melanie elfeküdt az ágyán és a telefonjáért nyúlt. Az elkövetkezendő tíz percben csak pötyögést lehetett hallani. Gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e, honnan van internetkapcsolata, aztán eszembe jutott, hogy biztos előfizetős. Annie is hanyatt feküdt az ágyon és olvasni kezdett. Tétlenségemben nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy egy idő után felálltam az ágyról és kimentem. Először a tornácig jutottam, aztán hallottam a hangos trappolást mögöttem.

- Várj, veled megyek – intett Melanie. Válaszképp csak bólintottam és bedugtam a kezem zsebeimbe.

***

Szerencse, hogy pulcsi volt rajtam, mert az eddigi nyugodt levegőt kezdte felkavarni a nyári szél. Lesétáltunk Melanie-val a tópartig, de nem voltunk egyedül, rajtunk kívül még a legtöbben itt fetrengtek a fűben és élvezték a napsütést. Mi is hasonlóképp tettünk, csak nem a füvön, hanem fadeszkákon ültünk. Kisétáltunk egészen a stég végéig, s lábunkat lógatva a vízbe kezdtünk beszélgetni.

- Te is Mullingarben laksz? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a szám. Kezeimmel még mindig a telefonomat szorongattam a zsebemben, mint aki bármelyik pillanatban kaphat egy fontos hívást vagy üzenetet.

- Igen. Bár nem szeretem azt a helyet, ahol lakunk. Teljesen a külvárosban van, és vagy egy órát kell buszoznom, míg beérek, főleg a gimibe.

- Megértem – mosolyogtam együtt érzően és mélyen beszívtam a nyirkos levegőt.

A Converse cipőmet már korábban magam mellé helyeztem, úgyhogy bátran lóbáltam a vízben a lábam és élveztem a lemenő napsugarakat. Elfogott egyfajta szabadságérzés, és belegondoltam, hogy mostantól másfél héten át nem kell a szüleimmel veszekednem a takarodó miatt, vagy hogy éppen hol vagyok és kivel. Ahogy körbenéztem, ez a hely idillinek tűnt és egy tizedmásodpercig nem bántam, hogy anya és apa rám erőszakolta ezt a nyaralást… Egészen addig, míg egy adag víz ránk nem fröccsent. Hirtelen felálltam a stégre és széttárt karokkal hagytam, hogy a jéghideg víz lecsöpögjön rólam több-kevesebb sikerrel. Libabőrös lettem a hideg hatására. Persze, hogy egy idióta fiú ugrott bele a tóba, mert a labdát is sikerült valamelyik látássérültnek félrepasszolnia. Dohogva kaptam magamra a cipőm, Melanie is hasonlóan tett és gyorsjárásban mentünk vissza a faházba.

- Barom – sziszegte újdonsült barátnőm; habár nem tudom, hogy vagyunk annyira jóban, hogy így említsem, mindegy.

- Állítólag a tizenhat éves fiúk olyanok, akár az ötévesek – próbáltam jobb kedvre deríteni. Ahogy elnéztem, ő sokkal rosszabbul járt, mint én. Nem csak a haja tapadt a homlokához, tarkójához, de fehér felsője is kezdett átlátszóvá válni.

- Hé – füttyögtek többen is a focipályán, mire Melanie ijedten kapkodta a fejét köztem és az átlátszó pólója között.

- Tessék – levettem a kissé vizes melegítő felsőm és odaadtam neki. Nem is értem, hogy vehet fel valaki színes melltartót fehér póló alá. Szerencse, hogy az én fehér ingem nem lett vizes.

Mialatt megtettük a faházunkig vezető utat a parttól, Mel vagy ezerszer megköszönte, hogy megmentettem és hogy jön nekem eggyel. A szobában Annie éppen telefonált és akkor bontotta a vonalat, amikor bementünk.

- Nem kellett volna miattunk abbahagynod a telefonálást – mondtam készségesen, aztán rájöttem, hogy ez úgy hangzott, mintha be akarnám magam nyalni. Pedig az volt a legutolsó dolog, amit tettem volna. A tisztálkodó szereim után nyúltam és elvonultam a kis helyiségbe, amit a táborvezetők fürdőszobának hívtak, mi inkább egérlyuknak.

- Csak anya volt. Érdeklődött, hogy milyen volt az út, blablabla – figurázta ki az anyját, amit csak kuncogással reagáltam le.

- Jamie, leraktam az ágyra a pulcsid. Köszönöm, tényleg!

- Nehogy el kezdd – korholtam. Ez már kezd egyre idegesítőbb lenni. Másnak is odaadtam volna a pulcsim, ha hasonló helyzetbe kerül. Szerintem ez egy természetes emberi gesztus.

- Miért? Mi történt? – kérdezte Annie, aki mit sem tudott az egész történetről. Remek – gondoltam magamba. Míg Melanie beavatta őt a részletekről, minden második szava sugározta, hogy mennyire hálás nekem, mintha én lennék a nap hőse.

Annie csak röhögött egy ideje, a végén már mi is nevetgélni kezdtünk, annak ellenére, hogy nem tudtuk min.

- Mel, sose vegyél fel fehér blúz alá színes melltartót. Ez olyan, mintha szandált hordanál zoknival, jesszusom – nevetett tovább.

- Jól van, na, többször nem fordul elő.

Míg ők elvitatkoztak a különböző dresszkódokon, hogy mit szabad mivel és mit nem, addig kimentem a tornácra, mert egy kicsit frusztrált az apró helyiség. Majdnem akkora szobán osztoztunk hárman, mint amekkora a saját szobám. Leültem a legfelső lépcsőfokra és vállamat a korlátnak döntve kezdtem nyomogatni a telefonom. Mintha az égiek meghallották volna segélykérésem, barátnőm, Betty neve villódzott a képernyőn.

- Szia, Betty – köszöntem bele vidáman.

- Hé, Jam-jam – röhögött a telefonba, miután a becenevemen szólított. Mondanom sem kell, utáltam, ha így szólítanak.

- Hányszor mondjam, hogy a nevem Jamie? – kérdeztem sóhajtva. – Mizujs otthon? A civilizációban…

- Össze vagy zárva egy csapat veled egykorúval, és úgy teszel, mintha távol lennél a civilizációtól. Pedig pont ott vagy.

- Jól van, anya. – Most rajtam volt a sor, hogy röhögjek, amit ki is használtam. Imádtam Betty-t, amikor anyáskodott, mert vicces volt látni a lányt ilyen szerepben, aki tizenöt éves, de úgy is letagadhatna három évet.

- Na, de komolyan. Milyen? – Hallottam egy ajtócsapódást, gondoltam, bemegy a szobájába vagy valami, úgyhogy nem is említettem. Helyette mesélni kezdtem az unalmas és hosszú útról, a borzasztóan idegesítő táborfelügyelőről, a lakótársaimról és Melanieról, akit „megmentettem”.

- Te lány, alig vagy ott pár órája és máris megmentesz valakit – kezdett cukkolásba, de közbevágtam, mielőtt belelendült volna.

- Hé, Betty. Kérdezhetek valamit? – vettem kissé komolyabbra a figurát. Mintha megérezte volna, csak hümmögött egyet beleegyezés képpen. – Mi volt veled ma reggel? – suttogtam a telefonba.

- Nem fogod elhinni – vette ő is bizalmasabbra a hangját és halkan folytatta: - Mielőtt elítélsz, kérlek hallgass végig… Szóval, tényleg lefeküdtem Ronnal… és reggel azt hittük, hogy elszakadt az óvszer. Pedig védekeztünk, esküszöm! – Nem szóltam közbe, de lehunytam a szemem, mint aki előre tudta volna a választ, pedig nem is. Mély levegőt vettem és kíváncsian vártam, hogy folytassa. – Rögtön utána hazamentem, tudod, akkor találkoztunk. – Bólintottam, habár felesleges volt, hiszen nem látta a telefonon keresztül. – Rögtön elmentem gyógyszert felíratni. Most már sokkal jobban vagyok, megnyugodtam.

- Tudod, mi a véleményem, ugye? – kérdeztem kissé unottan.

Mikor előző késő este ilyen esetekről beszélgettünk, felhoztam pár hasonló példát, de mindenki lehurrogott, mondván ilyenek csak tízből egyszer történnek meg. Hát, most megtörtént.

- Én megmondtam – adtam elő a szokásos szöveget.

- Igen-igen, te megmondtad. Figyu, mennem kell, mert nemsokára vacsizunk. Légy jó! – búcsúzott el és rögtön bontotta is a vonalat.

Korogni kezdett a gyomrom a vacsi szó hallatára, úgyhogy visszamentem a szobába és a bőröndömhöz nyúltam egyenesen. Elővettem egy szelet csokis müzli szeletet. Még szerencse, hogy anya rám szólt, hogy a biztonság kedvéért tegyek be plusz nasit.

- Az ott müzli? – kapta fel a fejét Annie.

Elővettem még kettőt. Melanie ágyára is dobtam, ő is ugyanolyan örömmel fogadta. Végül is, utoljára csak pár falatot ettem a reggelimből, és a buszon egy sajtos meleg szendvicset, ami inkább hideg szendvics volt.

- Jövő hétre minimum három kilót fogunk fogyni, ha továbbra sem adnak kaját – viccelt Annie. Keresztbefeküdt az ágyon, lábát lóbálta a levegőben.

- Nem bánnám – vontam vállat és újabb falatot nyeltem le a kedvenc édességemből.

- Viccelsz? – kapcsolódott be Melanie is a beszélgetésbe. – Néztél már tükörbe? Mindent megadnék, hogy olyan alakom legyen, mint neked.

Jól estek ugyan szavai, de szerintem enyhe túlzás, hogy jó alakom lenne. Az egyetlen dolog amit szerettem az az enyhén látszódó kulcscsontom. Semmi más.

- Sportolj és te is úgy fogsz kinézni – tanácsolta Annie Melnek, aki furcsa tekintettel nézett vissza rá. Remélem, nem fogják egymást megtépni ezért, de úgy hangzott, mintha Annie lekövérezte volna a mellette ülő barna hajú lányt. – Neked is jó alakod van, de ha sportolsz, formás lesz.

Végre valahára kifújtam a bennrekedt levegőt. Nem figyeltem a közöttük kialakuló beszélgetésre, csak arra kaptam fel a fejem, hogy beüvöltik a hangszórókba, hogy vacsora lesz hamarosan.

- Jézusom, ha ezt fogják csinálni hajnalban is…

- Egészen pontosan reggel hétkor – vágtam a szavába, mire mindketten furcsán néztek rám. – Mi van? Rajta volt azon a prospektuson.

Vártunk még öt percet, addig nagyjából elpakoltuk az időközben előkerült váltóruhákat – amikre ugyebár szükség volt. A zsebembe tettem a telefonom. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek is így tesznek, és már indulásra készen álltunk, hogy elmenjünk a hatalmas étkezőbe, ahol vacsorázni fogunk.

Mint egy kisebb város, akkora forgalom volt a faházak között. Melanie és Annie között mentem. A tömeget kezdtem vizsgálni, még most se tudtam hozzászokni ehhez a rengeteg emberhez. Az ebédlőben rengeteg kisebb-nagyobb kerek asztal volt szétszórva, s a szélein lehetett sorban haladni a tálcákkal a kezünkben.

- Ú, nézd, van gyümölcs sali – mutatott ujjongva Annie az előttünk lévő hidegpultra és elemelt kettőt. Egyet magának, egyet nekem.

- Köszi. Mondd, hogy nem a miatt eszed ezt, mert előbb szóba került – néztem rá amolyan én-mindent-tudok pillantással.

- Nem, tényleg nem a miatt – mosolygott vissza, amiért kicsit megkönnyebbültem.

Leültünk egy viszonylag a terem szélén lévő asztalhoz, ahol már Melanie várt ránk. Mikor elé raktuk a tálcánkat és meglátta a gyümölcssalátát, kétségbeesve nézett a sajátjára, amin egy kisebb fasírt volt és kevés krumplipüré. Gyorsan elemeltem előle a háromszor annyi kalóriát tartalmazó ételt és kicseréltem a tányérra, ami az én tálcámon volt. Igazából nekem mindegy volt, hogy mit eszek. Annyira éhes voltam, hogy bármit meg tudtam volna enni.

- Ne vágj már ilyen ijedt képet – nevettem kínomban, hogy próbáljam oldani a feszültséget. – Inkább megeszem én ezt – mutattam a húsgolyóra és a krumplira.

Amúgy az étel egyáltalán nem volt rossz, legalábbis az átlagos menzakajákhoz képest, amit volt szerencsém kipróbálni még általános iskola első éveiben. Melanie-val és Annievel végig beszélgettünk és nevetgéltünk. Megtudtam, hogy Annienek van egy bátyja, akivel folyton marják egymást és néha sírásig fajulnak a veszekedések. Melanienak egy húga van, aki hiperaktív a nap minden órájában és harcot kell vívnia vele az utolsó kocka csokiért. Én nem tudtam sokat mondani a családomról, csak hogy mi is Mullingarben élünk, sajnos nincs testvérem – bár ahogy hallom őket, inkább hálát adok az égnek érte -, azonban van egy kutyám, aki majdnem a derekamig ér, szóval vehetjük őt úgy, mint egy más fajta testvért. Vele is rengeteget kell birkóznom, főleg ha meg akarom fürdetni.

A vacsora végére hatalmas kő esett le a szívemről, kezdtem úgy érezni, hogy beilleszkedtem közéjük.

Summer Love - 1. rész

Éééés itt vagyok új külsővel és új történettel! :)

Mielőtt belevágnánk az első fejezetbe, szeretném elmondani, hogy ez a történet Niall-ről szól - ki hitte volna? Nem tudom, hogy igazak-e vagy sem a pletykák, miszerint ő írta a Take Me Home albumra a Summer Love című dalt. Állítólag egy igaz történetet mesél el a dalban, és erre épül fel az én történetem is. A fejezetek két részből fognak állni: egy nagyon rövid és hosszabb, ami maga a történet. A rövid részben Niall szólal meg, egy visszaemlékezés vagy interjú kapcsán - ezt mindenki maga döntse el, hogy jobb -, amikor a nyári szerelméről mesél. Tudom, hogy rengeteg hasonló fanfiction íródott/íródik, ami nyáron játszódik, de ilyenbe még nem botlottam, úgyhogy elnézést kérek, ha valaki úgy érzi, "elloptam a történetét".

Ps. A blog teljesen új kinézetet kapott, valamint egy chat box-ot is, szóval bátran feltehetitek ott a kérdéseiteket, akár az előző történettel, akár a mostanival kapcsolatban. :) 

Először azt hittem, hogy a szüleim csak meg akarnak tőlem szabadulni másfél hétre, hogy ne kelljen mindig keríteni valakit, aki bébiszitterkedhet felettem. Emlékszem, hogy rengeteg feszültség volt emiatt közöttünk, mert semmi kedvem nem volt elmenni ebbe a nyári táborba. Ma már inkább hálás vagyok érte, hiszen életem egyik legjobb nyarát tudhatom magaménak.

- Niall Horan

Már gyomorgörccsel ébredtem fel, és esküszöm, éreztem is pár verejtékcseppet végigfutni a hátamon. Lehet, hogy az idegességem révén, vagy talán a nagy hőség miatt, mely már napok óta tombol Mullingar környékén. Anyát hallom, ahogy feltrappol a lépcsőn, reményeim szerint a reggelimmel és az elmaradhatatlan kakaómmal; habár belegondolok, nem bírnám meginni a tejes folyadékot. Az ágyam melletti éjjeli szekrényre pillantottam és megállapítottam, hogy még csak  nyolc óra van, bőven van időm, míg indul a busz.

Nem szoktam hozzá a nyári táborokhoz, sokkal inkább kedveltem a baráti összejöveteleket, ahol mindenkit ismerek és önmagam lehetek, nem kell feszengenem vagy álarc mögé rejtőznöm. Hátrafogtam középhosszú szőke hajam és egy gumival megerősítettem. Elfelejtettem tegnap este hajat mosni, túl sokáig beszélgettem a barátnőimmel és észre se vettem, hogy este fél tizenkettőkor mentek el tőlünk. Szerencsére csak a szomszédban laknak, úgyhogy anyáéknak nem kellett aggódniuk miattuk.

Legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba és ki se keltem volna délig, ahogy az elmúlt három hétben. Azóta kezdődött el a nyári szünet és gyakorlatilag semmi hasznosat nem tettem, kivéve hogy frissítettem a Tumblr blogom, mely több száz követővel büszkélkedhet. Kinéztem az ablakon és ugyanazt láttam, amit minden reggel, mióta itthon vagyok ilyen tájt. Embereket, akik kapkodva mennek a munkahelyükre és velem egykorú fiúkat-lányokat hazaosonni, mielőtt rajtakapják őket.

Talán igaza volt a szüleimnek és tényleg ki kéne lépnem egy kicsit a komfort zónámból és megismerkednem új emberekkel és élethelyzetekkel. Mi lehetne ennél megfelelőbb, mint egy tábor Belvider apró városában, közvetlenül a Lough Ennell tó mellett. Ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, a prospektus, melyet anya mutatott, nem is volt olyan rossz és egész sok érdekes programot ajánlottak.

Anya kopogott a szobám fehér tölgyfa ajtaján, mire hirtelen feküdtem vissza és fordultam a fal felé, hogy elhitessem vele, még nem keltem fel.

- Jamie – nyitott be kissé nyájas hangon, mint mikor az anyukák megszólítják az ötéves kislányaikat. Nagyon szerettem anyát, mert rendszerint tudott alkalmazkodni a hangulatingadozásimhoz, de lealacsonyítónak tartottam, hogy így szólítson meg. Időnként én süllyedtem el szégyenemben, nem pedig fordítva; ez rendszerint megtörtént családi összejövetelekkor.

- Mmm? – mormoltam valami kérdésfélét csukott szemmel. Éreztem, hogy ajkain mosoly húzódik.

- Jamie, tudom, hogy felkeltél. Lányom, volt időm kiismerni téged és azt is meg tudom mondani, hogy ideges vagy – kacarászott vidáman. Hallottam egy tompa hangot, amiről meg is bizonyosodtam, hogy a reggelim érkezett tálcán. Felültem az ágyon, a pléd – amit a hőség miatt használok – lecsúszott a mellkasomról a csípőmre.

- Honnan tudod, hogy ideges vagyok? – kérdeztem anyát, miközben ölembe vettem a tálcát. Odament a teraszajtómhoz és felhúzta a leeresztett redőnyt. Kinyitotta az ablakot, mire szinte azonnal megcsapott az a reggel friss illata.

- Árad belőled a nyugtalanság, idáig érzem – kacagott még mindig; úgy tűnik a jó kedvét semmi sem ronthatta el. Helyet foglalt mellettem az ágyon és simizni kezdte az egyik lábam.

- Mi van, ha azt mondom, még mindig nem akarok táborba menni? – kérdeztem makacskodva két falat gofri között.

Miután lenyeltem a megrágott ételt, hányingerem támadt és inkább letettem a tányérra. Kakaó helyett az éjjeliszekrényre készített vízbe kortyoltam, ami már szobahőmérsékletűre melegedett.

- Nincs olyan, hogy nem akarsz menni. Apáddal úgy döntöttünk, hogy a legjobb lenne, ha kimozdulnál itthonról és erre a legjobb ok egy nyári tábor. Én már voltam a tó környékén és hidd el, meseszép – áradozott anya, miközben beleszántott manikűrözött ujjaival szőkésbarna hajába. – Na – csapott rá gyengéden a combomra. -, megyek és hagyom, hogy lezuhanyozz. Mindent bepakoltál, ugye? – fordult vissza az ajtóból. Meg sem várta a válaszom Ez a kérdés inkább csak egy emlékeztető akart lenni.

Magam is meglepődtem, hogy semmilyen győzködés nem kellett, nagy hévvel keltem ki az ágyból. Elhaladva a tükör előtt magamra mosolyogtam, mely már egy bevett szokás volt nálam. Jobb kedvem lett tőle. Egyenesen a fürdő felé mentem, útközben felkaptam a halványkék törülközőt és felerősítettem a rádió hangerejét.

Elhatároztam, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat ebből a táborból, még ha nincs is kedvem új emberekkel találkozni és alkalmazkodni idegenkehez, hogy könnyebben elfogadjanak. Mert ugye ezt tesszük mindannyian. Sokkal jobban éreztem magam a saját komfortzónámba.

Miután letusoltam, fogat mostam, magamra kaptam egy rövid farmer nadrágot és egy laza lejtésű fehér inget. Lerobogtam a lépcsőn, de csak akkor vettem észre, hogy hiányzik a bőrönd a kezemből. Visszabaktattam, majd nagy nehezen lecipeltem a húsz kilós csomagot.

- Atyaég! Ugye ez nem egy kiképző tábor? – szörnyülködött teátrálisan apa, mikor meglátta, hogy a fekete bőröndre ülök nagy fáradságom közepette.

- Kérlek – legyintettem. – Nőből vagyok, szükségem van erre-arra.

- Nők – mormolta a bajsza alatt. Utolsót kortyolt a kávéjába és odaadta anyának egy csók kíséretében. Fintorogva elhúztam a szám és a földre sütöttem a szemem.

- Mehetünk? – kérdezte apa.

- Ühüm, csak még előkotrom a telefonom.

A nappalit is feltúrtam, mire meglett a fehér iPhone, melyet karácsonyra kaptam még a szüleimtől. Az előző telefonjaimhoz képest ezt még egyszer sem ejtettem le és nem is szándékoztam. Sokkal jobban vigyáztam rá a saját szemem fényénél is.

- Most már mehetünk – vigyorogtam apa képébe és a kezébe nyomtam a bőröndöm. Nos, legalábbis a lába elé toltam, hogy majd ő cipelje az autóig.

Kilépve a házból a hirtelen jött napfény hunyorgásra kényszerített, melyet próbáltam ellensúlyozni, hogy a homlokomhoz támasztom a tenyerem. A járda túloldalán ment el egy barátnőm, úgyhogy apához fordulva gyorsan engedélyt kértem – ami abból áll, hogy mondom, hogy mit csinálok és tök mindegy, hogy helyeslik e vagy sem, mert úgy is azt fogom tenni – alapon átrohantam a csendes utca túloldalára.

- Szia, Betty! – köszöntem mosolyogva.

- Szia, Jamie! – mosolygott rám, de arca kissé meggyötörtnek tűnt. Mintha alig aludt volna az éjjel. Arca sápadt volt, ami miatt szeplői sokkal jobban mutatkoztak meg fehér bőrén. Egyenes vörös haja is kócosabb volt a kelleténél.

- Hogy telt az éjszaka Ronnal? – húzogattam a szemöldököm és játékosan oldalba böktem, mire halványan elmosolyodott. – Nem történt meg? – kérdeztem totál ledöbbenve.

Emlékszem, hogy tegnap késő este, mielőtt elment tőlünk, totál bezsongott és áradozott, hogy éjjel végre elveszti a szüzességét. Én inkább nem kommentáltam, mert nem akartam magamra haragítani, de nem hiszem, hogy tizenöt évesen van a megfelelő idő. És ahogy elnézem Betty arcát, valahogy ő is így gondolhatta.

- Hát… - habozott. Ujjaival megdörgölte szégyenlősen az oldalát és félénken nézett a szemembe. – Ami azt illeti, igen – újra elmosolyodott, de ez nem afféle vidám gesztus volt. Sokkal inkább félős.

- Mi történt?

- Ajj, Jamie! – nyafogott, mint egy kislány. – Lehetne, hogy ezt ne itt a nyílt utcán beszéljük meg?

- Nem! Részleteket – követeltem és közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülembe susoghassa. Sajnos a mai reggelen apám úgy döntött, hogy átveszi az ünneprontó szerepét és dudál egy hatalmasat, hogy végre elindulhassunk.

- A francba – szitkozódtam halkan. – Betty, mennem kell, de ígérd meg, hogy majd felhívsz. – Üreges tekintete láttán kisebb röhögő görcsöt kaptam. – Nyugi már, nem katonakiképző táborba fizettek be anyáék. Na, szia! – öleltem meg úgy, mint aki két hétig nem fog találkozni a barátnőjével, majd egyenesen visszavezetett az utam a fekete kocsinkhoz, ami már indulásra készen állt. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és csak néztem a mellettem futó házakat.

Ezer és ezer féle gondolat pergett le szemeim előtt, hogy milyen lehet majd ez a tábor. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz. Lehet, hogy sok jó fiúval és lánnyal fogok barátságot kötni. Lehet, hogy olyan nyárban lesz részem, mint azokban a sablonos amerikai filmekben. Végül is, lehet, hogy a kaja is ehető lesz.

- Megjöttünk! – rikkantott fel apa a kormány mögül fél óra elteltével, mire ijedten kaptam fel a fejem. Több tucat ismeretlen velem egykorú gyűlt a sík terepen, ahol legalább hat busz parkolt egymás mellett párhuzamosan.

- Szóval tényleg itt vagyunk – motyogtam és kikászálódtam a kényelmes ülésből. Nem néztem senki szemébe, leginkább kerültem a kínos pillantásokat. Apa kiemelte a csomagtartóból a bőröndöm és egy puszi kíséretében a fejem búbjára a kezembe nyomta, sok szerencsét is kívánt.

- Szia, van már sorszámod? – jött oda egy piros baseball sapkát viselő lány hozzám és a kezembe nyomott egy lapot, melyen hatalmas számokkal rá volt írva, hogy hetvenkettő. Értetlen szemekkel vizslattam karcsú testét, míg nem megütötte a fülem egy érdes női hang.

A nő biztosan a táborfelügyelő lehetett, ajkai erősen vörös színben pompáztak, de ez elmondható volt a sportos ruhájáról is. Fehér póló és piros melegítő alsó-felső. Tisztára, mint Sue a Glee című sorozatból. Titkon reméltem, hogy ő legalább jó fej lesz, és nem tesz keresztbe másoknak.

- Bocs! – kaptam fel a fejem egy nem messziről jövő hangra. Pár méterre láttam két fiút, aki véletlen egymásba ütközött. Az egyiknek irreálisan csillogó kék szemei voltak, bár lehet, hogy csak az erős napfény miatt látom így, míg a másiknak barna. Nem csillogtak úgy, mint a vele szemben álló szőke hajúnak. Kikerülték egymást, miután elnézést kértek.

Tekintetem apára vándorolt, aki még egyszer elbúcsúzott és visszaszállt az autóba, hogy elmehessen az irodájába és belevesse magát a szokásos mókuskerékbe. Kedvetlenül húztam magam után a nehéz bőröndöm. Sikeresen megtaláltam a buszt, ahová beosztottak. A buszsofőr rendes volt és elvette a poggyászom, én pedig önként dalolászva mentem fel a járműre. A hátsó üléseket, ahová a menők tartoztak már teljesen elfoglalták, legalábbis alig maradt egy-kettő szabad hely, azok is olyan fiúk mellett, akiket már első ránézésre is unszimpatikusnak találtam.

Helyet végül középen találtam egy barna hajú lány mellett, aki teljesen a telefonja képernyőjébe volt temetkezve.

- Szia – szólítottam meg bátortanul. Nem túl nagy gyakorlatom volt abban, hogyan kell barátkozni. – Leülhetek?

A lány fel sem nézett, csak hümmögött egyet és lábait beljebb húzta, hogy beférjek az ablakhoz.

Ahogy a busz kikanyarodott a parkolóból, máris honvágy kezdett gyötörni. Sokkal inkább lettem volna otthon, feküdtem volna az ágyam melegében és csináltam volna a semmit egész álló nap.

30.: Can mend your broken heart - The End

Fogalmam sincs, mit mondjak, de megpróbálok mindent összefoglalni nagy vonalakban. J Talán észrevehettétek, hogy egy ideje már nem olyan a történet amilyen, ennek pedig az az oka, hogy nem igen éreztem magaménak, és ihlethiány/időhiány is sokszor tehetett arról, hogy csúsztam. Amikor elkezdtem írni, csak kedvtelésből írtam, és mert kipattant a fejemből pontosan az első része ennek. Elképzeltem, milyen lenne egy filmbeli találkozás Harry-vel és miután egyre többet gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy le kéne írnom. Rengeteg csodálatos, zseniális fanfiction-t olvastam az utóbbi hónapokban és úgy gondoltam, buli lehet kialakítani egy kis közösséget, vagy egyszerűen csak kiírni a gondolataidat. Fogalmam se volt, hogy a történet végére 22 követőm lesz és hihetetlen, hogy valaki érdekesnek találta a blogot annyira, hogy feliratkozzon. A jó hírem, hogy nem tűnök el, ugyanis szeretnék egy teljesen új történetet kezdeni, aminek a főszereplője Niall Horan – a változatosság kedvéért, haha :D – és aminek a „bemutatóját” és bővebben holnap megpróbálom felrakni. Nem szeretnék új blogot kreálni, szóval majd csak a kinézeten és az oldalsávokon lesznek változtatások.

Nem igen szoktam zenét ajánlani a részekhez, mert nem hiszem, hogy lenne egy, ami ki tudná fejezni mindazt, amit gondolok – általában a részeket zenére írom, de nem csak One Direction-től hallgatok, hanem minden félét -, viszont most beraktam egyet, mert amíg a befejezést írtam, végig ezt hallgattam. Egy kissé letargikus állapotba is kerültem. :D

Köszönöm.

Talán tíz vagy tizenegy éves lehettem, amikor utoljára volt részem igazi családi nyaralásban apával és anyával együtt. Nem sok dereng, tekintettel az azóta eltelt évekre. Már csak halovány emlékképek villannak néha fel egy önfeledten futkározó kislányról, akit az apukája üldöz a hotel udvarának egyik medencéje körül. Megmosolyogtat a gondolat, hogy egy rózsaszín egybe részes fürdőruhát viseltem, amit apró virágok díszítettek. Talán az volt az egyik kedvenc fürdőruhám, mert anya varrta rá a virágokat. Ő inkább azt választotta, hogy két órát bajlódik ilyen kicsinyes dolgokkal, mintsem bemegy egy üzletbe és vesz egy hasonlót. Tudta, hogy nagyon fogok neki örülni; sokkal jobban, mint egy készen vásárolt darabnak, ami szinte minden második kislány testén visszaköszön majd. Még mindig hallom anya féltő szavait, miszerint meg fogok csúszni a vizes kövön és beleesek a medencébe. Önfeledten kacarászva futottam apa elől és sikítoztam. Egy óvatlan pillanatban csúsztam meg, pont mikor hátrafordultam, hogy felmérjem a köztünk lévő távolságot. Anya felnevetett és nem hagyhatta ki a szokásos „én megmondtam” szöveget, de arcáról már egy csepp félelmet se tudtam leolvasni. Örült, hogy inkább a medencében landoltam, mintsem a nyálkás kövön horzsoltam fel a tenyerem vagy a térdem.

Emlékszem a hazaútra is. Anya makacskodott, hogy hagyományosan, repülővel menjünk haza a kis szigetről, ami nem volt messze Floridától. Nem igen vágyott felszínes életre, és nem szerette, ha apa kiváltságosként bánt velünk; anya szerint ezzel rossz példát mutatott nekem, mert túlságosan hozzászokok a kényelemhez és majd azt fogom furcsának tartani, ha esetleg busszal kell valaha utaznom. Apa hajthatatlan volt és önfejűen ragaszkodott ahhoz, hogy a cég magángépét használjuk. Egy hosszas vitát hallgathattam végig, minek végén – természetesen – apa akarata győzött. A krémszínű bőrülések puhák voltak – akárcsak a mostani, amiben ülök – és annyira kényelmesek, hogy nem engedtem anyát, hogy az ölébe vegyen. Inkább kiharcoltam a saját ülőhelyem a több tucat fotel közül, ahol igazán egyedül lehetek. Talán tizenegy éves koromban nem gyötörtek világot megváltó problémák, de büszkén kihúzott mellel ültem és néztem a távolodó Bahama szigeteket a kis ablakból, ami olyan fényesre volt törölve, hogy szinte magamat is láttam.

Azt hiszem, az volt életem egyik legjobb nyaralása, ahol tényleg úgy éreztem, hogy önmagam lehettem.

- Ali – törte meg az álmodozásom egy álmosságtól rekedt hang, akinek tulajdonosa a mellettem lévő bőrülésben terpeszkedett. Harry aggódó tekintettel vizslatta arcomat, mérlegelte, hogy mondjon-e még valamit, vagy ennyitől is elkezdek magamtól beszélni. Bármiről. Akármiről.

Úgy ültem ott, lábaim magam alá húzva, államat a térdemen megtámasztva, mint tizenegy évesen és bámultam az egyre sűrűsödő szürke felhőket.  Nyoma sem volt egy csepp derültségnek se, helyette úgy éreztem, mindjárt kettéhasad a mellkasom. A súly, amit ott éreztem, hihetetlenül kényelmetlen volt és majd megfojtott. Semmi másra nem vágytam, csak hogy rátehessem a lábam az anyaföldre, mert az sem segített feloldódni, hogy több ezer méterre vagyunk a levegőben.

Over Again

A homlokomon még mindig végigfutott pár verejtékcsepp, a lázam még most se kívánkozott lejjebb menni. Harry magában hümmögve tapasztotta hideg tenyerét a homlokomra, ami kissé jó érzéssel töltött el, hiszen majd megsültem. Egy szürke mackónadrág volt rajtam és egy szürke kapucnis pulcsi, amit még ő adott; elején egy hatalmas Hollister felirat terjengett.

Indulás előtt fél órával csörgött a telefonom, mire kis híján szívinfarktust kaptam, mint minden hangra, amit a telefonom adott ki. Gabi neve jelent meg a kis kijelzőn, szinte már rám kiabáltak a betűk, hogy vegyem fel. Végül lenyomtam a zöld gombot – bár ne tettem volna -, és végighallgattam, hogy apa állapota fénysebességgel romlik, és az orvosok is tanácstalanul állnak az ágya mellett. Erre mit csináltam? Lecsaptam a telefonom és a földhöz vágtam olyan erővel, ahogy csak tudtam. Gyötört a bűntudat, mi lett volna, ha sose jövök el? Talán nem kéne apának keresztülmennie ezen az időszakon és minden úgy lenne, mint régen. Élhetnénk boldogan, én lediplomáznék, ők meg felnevelnék a mostohatestvérem. Ki tudja, talán néha haza is látogatnék… Nem, tudom, hogyha most nem ülnék itt az idegességtől lázasan és nem érezném magamon hat, köztük Eleanor aggódó és egyben részvéttel teli figyelmét, nem gondolnék ilyesmire. Eszembe se jutnának ilyen gondolatok, minthogy hazamenjek. Már kezdtem túl jól érezni magam New York-ban ahhoz.

- Hozok egy gyógyszert, hogy lejjebb vigye a lázad – makacskodott Harry. Lehet, hogy már másodjára hangzott el a szájából ez a mondat, csak most jutott el a tudatomig. Mikor feltápászkodott kényelmes üléséből, megragadtam a csuklóját és minden tőlem telhető erőmből megpróbáltam visszafogni.

- Harry, ne. Ma már három lázcsillapítót belém tuszkoltál, és még nem is ettem semmit – suttogtam, hogy ne hallják meg a többiek. Ezek szerint Harry füléig se jutott el a mondandóm első része, csak a második, mert rögtön közbevágott:

- Jó, akkor hozok inkább egy szendvicset – bólintott. Ajka szélén ott láttam bujdosó önelégült mosolyát. Most vagy azért örül, mert hét és fél óra elteltével végre hozzászóltam, vagy azért örül így, mert végre eszem valamit.

Néma csendben néztem utána és összezavarodott arccal ültem ott, miután elment kérni a légi utaskísérőtől egy szendvicset. Ha ételre gondolok, már rosszul vagyok, fogalmam sincs mi lesz, ha elém tesz egy jól megpakolt bagettet.

Ujjaimat belemélyesztettem a tenyerembe, szorosan körbefogtam a vádlim, úgy ültem. Próbáltam blokkolni a körülöttem zajló párbeszédeket, de nem igen tudtam.

- Szerintem minden rendben lesz, csak egy kis idő kell neki – hallottam Eleanor hangját. Előttem ült.

- Hogy lenne már jól? – csattant fel Liam, kicsit halkabban, de még így is hallottam minden egyes szavát. – Az apja nagy valószínűséggel meg fog halni – mondta és hangja kissé megremegett a „h” betűs szónál.

- Jó, lehetne, hogy nem beszélünk ilyenekről – közölte nemes egyszerűséggel Louis és állát markolászva ült Eleanor mellett. Idegesnek tűnt.

- Igazatok van – fújta ki magát legjobb barátnőm. Egy másodpercre hátradőlt a székben, de aztán ismét kiegyenesedett háttal ült és látványosan töprengett. – Utálom, hogy nem figyeltem rá oda jobban – korholta… azt hiszem saját magát.

Egyik lábamat leeresztettem és kissé hegyezve a fülem, előredőltem, hogy minden piszmogást halljak. Ez kezdett egyre érdekesebbé válni. Számomra legalábbis.

- El, miért hiszed azt, hogy vigyáznod kell rá? Hiszen majdnem tizenkilenc éves, az Isten szerelmére – mondta… azt hiszem, Louis.

- Mert a legjobb barátnőm, és ezt csinálják a legjobb barátok. Ott voltam mellette a keményebb hónapjaiban… - Ha nem ismertem volna Eleanort, akkor is tudtam volna, hogy szomorúan csóválja a fejét. Tudom, hogy a jó szándék vezérli és anyám helyett anyám – amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki -, de néha tényleg megfojt a szeretetével.

Hirtelen egy torokköszörülésre kaptam fel a fejem és azonnal visszaültem előbbi pozíciómba. Harryvel találkozott a tekintetünk, de nem tartott sokáig, mert haragosan nézett Louis-ra és a többiekre.

- Mégis mi a fenét képzeltek? Itt ül mögöttetek és mindent hall! – szidta le őket, mire én a tenyerembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el, úgy érzem magam, mint egy gyerek. Igaza volt Louis-nak, az Isten szerelmére, tizenkilenc éves vagyok.

- Bassz… - hallottam Louis-t sziszegni, majd felemelkedett az ülésről. Eleanor követte.

- Jól vagy? – kérdezte kedvesen, de elutasítóan felemeltem a kezem.

- Esküszöm, ha még egyszer valaki megkérdezi, hogy jól vagyok-e, fogom magam és leugrok a gépről – mondtam erélyesen, de úgy tűnik, inkább az ellenkezőjét értem el, mert kissé felnevettek. Oké, ezek szerint a humorom rendben van.

- Tessék – huppant le mellém Harry, egy csókot nyomott az arcomra és lerakta elém a szendvicset. – Ha te nem eszed meg, én fogom – mondta jókedvűen, de láttam a szemében, hogy csak próbál rávenni valahogy, hogy magamba tuszkoljam.

- Köszönöm, de… - kezdtem volna ellenkezni, mire közbevágott:

- Nem. Meg kell enned és bevenned a gyógyszert. Ali, nem normális, hogy lázas vagy. Még a végén tényleg történik valami baj.

- Jól van, elég lesz. Megpróbálom – nyeltem egy nagyot. – megenni, vagy mi.

Szuggerálni kezdtem a szendvicset és minden másodpercben éreztem, hogy a gyomrom egyre kisebbre zsugorodik, míg végül már nem bírtam és elindultam a mosdóba. Hányingerem támadt, hogy megpróbáltam kimenni Harry lábai között. A derekamnál fogva maga felé fordított.

- Ha azt akarod, hogy ne hányjalak le, akkor elengedsz? – hangom inkább könyörgő volt, mintsem parancsoló.

- Rosszul vagy? – kérdezte felemelt szemöldökkel, mire bólintottam. Elengedett, de mögöttem éreztem illatát, úgyhogy tudtam, hogy követ.

Bezárkóztam a kabinba, Harryt hosszas könyörgés után sikerült csak kilökdösnöm a kis helyiségből; eközben megint magamon éreztem hat kíváncsi tekintetet. Mikor érünk már Londonba?

Két kezemmel belemarkoltam a mosdókagylóba és farkasszemet néztem a tükörképemmel. Hamuszürke arc, kissé vöröslő szemek és seszínű haj. Sosem voltam ennél jobb formában, állapítottam meg cinikusan. Megmostam hideg vízzel az arcom és kissé jobban éreztem magam tőle.

Mikor kinyitottam az ajtót, Harry ugyanott, ugyanolyan pózban állt és le sem vette rólam a szemét.

- Tizenkilenc éves vagyok, az Isten szerelmére – utánoztam Louis-t, mire halványan elmosolyodott.

Életemben nem vártam még ennyire, hogy hazaérjek. Vagy legalább földön landoljon a gép, és vele együtt én is. Mikor kiszálltam a repülőgépből, megcsapott az esőáztatta szag, amit néha elviselhetetlennek tartottam, de most annyira jól esett. Jellegzetes angliai üdvözlés, hogy a villámok is táncot járnak hazaérkezésedre. Mélyet szívtam az itteni levegőből, de a varázs azonnal elillant, amint megpillantottam rajongók tucatjait, gondolom, akik elég ügyesen kijátszották a biztonságiakat és temérdek lesifotóst is, akik a srácok érkezésére vártak.

- Menj már – lökdöste le Eleanor Louist, aki teátrálisan eljátszotta a hős katonát, mintha egy évnyi száműzetésből tért volna haza Afganisztánból. Megmosolyogtatott a viselkedése, és azt hiszem, az is volt a célja, hogy jobb kedvre derítsen, mert amikor rám nézett, egy önelégült mosoly jelent meg ajkain.

- Gyere – szólt gyengéden Harry és kézen fogva, szorosan tartva vezetett keresztül az embertömegen. Rámosolygott a rajongókra, míg én inkább lehajtott fejjel méregettem az UGG csizmámat. Normális esetben sose hagynám el a házat ezekben a mamuszokban, még akkor sem, ha ezek a legkényelmesebb lábbelik. De most valahogy helyén valónak tűnt melegítőbe öltözve, eszkimó cipőben csoszogni a barátom után. A kórház felé.

Csak néztem az esőcseppeket, még csak nem is versenyeztettem őket, ahogy egymásba futnak, vagy lefolynak az autó ablakán.

- Figyelj, Ali – zökkentett ki a gondolataim közül. Kikapcsolta a biztonsági övét és két karjával védelmezően magához húzott. – Nem akarlak ilyennek látni – suttogta rémülten a fülembe. – Sajnálom. Nagyon.

- Köszönöm – viszonoztam szavait és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Az egyre nehezebb nyomást, amit a mellkasomon éreztem, és amiről azt hittem, már meg is feledkeztem, most újra visszatért. Úgy éreztem megfulladok.

- Tudom, hogy nem hiszed el, hogy minden rendben lesz, ha ezerszer mondom is, de… - Harry nem tudta befejezni a mondatát, inkább belefúrta a nyakamba az arcát.

Nem tudom, mi rémisztett jobban: az, hogy már csak percek választanak el attól, hogy apát látom, vagy, hogy Harry-re ennyire hatással vagyok. Nem kellene ennyire zaklatottnak lennie, elég, ha kettőnk közül én vagyok ilyen. Mi ütött belé? Nekem kéne ilyennek lennem, nem neki.

Nem tudtam mást tenni, csak lágy csókokat leheltem arcára, majd szájára. Egyre érzelmesebben kaptam utána. Hiányzott, úgy éreztem, vége lesz valaminek. Rossz előérzetem volt és a gyomrom is remegni kezdett a gondolattól. Az autó befordult a kórház parkolójába és innen már tudtam, nem lesz egy könnyű menet.

- Bejössz velem? – kértem remegve. Homlokunk összeért. Lehunyt szemmel vártam a válaszát, ami egy csók volt, majd egy „igen” szócska. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

A kórház klórszaga hirtelen kúszott orromba, és nem tett jót így is idegességtől remegő gyomromnak. Sok rossz emlékem fűződik ehhez az épülethez, úgyhogy megpróbáltam nem Harry kezében elszorítani a vérkeringést, inkább a saját pulcsim markolásztam, de így is kevés sikerrel jártam. Kétségbeesve néztem balra-jobbra, idősebbekre, fiatalokra, férfiakra, nőkre, olyanokra, akik betegek és olyanokra, akik csak kísérőként vannak itt. Igazából fogalmam se volt merre megyek, követtem Harryt. Úgy tűnt, kettőnk közül csak ő az, akinek elég esze van. Ha rajtam múlt volna, éjfélig kint állnánk a kórház bejáratánál.

- Elnézést – támaszkodott meg egyik kezével a beteg felvételi pultnál, másik kezével magához húzva, hogy ne legyen esélyem megszökni. -, meg tudná mondani, merre találjuk Adam Johnson szobáját?

- Öhm – a nő, halványkék és fehér csíkos egyenruhát viselt és még teljesen máshol járt gondolatban, mikor végre ránk emelte tekintetét. – Hozzátartozók? – kérdezte kissé grimaszolva.

- Igen – bólintott Harry. Most komolyan nem vette észre, hogy nézett ránk, vagy csak képzelődöm? Szerencse, hogy nem velem beszélt, mert nem bírtam volna sokáig a hangnemét. Magam mögé leskelődtem és „felmértem” a terepet, mindenkire ránéztem és próbáltam beleképzelni magam az ő helyzetükbe, csak hogy ne érezzem a sajátomat.

Harry maga után vonszolt végig egy szélesnek nem igen mondható sárgás folyosón.

- Igen, Adam az. Nem tudom… nézzen már rá – hallottam egy kis beszélgetésfoszlányt, amire azonnal felkaptam a fejem. – NEM! – üvöltött szinte az egyik számomra ismeretlen férfi.

Elengedtem Harry kezét és futni kezdtem. Futni kezdtem, amilyen gyorsan tudtam. 361, 362, 363… Egyik szoba se volt ismerős, de valamiért úgy éreztem, tovább kell mennem. Déja vu érzésem volt, mintha jártam volna itt korábban, de túlságosan le volt kötve a figyelmem mással, hogy koncentrálni tudjak. Harry hangját hallottam, ahogy utánam kiált, de nem álltam meg.

- Hé, kisasszony! – hallottam meg egy fehér köpenyt viselő orvos érdes hangját mögülem, de ez sem hatott meg.

Szaggatottan kezdtem venni a levegőt és nem tudtam megálljt parancsolni könnyeimnek. 372. Ez lesz az. Egy teljesen másik emeletre érkeztem, de a berendezés hasonló volt a földszintihez. Orvosok és ápolók sürögtek-forogtak, ellátták a betegeket, vagy éppen közölték a fejleményeket a hozzátartozókkal. Annyira meghitt volt minden, semmi idegeskedés vagy kiabálás.

Vihar előtti csend.

A szemem egyből a 372-es ajtón landolt, melynek közepén egy jókora üvegablak volt. Félve léptem oda és néztem keresztül az üvegablakon.

Ott volt. Feküdt, mint egy… mozdulatlan volt, szemei csukva voltak. Nem tudtam sírni, csak megtörten álltam, mígnem egy kar hátulról megragadott és magához szorított.

- Be akarsz menni? – suttogta a fülembe Harry, mire hevesen rázni kezdtem a fejem. – Nem? – kérdezte csodálkova.

- Nem tudok.

Aztán… egy perc alatt káosz lett. Mindenki megőrült. Őrült csörömpölés hallatszott, pontosan a szobából. A férfi, aki előbb utánam kiáltott, berontott a szobába, mely előtt álltam ledermedve. Kitágult szemekkel meredtem magam elé és pontosan láttam, mi történik. Déja vu érzésem volt. Pont ott álltam, Harry pont úgy fogta erősen a vállam, hogy ne essek össze és…

- Szedje már össze magát! – kiabált mérgesen az egyik a másikra, miközben egyre többen próbáltak hozzáférni apához. Csak akkor vettem észre, hogy egyedül van, mikor az ajtó még tágabbra nyílt. Gyűlölet öntött el belülről és azt kívántam, bárcsak Gabi feküdne ott. Harry gyengéd rázása térített vissza és eszméltem rá, hogy mégis hol vagyok pontosan.

372. Hogy honnan tudtam?

- Orvost! MOST! – kiabálta idegbetegen a főorvos és hadonászva kezdett parancsolni mindenkinek. Apa mögöttem állt, vállamra rakta a kezem és bár nem mutatta magát gyengének előttem, láttam, hogy csillog a szeme a könnyektől. Ott feküdt az ágyon, mozdulatlanul anya. Hosszú sötétbarna haja hátra volt fogva. Még én fogtam össze neki, hogy az orvosok könnyebben hozzáférjenek a vágáshoz, ami a füle mögött éktelenkedett.

- Ali, menj ki – kezdte apa, de nem tudta bejezni. Hangja elbicsaklott.

Nem mozdultam, lábaim földbe gyökerezve álltak előtte. Ujjait szorosabban fogta a vállaimon.

- Gyerünk már, anya – suttogtam biztatóul, de kétlem, hogy ezt meghallotta volna.

- Szedjék már magukat össze – rivallt rá az egyik ápolónőre a mellette álló férfi és kikapta a kezéből az átlátszó csövet, amit éppen a torkán készültek ledugni, hogy intubálják.

Nem bírtam, tovább és hátrafordultam. Apa mellkasába ütköztem, és szorosan hozzábújtam. Zokogni kezdtem, semmit se hallottam, ami körülöttem történt. Azt se vettem észre, hogy már eltelt majdnem tíz perc.

- Részvétem – mondta az orvos együtt érezve és megszorított az én-, és apám vállát is.

Úgy éreztem, egy világ dőlt össze bennem.

T h e   E n d.

29.: I had a dream

Sziasztok! :) Nem tudok sok mindent mondani. Majd a következő és egyben utolsó résznél.
Jó olvasást! Xx

A mellkasom sűrűn emelkedett fel-le, attól féltem a szívem kiugrik a helyéről, ezért mentve a menthetőt lecsúsztam a fürdőszoba padlójára az ajtó mentén. Rossz előérzetem volt, habár nem tartom magam pesszimista embernek, de most mégse tudtam kiverni bizonyos képkockákat a fejemből… Visszarepülök Londonba és az első másodpercben leintek egy taxit, hogy vigyen egyenes apához. Berontok a kórterembe, de nem találom ott. Nem, nem, nem. Megrázom a fejem, hogy ez nem lehetséges, hiszen apa már túlélt sokkal rosszabb periódusokat is az életében. Nem akarom, hogy egy ilyen „kis” szívinfarktus kifogjon rajta. Miért van az, hogy minden más ember felhőtlenül boldog? Mindenkit annak látok magam körül és ez elszomorít. Miért pont apának kell keresztülmennie egy ilyen időszakon – anya halála után – úgy, hogy nem sok jót jósolnak neki az orvosok? Legszívesebben sikítanék és kiszakadnék az életemből, de nem tehetem. Egyszerű a magyarázat: ki hallott már ilyenről, hogy valaki véget vet az életének… Mármint. Te jó ég! Ilyenre nem gondolhatok.

Néma csend volt, ami kezdett idegesíteni. Ökölbeszorított kezemmel rácsaptam a combomra tehetetlenségemben; kissé megkönnyebbültem tőle, de még mindig borzasztóan fájt. Minden porcikám. Már megint bevillantak előttem a rémesebbnél rémesebb képek, és nem bírtam tovább. Ahogy a könnyeim elhomályosították a látásom, úgy megint egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. Hányingerem lett és fogamat összeszorítva próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban és nem tudomást venni a keserű szájízemről. Tudtam, mi fog történni, csak nem volt felkészülve rá. Kavargott a gyomrom, ezért óvatosan mozogva megpróbáltam négykézláb elbotorkálni a vécéig. Számra tapasztott tenyérrel, lesütött szemekkel próbáltam koncentrálni.

Lehunyt szemeim előtt leperegtek az elmúlt hónapok gondtalan képkockái és csak még jobban sírhatnékom támadt. Visszagondoltam arra, amikor apa tiltotta, hogy elmenjek és kézzel-lábbal ellenkezett. És én miért nem hallgattam rá? Anyára gondoltam, ezért dühöt éreztem. Miért nincs itt, amikor tényleg a legnagyobb segítséget ő nyújthatná?

Kinyitottam szemeimet és az ajtót szuggerálva megpróbáltam kiszűrni a hangokat a túloldalról. Elemeltem a tenyerem a szám elől és megpróbáltam újra talpra állni. De amint felálltam, meginogtam, és bumm. Nem tudtam parancsolni kavargó gyomromnak és minden tartalma kijött.

- Ali, minden rendben? – kérdezte egy lányos, gyengéd hang. Eleanor.

- I-igen – mondtam meggyötörten.

A hasamra szorítottam a kezem és leöblítettem a vécét. A zuhanyfülkének támasztottam a hátam és még éppen időben jutott eszembe, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót, mert El be akart nyitni. A lábammal megtámasztottam az ajtót, úgyhogy nem tudta egy résnyinél tovább kinyitni.

- Ali, kérlek. Aggódunk miattad – kezdett velem komoly beszélgetésbe, amolyan „akkor tárgyaljunk” stílusban.

Nyomorultnak éreztem magam, aki nem képes irányítani a saját életét. Magamat kezdtem okolni, hogy miért mentem a makacs fejem után, miért nem hallgattam apára. Mi lett volna, ha otthon maradok? Akkor talán nem történne meg mindez. Nem veszíthetem el apát, hiszen tényleg senki más nem volt a családom tagja. A nagyszüleimmel utoljára, ha hat évesen beszéltem, ki tudja, épp merre vannak a nagyvilágban.

O-ó, megint kavarog a gyomrom. Görcsösen markoltam a póló anyagát és igyekeztem nagyokat nyelni. Nem sokat segített.

- Két órája bent vagy. Nem ittál, nem ettél – töprengett Eleanor, nekem meg az evés szó hallatán még jobban görcsbe rándult a gyomrom.

- Ne, kérlek – nyöszörögtem és lábamat befeszítettem, majd kiengedtem, hogy hátha oldom a stresszt.

- Mit csinál? – hallottam meg Harry hangját a szobából, sütött róla, hogy aggódik. Nem csodálom. Ha az én barátnőm zárkózna be a fürdőbe lassan több mint két órája, miután közölnek vele egy rossz hírt, én is aggódnék.

Átfutott az agyamban egy lehetőség, mi lenne, ha felnyúlnék a mosdóhoz. De nem, visszarántottam a kezem, mielőtt komolyan megfordulna a fejemben… az az éles tárgy; a ráeső lámpafényben kissé csillogott. Nagy levegőt vettem. Most komolyan, mit gondolok? Nem lesz jobb, ha azt teszem. De akkor sem, ha nem teszem. Nem árthatok többet magamnak. Lassan feltápászkodtam a földről. A résnyi ajtó még jobban kinyílt, aztán már teljesen. Ott állt három aggódó és félelemtől csillogó szempár. Hallottam, ahogy egyszerre fújják ki a levegőt megkönnyebbülésükben.

- Jól vagyok. Azt hiszem – mondtam és a tükör felé sandítottam.

Természetesen, tökéletesen az ellentéte voltam annak, ahogy elképzeltem magam. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A hajam összetapadt és kócosan omlott a hátam közepéig, a szemem beesett és alatta szürke volt.

- Héé – kapott el Harry, amikor látta, hogy térdeim megremegnek és felmondják a szolgálatot.

- Minden oké, köszi – eresztettem el egy vérszegény mosolyt, de ahogy a szemembe nézett – egészen a csontomig hatolt tekintetével -, tudtam, hogy meg van győződve az ellenkezőjéről. Remek, ezt most hogyan fogom kimagyarázni?

- Hozok valami gyógyszert – biccentett Eleanor és megnyugtatóan rám mosolyogva kiment a szobámból. – Louis! – hívta ki a megszeppent barna hajút, aki egész eddig tétlenül álldogált a szobámban. Nem hallottam, miről folyt kint a diskurálás, mert valami lekötötte a figyelmem. Harry felemelt és az ágyra rakott egy gyengéd mozdulattal, amit egyrészt hálával fogadtam, mert magamtól képtelen lennék eljutni odáig. 

Harry szótlanul, ámde tartva a szemkontaktust felült az ágyra, egyik lábát a másik alá vetve, amolyan fél-törökülésbe. Kezdett feszélyezni mindent átható pillantása, ezért kissé mocorogni kezdtem, mígnem behúztam magam alá mindkét lábam.

- Sajnálom – suttogtam erőtlenül és éreztem, hogy megint eltörik a mécses. Sűrűn pislogva töröltem le egyik ujjammal a szemem alatti részt. – Nem akarom elveszíteni.

- Minden rendben lesz – mondta Harry és erőt véve magán, bemászott mögém és az ölébe vont.

- Ha elveszítem, nem marad senkim – motyogtam zavartan. Alkarjába kapaszkodtam és kis köröket írtam a bőrére mutatóujjammal.

- Én itt vagyok – puszilta meg a homlokom. – Tűzforró a homlokod – állapította meg és éreztem, hogy karja még jobban megfeszül körülöttem. Gondolatban vállat vontam, hiszen most ez a legkisebb gondom. Újra eszembe jutott apa – nem mintha eddig nem rá gondoltam volna -, és megint elkapott a fojtogató érzés.

Lehunytam a szemem és mélyeket lélegezve Harry illatából próbáltam valamiféle megnyugvást találni. Nem szólalt meg, amiért nagyon hálás voltam, mert fogalmam se volt, mit mondhatnék. Egyáltalán, miért mondott volna Ő bármit is.

Pár perc múlva hallottam, hogy Eleanor az éjjeliszekrényemre rakja a pohár vizet és a kis tablettát. Még csukott szemmel is láttam, ahogy jelentőségteljesen egymás szemébe néznek, mintha így akarnának kommunikálni. Rólam.

- Megleszünk – suttogta Harry.

Mozdulatlanul feküdtem Harry lábai között. Tudtam, hogy nem alszik, de nem volt erőm kinyitni a szemem vagy csak megszólalni egyszerűen. Eleanor kiment, ezt is csak az ajtócsapódásból tudom. Annyira jól esett ez a némaság, hogy légzésem is kezdett lecsillapodni.

- Hol van? – kiáltottam éllel a hangomban, majd futni kezdtem. A folyosó végtelen hosszúságúnak tűnt, mintha sose találnék el hozzá. Lábaimat egymás után kapkodva futottam, és az sem érdekelt, hogy két fehérköpenyes fut a nyomomba. Csak látni akartam.

- Nem mehet be, kisasszony – hallottam meg az érdes férfihangot mögülem, majd hirtelen megfordultam. Ledermedtem. Az orvos köpenyére dőlt betűkkel volt ráírva Adam Johnson neve. Nem, az nem lehet. Fojtogató érzés fogott el, de nem törődtem vele. Nem volt időm, mert amint a három fehérköpenyes felém kezdett sétálni, megfordultam és megint futni kezdtem. 361, 362, 363… A kórtermek száma egyre csak nőtt, már azt se tudtam, hogy hol vagyok. Hátranéztem, de a három fehérköpenyes férfi eltűnt. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben és lassítani kezdtem. Egyre nagyobbodó súlyt éreztem a mellkasomon, szinte már széttépte azt, de valamiért nem érdekelt. Kezeimet a csípőm mellé eresztve haladtam. Eszembe se jutott, hogy megálljak, csak mentem és mentem.

- Itt van? – ütötte meg a fülem egy ismerős hang. Apa volt az. Csontos arca hamuszürke volt a lámpák fényében. Csak az üvegen keresztül láttam őt, ahogy egy orvossal beszél.

- Megpróbálták elfogni az embereim, de gyorsabb volt – szabadkozott az orvos, miközben jegyzetelt a kezében tartott fekete noteszbe.

Apa nevetni kezdett, de az átfordult köhécselésbe, végül öklendezésbe.

Lábaim már nem vittek sehova, ott álltam az ajtó mögött és az üvegen keresztül néztem szembe azzal a személlyel, aki a legtöbbet jelentette nekem. Mert bár nem hangoztattam fűnek-fának, legbelül tudtam, hogyha apa elmegy, nem marad senkim. Még ha összekaptunk néha értelmetlen dolgokon, akkor is szerettem, hiszen az apám.

- Ali, kincsem, mit keresel itt? – jött egy édes hang bal oldalamról. Mellém lépve megcsapott az a barack illata, amire kiskoromban mindig álomba szenderültem. Lehunyt szemekkel mélyet szívtam a fűszeres levegőből és hagytam, hogy átjárja minden porcikámat. Ránéztem a nőre, akinek féloldalas mosoly húzódott ajkain és elképedve vettem tudomásul, hogy ő valójában az Anyám.

- Mit keresel itt? – kérdeztem totál ledöbbenve. Nem is érdekelt, hogy apa láthat az üveg mögött, egyedül egy lényre koncentráltam, mellettem, akiről mindeddig azt hittem, hogy halott.

- Kislányom… - kezdte letargikusan, s megsimította a karom. Melegség öntött el, hiszen évek óta nem tapasztaltam ezt a kisugárzást, ami anyának mindig is van. Mindig lenyugodtam a közelében, ő tartott össze, ha magam alatt voltam. – Nem láthatsz. Senki sem lát, ahogy téged se – folytatta higgadt hangon. Fejét visszafordította apa irányába.

- Mi történt? – csattantam fel, mert arra lettem figyelmes, hogy apát körülállják az orvosok és mindenki bepánikolt. Két nővér rontott be a szobába maguk után húzva az újraélesztő gépet. A főorvos kikelt magából és parancsolgatni kezdett nyersen. Egy perc alatt kitört a káosz.

- Mi történt?! – kiáltottam megint, sokkal erőteljesebben, de senki nem vett észre. Igaza volt anyának… Anya? Anya! Hol vagy? – forgolódtam össze-vissza, de nem kaptam választ.

A melegség helyett most fagy járta át testem, libabőrös lett mindenem, úgy éreztem magam, mintha az Északi sarkon lennék. Könnyeim megint gyűlni kezdtek, homályosan láttam. Magam elé bámulva, rezzenéstelen arccal néztem, ahogy az orvosok ráterítik a lepelt apám arcára és lehajtott fejjel elsétálnak.

Nem, nem, nem,.

Összerogytam és zokogásban törtem ki.

- Ali! – Harry két karja gyengéden simult az enyéimre, majd rázogatni kezdett. – Ali, ébredj már!

- Hmm? – keltem fel. Amikor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyon. – Mi történt?

- Valószínűleg rosszat álmodtál – fújta ki az eddig bent rekedt levegőt. Tekintetét nem vette le rólam, de sütött róla, hogy az elmúlt pár percben a poklok poklát élte át.

- Jól vagyok – suttogtam és visszamásztam az ölébe. – Mennyi az idő? – kérdeztem elterelésképp, hogy ne érdeklődjön az álmom iránt.

- Mindjárt fél öt.

- Reggel vagy este? – kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy átaludtam-e félig az éjszakát, vagy csak egy félelmetes délutáni sziesztán vagyok túl.

Annyira valóságos volt, de mégis filmbeillő az álmom. Újra lepörögtek előttem a képkockák; ez nem történhet meg. Apa erős, túlél mindent, ugye? – tettem fel magamnak a költői kérdést. Harry mintha csak olvasna a gondolataimba, puszit nyomott a homlokomra. Odatapasztotta a kezét és hümmögni kezdett.

- Minden rendben lesz – motyogta.