2. rész

Első napra még nem szerveztek programot a táborfelügyelők, lényegébe véve szabadfoglalkozás volt. Pár sráccal focizni kezdtünk és én direkt a tóba rúgtam a labdát. Azt hittem, hogy majd észrevesz Jamie, de sokkal jobban lefoglalta az, hogy csurom víz lett – amiért utólag is bocs, Jam-jam.

- Niall Horan

A buszról elgémberedett végtagokkal szálltam le a majd’ két órás út után. Lábaimnak megkönnyebbülés volt, hogy végre anyaföldön állhattak és nem voltak beszorítva két táska közé. Kétségbeesetten kémleltem a többieket, hogy vajon ők is ugyanígy éreznek-e. Szerencsémre mindenki hasonlóképp nyújtóztatta karjait, és azt is megfigyeltem, hogy a legtöbben idegenek vagyunk egymás számára. Ez kis nyugalommal töltött el, ettől kevésbé éreztem magam kirekesztettnek.

A busz a kemping parkolójában rakott le, mely körbe volt véve faházakkal. A legtöbb három- és négyszemélyes volt. Pár méterrel a faházak mögött volt egy hatalmas füves terület. Balra pedig a tó, melyen lehetőségünk nyílt csónakázni vagy a bátrabbaknak kipróbálni a wakeboard-ot. Nem tűnt olyan elhagyatottnak a táborhely, de gondolom a legközelebbi internet lehetőség több mérföldnyire van.

- Fiúk, eszetekbe ne jusson, hogy a lányok mellé kerültök – hallottam egy középkorú férfi dorgálását, ahogy mögém lestem. Elmosolyodtam tettetett szigorúságán, hiszen ránézésre is alig nézett ki többnek, mint harminc. A fiúk természetesen válaszul csak idétlenül röhögtek.

- Jól van emberek, figyelem! – kiabált már megint a vörös ajkú nő, és kezét folyamatosan lóbálva próbált egy kis figyelmet kicsikarni belőlünk. A következő hosszú-hosszú percekben kiosztotta mindenkinek a párját, és hogy melyik faházban aludhat. Mire elért a hetvenes számokhoz, egy örökkévalóság is eltelt. Közben észrevettem, hogy jött egy esemesem Rachel-től, hogy sok szerencsét kíván a táborhoz és tuti, jól fogom érezni magam.

- Ja, persze – horkantam fel ültömben.

- Hetvenkettő, hetvenhárom és hetvennégy, egy szoba, jobbra! – rikácsolt.

Ijedten néztem körbe és láttam meg két lányt, akik szedelődzködni kezdtek. Ők az én embereim.

- Halihó – szóltam utánuk, mosolyt erőltetve arcomra. – Veletek vagyok, ezek szerint – jelentettem ki a nyilvánvalót, majd magam után húzva a bőröndöm, elindultunk a faházunk felé. A kis tornácon nehezebb volt felhúzni a bőröndöm, tekintve, hogy fel kellett emelnem, mert a lépcső elég keskeny volt a kerekeihez képest.

- Úristen! – sikított az egyikük, akinek göndör haját bámultam már percek óta. Tökéletesen göndör loknijai a háta közepéig értek és fénylettek a kora délutáni napfényben. – Egy pók! – mutogatott az ágya mellett lévő pontra.

- Hol? – kérdezte a másik és közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse a mikroszkopikus állatot.

- Ne mondd, hogy te nem félsz a pókoktól.

- Öhm, szerintem nincs is ott semmi – szóltam közbe kissé félénken, hogy ne maradjak ki a beszélgetésből és közelebb menve én is hunyorítottam. – Semmi – jelentettem ki, majd visszacsoszogtam a saját ágyamhoz, ami a bejárattól balra volt, a fal mellett. Lehuppantam az ágyamra, de azonnal megbántam tettem, mert milliónyi porcica landolt a levegőben.

- Nem hiszem el, hogy nem tudnak rendesen kitakarítani – dohogott a szőke hajú lány. – Mellesleg, Annie vagyok – fordult felénk és háttal az ágyának, ő is lehuppant a matracra.

- Én Jamie – mosolyogtam. Kezdtem jobban érezni magam most, hogy tudom legalább az egyik nevét.

A göndör hajú lány még pakolászott egy ideig, de aztán megtudtuk az ő nevét is: Melanie.

Annie ismét felállt és kicipzározta a bőröndjét, kiemelt egy adag pólót és odasétált a szekrényhez.

- Lehet enyém a fölső polc? – kérdezte, de választ meg sem várva rakta oda a többnyire fehér és rózsaszín felsőket. Követtem a mozdulatait, mielőtt Melanie lestoppolná magának a középső polcot, elfoglaltam azt.

- Ti voltatok már itt? – kezdeményeztem beszélgetést, mert a csend, ami ránk telepedett, már kezdett feszélyezni. A tisztálkodó szerekért nyúltam, melyet az éjjeliszekrényemre tettem.

- Nem, még nem. Ti? – válaszolt Melanie.

- Én se.

Körülbelül fél óráig pakolásztunk, mire minden a helyére került. Én volt az első, akinek sikerült berendezkednie, úgyhogy unalmamban az ablak elé álltam és a már szétszóródott tömeget kezdtem szemeimmel pásztázni. Mindenki fel-alá futkosott, sok fiú már összebarátkozott és focizni kezdtek a füves pusztán, aminek a legtöbb felügyelő csak örült, mert addig sem keverednek bajba.

Melanie elfeküdt az ágyán és a telefonjáért nyúlt. Az elkövetkezendő tíz percben csak pötyögést lehetett hallani. Gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e, honnan van internetkapcsolata, aztán eszembe jutott, hogy biztos előfizetős. Annie is hanyatt feküdt az ágyon és olvasni kezdett. Tétlenségemben nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy egy idő után felálltam az ágyról és kimentem. Először a tornácig jutottam, aztán hallottam a hangos trappolást mögöttem.

- Várj, veled megyek – intett Melanie. Válaszképp csak bólintottam és bedugtam a kezem zsebeimbe.

***

Szerencse, hogy pulcsi volt rajtam, mert az eddigi nyugodt levegőt kezdte felkavarni a nyári szél. Lesétáltunk Melanie-val a tópartig, de nem voltunk egyedül, rajtunk kívül még a legtöbben itt fetrengtek a fűben és élvezték a napsütést. Mi is hasonlóképp tettünk, csak nem a füvön, hanem fadeszkákon ültünk. Kisétáltunk egészen a stég végéig, s lábunkat lógatva a vízbe kezdtünk beszélgetni.

- Te is Mullingarben laksz? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a szám. Kezeimmel még mindig a telefonomat szorongattam a zsebemben, mint aki bármelyik pillanatban kaphat egy fontos hívást vagy üzenetet.

- Igen. Bár nem szeretem azt a helyet, ahol lakunk. Teljesen a külvárosban van, és vagy egy órát kell buszoznom, míg beérek, főleg a gimibe.

- Megértem – mosolyogtam együtt érzően és mélyen beszívtam a nyirkos levegőt.

A Converse cipőmet már korábban magam mellé helyeztem, úgyhogy bátran lóbáltam a vízben a lábam és élveztem a lemenő napsugarakat. Elfogott egyfajta szabadságérzés, és belegondoltam, hogy mostantól másfél héten át nem kell a szüleimmel veszekednem a takarodó miatt, vagy hogy éppen hol vagyok és kivel. Ahogy körbenéztem, ez a hely idillinek tűnt és egy tizedmásodpercig nem bántam, hogy anya és apa rám erőszakolta ezt a nyaralást… Egészen addig, míg egy adag víz ránk nem fröccsent. Hirtelen felálltam a stégre és széttárt karokkal hagytam, hogy a jéghideg víz lecsöpögjön rólam több-kevesebb sikerrel. Libabőrös lettem a hideg hatására. Persze, hogy egy idióta fiú ugrott bele a tóba, mert a labdát is sikerült valamelyik látássérültnek félrepasszolnia. Dohogva kaptam magamra a cipőm, Melanie is hasonlóan tett és gyorsjárásban mentünk vissza a faházba.

- Barom – sziszegte újdonsült barátnőm; habár nem tudom, hogy vagyunk annyira jóban, hogy így említsem, mindegy.

- Állítólag a tizenhat éves fiúk olyanok, akár az ötévesek – próbáltam jobb kedvre deríteni. Ahogy elnéztem, ő sokkal rosszabbul járt, mint én. Nem csak a haja tapadt a homlokához, tarkójához, de fehér felsője is kezdett átlátszóvá válni.

- Hé – füttyögtek többen is a focipályán, mire Melanie ijedten kapkodta a fejét köztem és az átlátszó pólója között.

- Tessék – levettem a kissé vizes melegítő felsőm és odaadtam neki. Nem is értem, hogy vehet fel valaki színes melltartót fehér póló alá. Szerencse, hogy az én fehér ingem nem lett vizes.

Mialatt megtettük a faházunkig vezető utat a parttól, Mel vagy ezerszer megköszönte, hogy megmentettem és hogy jön nekem eggyel. A szobában Annie éppen telefonált és akkor bontotta a vonalat, amikor bementünk.

- Nem kellett volna miattunk abbahagynod a telefonálást – mondtam készségesen, aztán rájöttem, hogy ez úgy hangzott, mintha be akarnám magam nyalni. Pedig az volt a legutolsó dolog, amit tettem volna. A tisztálkodó szereim után nyúltam és elvonultam a kis helyiségbe, amit a táborvezetők fürdőszobának hívtak, mi inkább egérlyuknak.

- Csak anya volt. Érdeklődött, hogy milyen volt az út, blablabla – figurázta ki az anyját, amit csak kuncogással reagáltam le.

- Jamie, leraktam az ágyra a pulcsid. Köszönöm, tényleg!

- Nehogy el kezdd – korholtam. Ez már kezd egyre idegesítőbb lenni. Másnak is odaadtam volna a pulcsim, ha hasonló helyzetbe kerül. Szerintem ez egy természetes emberi gesztus.

- Miért? Mi történt? – kérdezte Annie, aki mit sem tudott az egész történetről. Remek – gondoltam magamba. Míg Melanie beavatta őt a részletekről, minden második szava sugározta, hogy mennyire hálás nekem, mintha én lennék a nap hőse.

Annie csak röhögött egy ideje, a végén már mi is nevetgélni kezdtünk, annak ellenére, hogy nem tudtuk min.

- Mel, sose vegyél fel fehér blúz alá színes melltartót. Ez olyan, mintha szandált hordanál zoknival, jesszusom – nevetett tovább.

- Jól van, na, többször nem fordul elő.

Míg ők elvitatkoztak a különböző dresszkódokon, hogy mit szabad mivel és mit nem, addig kimentem a tornácra, mert egy kicsit frusztrált az apró helyiség. Majdnem akkora szobán osztoztunk hárman, mint amekkora a saját szobám. Leültem a legfelső lépcsőfokra és vállamat a korlátnak döntve kezdtem nyomogatni a telefonom. Mintha az égiek meghallották volna segélykérésem, barátnőm, Betty neve villódzott a képernyőn.

- Szia, Betty – köszöntem bele vidáman.

- Hé, Jam-jam – röhögött a telefonba, miután a becenevemen szólított. Mondanom sem kell, utáltam, ha így szólítanak.

- Hányszor mondjam, hogy a nevem Jamie? – kérdeztem sóhajtva. – Mizujs otthon? A civilizációban…

- Össze vagy zárva egy csapat veled egykorúval, és úgy teszel, mintha távol lennél a civilizációtól. Pedig pont ott vagy.

- Jól van, anya. – Most rajtam volt a sor, hogy röhögjek, amit ki is használtam. Imádtam Betty-t, amikor anyáskodott, mert vicces volt látni a lányt ilyen szerepben, aki tizenöt éves, de úgy is letagadhatna három évet.

- Na, de komolyan. Milyen? – Hallottam egy ajtócsapódást, gondoltam, bemegy a szobájába vagy valami, úgyhogy nem is említettem. Helyette mesélni kezdtem az unalmas és hosszú útról, a borzasztóan idegesítő táborfelügyelőről, a lakótársaimról és Melanieról, akit „megmentettem”.

- Te lány, alig vagy ott pár órája és máris megmentesz valakit – kezdett cukkolásba, de közbevágtam, mielőtt belelendült volna.

- Hé, Betty. Kérdezhetek valamit? – vettem kissé komolyabbra a figurát. Mintha megérezte volna, csak hümmögött egyet beleegyezés képpen. – Mi volt veled ma reggel? – suttogtam a telefonba.

- Nem fogod elhinni – vette ő is bizalmasabbra a hangját és halkan folytatta: - Mielőtt elítélsz, kérlek hallgass végig… Szóval, tényleg lefeküdtem Ronnal… és reggel azt hittük, hogy elszakadt az óvszer. Pedig védekeztünk, esküszöm! – Nem szóltam közbe, de lehunytam a szemem, mint aki előre tudta volna a választ, pedig nem is. Mély levegőt vettem és kíváncsian vártam, hogy folytassa. – Rögtön utána hazamentem, tudod, akkor találkoztunk. – Bólintottam, habár felesleges volt, hiszen nem látta a telefonon keresztül. – Rögtön elmentem gyógyszert felíratni. Most már sokkal jobban vagyok, megnyugodtam.

- Tudod, mi a véleményem, ugye? – kérdeztem kissé unottan.

Mikor előző késő este ilyen esetekről beszélgettünk, felhoztam pár hasonló példát, de mindenki lehurrogott, mondván ilyenek csak tízből egyszer történnek meg. Hát, most megtörtént.

- Én megmondtam – adtam elő a szokásos szöveget.

- Igen-igen, te megmondtad. Figyu, mennem kell, mert nemsokára vacsizunk. Légy jó! – búcsúzott el és rögtön bontotta is a vonalat.

Korogni kezdett a gyomrom a vacsi szó hallatára, úgyhogy visszamentem a szobába és a bőröndömhöz nyúltam egyenesen. Elővettem egy szelet csokis müzli szeletet. Még szerencse, hogy anya rám szólt, hogy a biztonság kedvéért tegyek be plusz nasit.

- Az ott müzli? – kapta fel a fejét Annie.

Elővettem még kettőt. Melanie ágyára is dobtam, ő is ugyanolyan örömmel fogadta. Végül is, utoljára csak pár falatot ettem a reggelimből, és a buszon egy sajtos meleg szendvicset, ami inkább hideg szendvics volt.

- Jövő hétre minimum három kilót fogunk fogyni, ha továbbra sem adnak kaját – viccelt Annie. Keresztbefeküdt az ágyon, lábát lóbálta a levegőben.

- Nem bánnám – vontam vállat és újabb falatot nyeltem le a kedvenc édességemből.

- Viccelsz? – kapcsolódott be Melanie is a beszélgetésbe. – Néztél már tükörbe? Mindent megadnék, hogy olyan alakom legyen, mint neked.

Jól estek ugyan szavai, de szerintem enyhe túlzás, hogy jó alakom lenne. Az egyetlen dolog amit szerettem az az enyhén látszódó kulcscsontom. Semmi más.

- Sportolj és te is úgy fogsz kinézni – tanácsolta Annie Melnek, aki furcsa tekintettel nézett vissza rá. Remélem, nem fogják egymást megtépni ezért, de úgy hangzott, mintha Annie lekövérezte volna a mellette ülő barna hajú lányt. – Neked is jó alakod van, de ha sportolsz, formás lesz.

Végre valahára kifújtam a bennrekedt levegőt. Nem figyeltem a közöttük kialakuló beszélgetésre, csak arra kaptam fel a fejem, hogy beüvöltik a hangszórókba, hogy vacsora lesz hamarosan.

- Jézusom, ha ezt fogják csinálni hajnalban is…

- Egészen pontosan reggel hétkor – vágtam a szavába, mire mindketten furcsán néztek rám. – Mi van? Rajta volt azon a prospektuson.

Vártunk még öt percet, addig nagyjából elpakoltuk az időközben előkerült váltóruhákat – amikre ugyebár szükség volt. A zsebembe tettem a telefonom. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek is így tesznek, és már indulásra készen álltunk, hogy elmenjünk a hatalmas étkezőbe, ahol vacsorázni fogunk.

Mint egy kisebb város, akkora forgalom volt a faházak között. Melanie és Annie között mentem. A tömeget kezdtem vizsgálni, még most se tudtam hozzászokni ehhez a rengeteg emberhez. Az ebédlőben rengeteg kisebb-nagyobb kerek asztal volt szétszórva, s a szélein lehetett sorban haladni a tálcákkal a kezünkben.

- Ú, nézd, van gyümölcs sali – mutatott ujjongva Annie az előttünk lévő hidegpultra és elemelt kettőt. Egyet magának, egyet nekem.

- Köszi. Mondd, hogy nem a miatt eszed ezt, mert előbb szóba került – néztem rá amolyan én-mindent-tudok pillantással.

- Nem, tényleg nem a miatt – mosolygott vissza, amiért kicsit megkönnyebbültem.

Leültünk egy viszonylag a terem szélén lévő asztalhoz, ahol már Melanie várt ránk. Mikor elé raktuk a tálcánkat és meglátta a gyümölcssalátát, kétségbeesve nézett a sajátjára, amin egy kisebb fasírt volt és kevés krumplipüré. Gyorsan elemeltem előle a háromszor annyi kalóriát tartalmazó ételt és kicseréltem a tányérra, ami az én tálcámon volt. Igazából nekem mindegy volt, hogy mit eszek. Annyira éhes voltam, hogy bármit meg tudtam volna enni.

- Ne vágj már ilyen ijedt képet – nevettem kínomban, hogy próbáljam oldani a feszültséget. – Inkább megeszem én ezt – mutattam a húsgolyóra és a krumplira.

Amúgy az étel egyáltalán nem volt rossz, legalábbis az átlagos menzakajákhoz képest, amit volt szerencsém kipróbálni még általános iskola első éveiben. Melanie-val és Annievel végig beszélgettünk és nevetgéltünk. Megtudtam, hogy Annienek van egy bátyja, akivel folyton marják egymást és néha sírásig fajulnak a veszekedések. Melanienak egy húga van, aki hiperaktív a nap minden órájában és harcot kell vívnia vele az utolsó kocka csokiért. Én nem tudtam sokat mondani a családomról, csak hogy mi is Mullingarben élünk, sajnos nincs testvérem – bár ahogy hallom őket, inkább hálát adok az égnek érte -, azonban van egy kutyám, aki majdnem a derekamig ér, szóval vehetjük őt úgy, mint egy más fajta testvért. Vele is rengeteget kell birkóznom, főleg ha meg akarom fürdetni.

A vacsora végére hatalmas kő esett le a szívemről, kezdtem úgy érezni, hogy beilleszkedtem közéjük.