Jó olvasást! Xx
A mellkasom
sűrűn emelkedett fel-le, attól féltem a szívem kiugrik a helyéről, ezért mentve
a menthetőt lecsúsztam a fürdőszoba padlójára az ajtó mentén. Rossz előérzetem
volt, habár nem tartom magam pesszimista embernek, de most mégse tudtam kiverni
bizonyos képkockákat a fejemből… Visszarepülök Londonba és az első másodpercben
leintek egy taxit, hogy vigyen egyenes apához. Berontok a kórterembe, de nem
találom ott. Nem, nem, nem. Megrázom a fejem, hogy ez nem lehetséges, hiszen
apa már túlélt sokkal rosszabb periódusokat is az életében. Nem akarom, hogy
egy ilyen „kis” szívinfarktus kifogjon rajta. Miért van az, hogy minden más
ember felhőtlenül boldog? Mindenkit annak látok magam körül és ez elszomorít.
Miért pont apának kell keresztülmennie egy ilyen időszakon – anya halála után –
úgy, hogy nem sok jót jósolnak neki az orvosok? Legszívesebben sikítanék és
kiszakadnék az életemből, de nem tehetem. Egyszerű a magyarázat: ki hallott már
ilyenről, hogy valaki véget vet az életének… Mármint. Te jó ég! Ilyenre nem
gondolhatok.
Néma csend
volt, ami kezdett idegesíteni. Ökölbeszorított kezemmel rácsaptam a combomra
tehetetlenségemben; kissé megkönnyebbültem tőle, de még mindig borzasztóan
fájt. Minden porcikám. Már megint bevillantak előttem a rémesebbnél rémesebb
képek, és nem bírtam tovább. Ahogy a könnyeim elhomályosították a látásom, úgy
megint egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. Hányingerem lett és fogamat
összeszorítva próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban és nem tudomást venni
a keserű szájízemről. Tudtam, mi fog történni, csak nem volt felkészülve rá.
Kavargott a gyomrom, ezért óvatosan mozogva megpróbáltam négykézláb
elbotorkálni a vécéig. Számra tapasztott tenyérrel, lesütött szemekkel
próbáltam koncentrálni.
Lehunyt
szemeim előtt leperegtek az elmúlt hónapok gondtalan képkockái és csak még
jobban sírhatnékom támadt. Visszagondoltam arra, amikor apa tiltotta, hogy
elmenjek és kézzel-lábbal ellenkezett. És én miért nem hallgattam rá? Anyára
gondoltam, ezért dühöt éreztem. Miért nincs itt, amikor tényleg a legnagyobb
segítséget ő nyújthatná?
Kinyitottam
szemeimet és az ajtót szuggerálva megpróbáltam kiszűrni a hangokat a
túloldalról. Elemeltem a tenyerem a szám elől és megpróbáltam újra talpra
állni. De amint felálltam, meginogtam, és bumm. Nem tudtam parancsolni kavargó
gyomromnak és minden tartalma kijött.
- Ali,
minden rendben? – kérdezte egy lányos, gyengéd hang. Eleanor.
- I-igen –
mondtam meggyötörten.
A hasamra
szorítottam a kezem és leöblítettem a vécét. A zuhanyfülkének támasztottam a hátam
és még éppen időben jutott eszembe, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót, mert
El be akart nyitni. A lábammal megtámasztottam az ajtót, úgyhogy nem tudta egy
résnyinél tovább kinyitni.
- Ali,
kérlek. Aggódunk miattad – kezdett velem komoly beszélgetésbe, amolyan „akkor
tárgyaljunk” stílusban.
Nyomorultnak
éreztem magam, aki nem képes irányítani a saját életét. Magamat kezdtem okolni,
hogy miért mentem a makacs fejem után, miért nem hallgattam apára. Mi lett
volna, ha otthon maradok? Akkor talán nem történne meg mindez. Nem veszíthetem
el apát, hiszen tényleg senki más nem volt a családom tagja. A nagyszüleimmel
utoljára, ha hat évesen beszéltem, ki tudja, épp merre vannak a nagyvilágban.
O-ó, megint
kavarog a gyomrom. Görcsösen markoltam a póló anyagát és igyekeztem nagyokat
nyelni. Nem sokat segített.
- Két órája
bent vagy. Nem ittál, nem ettél – töprengett Eleanor, nekem meg az evés szó
hallatán még jobban görcsbe rándult a gyomrom.
- Ne, kérlek
– nyöszörögtem és lábamat befeszítettem, majd kiengedtem, hogy hátha oldom a
stresszt.
- Mit
csinál? – hallottam meg Harry hangját a szobából, sütött róla, hogy aggódik.
Nem csodálom. Ha az én barátnőm zárkózna be a fürdőbe lassan több mint két
órája, miután közölnek vele egy rossz hírt, én is aggódnék.
Átfutott az
agyamban egy lehetőség, mi lenne, ha felnyúlnék a mosdóhoz. De nem,
visszarántottam a kezem, mielőtt komolyan megfordulna a fejemben… az az éles
tárgy; a ráeső lámpafényben kissé csillogott. Nagy levegőt vettem. Most
komolyan, mit gondolok? Nem lesz jobb, ha azt teszem. De akkor sem, ha nem teszem. Nem árthatok többet magamnak. Lassan
feltápászkodtam a földről. A résnyi ajtó még jobban kinyílt, aztán már
teljesen. Ott állt három aggódó és félelemtől csillogó szempár. Hallottam,
ahogy egyszerre fújják ki a levegőt megkönnyebbülésükben.
- Jól
vagyok. Azt hiszem – mondtam és a tükör felé sandítottam.
Természetesen,
tökéletesen az ellentéte voltam annak, ahogy elképzeltem magam. Úgy néztem ki,
mint egy zombi. A hajam összetapadt és kócosan omlott a hátam közepéig, a
szemem beesett és alatta szürke volt.
- Héé –
kapott el Harry, amikor látta, hogy térdeim megremegnek és felmondják a
szolgálatot.
- Minden
oké, köszi – eresztettem el egy vérszegény mosolyt, de ahogy a szemembe nézett
– egészen a csontomig hatolt tekintetével -, tudtam, hogy meg van győződve az
ellenkezőjéről. Remek, ezt most hogyan fogom kimagyarázni?
- Hozok
valami gyógyszert – biccentett Eleanor és megnyugtatóan rám mosolyogva kiment a
szobámból. – Louis! – hívta ki a megszeppent barna hajút, aki egész eddig
tétlenül álldogált a szobámban. Nem hallottam, miről folyt kint a diskurálás,
mert valami lekötötte a figyelmem. Harry felemelt és az ágyra rakott egy
gyengéd mozdulattal, amit egyrészt hálával fogadtam, mert magamtól képtelen
lennék eljutni odáig.
Harry
szótlanul, ámde tartva a szemkontaktust felült az ágyra, egyik lábát a másik
alá vetve, amolyan fél-törökülésbe. Kezdett feszélyezni mindent átható
pillantása, ezért kissé mocorogni kezdtem, mígnem behúztam magam alá mindkét
lábam.
- Sajnálom –
suttogtam erőtlenül és éreztem, hogy megint eltörik a mécses. Sűrűn pislogva
töröltem le egyik ujjammal a szemem alatti részt. – Nem akarom elveszíteni.
- Minden
rendben lesz – mondta Harry és erőt véve magán, bemászott mögém és az ölébe
vont.
- Ha
elveszítem, nem marad senkim – motyogtam zavartan. Alkarjába kapaszkodtam és
kis köröket írtam a bőrére mutatóujjammal.
- Én itt
vagyok – puszilta meg a homlokom. – Tűzforró a homlokod – állapította meg és
éreztem, hogy karja még jobban megfeszül körülöttem. Gondolatban vállat vontam,
hiszen most ez a legkisebb gondom. Újra eszembe jutott apa – nem mintha eddig
nem rá gondoltam volna -, és megint elkapott a fojtogató érzés.
Lehunytam a
szemem és mélyeket lélegezve Harry illatából próbáltam valamiféle megnyugvást
találni. Nem szólalt meg, amiért nagyon hálás voltam, mert fogalmam se volt,
mit mondhatnék. Egyáltalán, miért mondott volna Ő bármit is.
Pár perc
múlva hallottam, hogy Eleanor az éjjeliszekrényemre rakja a pohár vizet és a
kis tablettát. Még csukott szemmel is láttam, ahogy jelentőségteljesen egymás
szemébe néznek, mintha így akarnának kommunikálni. Rólam.
- Megleszünk
– suttogta Harry.
Mozdulatlanul
feküdtem Harry lábai között. Tudtam, hogy nem alszik, de nem volt erőm kinyitni
a szemem vagy csak megszólalni egyszerűen. Eleanor kiment, ezt is csak az
ajtócsapódásból tudom. Annyira jól esett ez a némaság, hogy légzésem is kezdett
lecsillapodni.
- Hol van? – kiáltottam éllel a hangomban,
majd futni kezdtem. A folyosó végtelen hosszúságúnak tűnt, mintha sose találnék
el hozzá. Lábaimat egymás után kapkodva futottam, és az sem érdekelt, hogy két
fehérköpenyes fut a nyomomba. Csak látni akartam.
- Nem mehet be, kisasszony – hallottam meg
az érdes férfihangot mögülem, majd hirtelen megfordultam. Ledermedtem. Az orvos
köpenyére dőlt betűkkel volt ráírva Adam Johnson neve. Nem, az nem lehet.
Fojtogató érzés fogott el, de nem törődtem vele. Nem volt időm, mert amint a
három fehérköpenyes felém kezdett sétálni, megfordultam és megint futni
kezdtem. 361, 362, 363… A kórtermek száma egyre csak nőtt, már azt se tudtam,
hogy hol vagyok. Hátranéztem, de a három fehérköpenyes férfi eltűnt. Nagyot
sóhajtottam megkönnyebbülésemben és lassítani kezdtem. Egyre nagyobbodó súlyt
éreztem a mellkasomon, szinte már széttépte azt, de valamiért nem érdekelt.
Kezeimet a csípőm mellé eresztve haladtam. Eszembe se jutott, hogy megálljak,
csak mentem és mentem.
- Itt van? – ütötte meg a fülem egy ismerős
hang. Apa volt az. Csontos arca hamuszürke volt a lámpák fényében. Csak az
üvegen keresztül láttam őt, ahogy egy orvossal beszél.
- Megpróbálták elfogni az embereim, de
gyorsabb volt – szabadkozott az orvos, miközben jegyzetelt a kezében tartott
fekete noteszbe.
Apa nevetni kezdett, de az átfordult
köhécselésbe, végül öklendezésbe.
Lábaim már nem vittek sehova, ott álltam az
ajtó mögött és az üvegen keresztül néztem szembe azzal a személlyel, aki a
legtöbbet jelentette nekem. Mert bár nem hangoztattam fűnek-fának, legbelül
tudtam, hogyha apa elmegy, nem marad senkim. Még ha összekaptunk néha
értelmetlen dolgokon, akkor is szerettem, hiszen az apám.
- Ali, kincsem, mit keresel itt? – jött egy
édes hang bal oldalamról. Mellém lépve megcsapott az a barack illata, amire
kiskoromban mindig álomba szenderültem. Lehunyt szemekkel mélyet szívtam a
fűszeres levegőből és hagytam, hogy átjárja minden porcikámat. Ránéztem a nőre,
akinek féloldalas mosoly húzódott ajkain és elképedve vettem tudomásul, hogy ő valójában
az Anyám.
- Mit keresel itt? – kérdeztem totál
ledöbbenve. Nem is érdekelt, hogy apa láthat az üveg mögött, egyedül egy lényre
koncentráltam, mellettem, akiről mindeddig azt hittem, hogy halott.
- Kislányom… - kezdte letargikusan, s
megsimította a karom. Melegség öntött el, hiszen évek óta nem tapasztaltam ezt
a kisugárzást, ami anyának mindig is van. Mindig lenyugodtam a közelében, ő
tartott össze, ha magam alatt voltam. – Nem láthatsz. Senki sem lát, ahogy
téged se – folytatta higgadt hangon. Fejét visszafordította apa irányába.
- Mi történt? – csattantam fel, mert arra
lettem figyelmes, hogy apát körülállják az orvosok és mindenki bepánikolt. Két
nővér rontott be a szobába maguk után húzva az újraélesztő gépet. A főorvos
kikelt magából és parancsolgatni kezdett nyersen. Egy perc alatt kitört a
káosz.
- Mi történt?! – kiáltottam megint, sokkal
erőteljesebben, de senki nem vett észre. Igaza volt anyának… Anya? Anya! Hol
vagy? – forgolódtam össze-vissza, de nem kaptam választ.
A melegség helyett most fagy járta át
testem, libabőrös lett mindenem, úgy éreztem magam, mintha az Északi sarkon
lennék. Könnyeim megint gyűlni kezdtek, homályosan láttam. Magam elé bámulva,
rezzenéstelen arccal néztem, ahogy az orvosok ráterítik a lepelt apám arcára és
lehajtott fejjel elsétálnak.
Nem, nem, nem,.
Összerogytam és zokogásban törtem ki.
- Ali! –
Harry két karja gyengéden simult az enyéimre, majd rázogatni kezdett. – Ali,
ébredj már!
- Hmm? –
keltem fel. Amikor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, egy hirtelen
mozdulattal felültem az ágyon. – Mi történt?
-
Valószínűleg rosszat álmodtál – fújta ki az eddig bent rekedt levegőt.
Tekintetét nem vette le rólam, de sütött róla, hogy az elmúlt pár percben a
poklok poklát élte át.
- Jól vagyok
– suttogtam és visszamásztam az ölébe. – Mennyi az idő? – kérdeztem elterelésképp,
hogy ne érdeklődjön az álmom iránt.
- Mindjárt
fél öt.
- Reggel
vagy este? – kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy átaludtam-e félig az
éjszakát, vagy csak egy félelmetes délutáni sziesztán vagyok túl.
Annyira
valóságos volt, de mégis filmbeillő az álmom. Újra lepörögtek előttem a
képkockák; ez nem történhet meg. Apa erős, túlél mindent, ugye? – tettem fel
magamnak a költői kérdést. Harry mintha csak olvasna a gondolataimba, puszit
nyomott a homlokomra. Odatapasztotta a kezét és hümmögni kezdett.
- Minden
rendben lesz – motyogta.
Nagyon jó lett.!
VálaszTörlésÜgyes vaaagy.:D
Főleg a rémálom.Teljesen elképzeltem ahogy elveszve rohan és keresi a szobákban az apukáját.:D
Nagyon jó lett.:)
pusszancs.:)
L*
Köszönöm! :) <3
TörlésBocsi, hogy ilyen későn. Persze, mehet a csere :)
VálaszTörlésxx Maya
Semmi baj. Köszönöm :)
Törlés