Summer Love - 1. rész

Éééés itt vagyok új külsővel és új történettel! :)

Mielőtt belevágnánk az első fejezetbe, szeretném elmondani, hogy ez a történet Niall-ről szól - ki hitte volna? Nem tudom, hogy igazak-e vagy sem a pletykák, miszerint ő írta a Take Me Home albumra a Summer Love című dalt. Állítólag egy igaz történetet mesél el a dalban, és erre épül fel az én történetem is. A fejezetek két részből fognak állni: egy nagyon rövid és hosszabb, ami maga a történet. A rövid részben Niall szólal meg, egy visszaemlékezés vagy interjú kapcsán - ezt mindenki maga döntse el, hogy jobb -, amikor a nyári szerelméről mesél. Tudom, hogy rengeteg hasonló fanfiction íródott/íródik, ami nyáron játszódik, de ilyenbe még nem botlottam, úgyhogy elnézést kérek, ha valaki úgy érzi, "elloptam a történetét".

Ps. A blog teljesen új kinézetet kapott, valamint egy chat box-ot is, szóval bátran feltehetitek ott a kérdéseiteket, akár az előző történettel, akár a mostanival kapcsolatban. :) 

Először azt hittem, hogy a szüleim csak meg akarnak tőlem szabadulni másfél hétre, hogy ne kelljen mindig keríteni valakit, aki bébiszitterkedhet felettem. Emlékszem, hogy rengeteg feszültség volt emiatt közöttünk, mert semmi kedvem nem volt elmenni ebbe a nyári táborba. Ma már inkább hálás vagyok érte, hiszen életem egyik legjobb nyarát tudhatom magaménak.

- Niall Horan

Már gyomorgörccsel ébredtem fel, és esküszöm, éreztem is pár verejtékcseppet végigfutni a hátamon. Lehet, hogy az idegességem révén, vagy talán a nagy hőség miatt, mely már napok óta tombol Mullingar környékén. Anyát hallom, ahogy feltrappol a lépcsőn, reményeim szerint a reggelimmel és az elmaradhatatlan kakaómmal; habár belegondolok, nem bírnám meginni a tejes folyadékot. Az ágyam melletti éjjeli szekrényre pillantottam és megállapítottam, hogy még csak  nyolc óra van, bőven van időm, míg indul a busz.

Nem szoktam hozzá a nyári táborokhoz, sokkal inkább kedveltem a baráti összejöveteleket, ahol mindenkit ismerek és önmagam lehetek, nem kell feszengenem vagy álarc mögé rejtőznöm. Hátrafogtam középhosszú szőke hajam és egy gumival megerősítettem. Elfelejtettem tegnap este hajat mosni, túl sokáig beszélgettem a barátnőimmel és észre se vettem, hogy este fél tizenkettőkor mentek el tőlünk. Szerencsére csak a szomszédban laknak, úgyhogy anyáéknak nem kellett aggódniuk miattuk.

Legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba és ki se keltem volna délig, ahogy az elmúlt három hétben. Azóta kezdődött el a nyári szünet és gyakorlatilag semmi hasznosat nem tettem, kivéve hogy frissítettem a Tumblr blogom, mely több száz követővel büszkélkedhet. Kinéztem az ablakon és ugyanazt láttam, amit minden reggel, mióta itthon vagyok ilyen tájt. Embereket, akik kapkodva mennek a munkahelyükre és velem egykorú fiúkat-lányokat hazaosonni, mielőtt rajtakapják őket.

Talán igaza volt a szüleimnek és tényleg ki kéne lépnem egy kicsit a komfort zónámból és megismerkednem új emberekkel és élethelyzetekkel. Mi lehetne ennél megfelelőbb, mint egy tábor Belvider apró városában, közvetlenül a Lough Ennell tó mellett. Ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, a prospektus, melyet anya mutatott, nem is volt olyan rossz és egész sok érdekes programot ajánlottak.

Anya kopogott a szobám fehér tölgyfa ajtaján, mire hirtelen feküdtem vissza és fordultam a fal felé, hogy elhitessem vele, még nem keltem fel.

- Jamie – nyitott be kissé nyájas hangon, mint mikor az anyukák megszólítják az ötéves kislányaikat. Nagyon szerettem anyát, mert rendszerint tudott alkalmazkodni a hangulatingadozásimhoz, de lealacsonyítónak tartottam, hogy így szólítson meg. Időnként én süllyedtem el szégyenemben, nem pedig fordítva; ez rendszerint megtörtént családi összejövetelekkor.

- Mmm? – mormoltam valami kérdésfélét csukott szemmel. Éreztem, hogy ajkain mosoly húzódik.

- Jamie, tudom, hogy felkeltél. Lányom, volt időm kiismerni téged és azt is meg tudom mondani, hogy ideges vagy – kacarászott vidáman. Hallottam egy tompa hangot, amiről meg is bizonyosodtam, hogy a reggelim érkezett tálcán. Felültem az ágyon, a pléd – amit a hőség miatt használok – lecsúszott a mellkasomról a csípőmre.

- Honnan tudod, hogy ideges vagyok? – kérdeztem anyát, miközben ölembe vettem a tálcát. Odament a teraszajtómhoz és felhúzta a leeresztett redőnyt. Kinyitotta az ablakot, mire szinte azonnal megcsapott az a reggel friss illata.

- Árad belőled a nyugtalanság, idáig érzem – kacagott még mindig; úgy tűnik a jó kedvét semmi sem ronthatta el. Helyet foglalt mellettem az ágyon és simizni kezdte az egyik lábam.

- Mi van, ha azt mondom, még mindig nem akarok táborba menni? – kérdeztem makacskodva két falat gofri között.

Miután lenyeltem a megrágott ételt, hányingerem támadt és inkább letettem a tányérra. Kakaó helyett az éjjeliszekrényre készített vízbe kortyoltam, ami már szobahőmérsékletűre melegedett.

- Nincs olyan, hogy nem akarsz menni. Apáddal úgy döntöttünk, hogy a legjobb lenne, ha kimozdulnál itthonról és erre a legjobb ok egy nyári tábor. Én már voltam a tó környékén és hidd el, meseszép – áradozott anya, miközben beleszántott manikűrözött ujjaival szőkésbarna hajába. – Na – csapott rá gyengéden a combomra. -, megyek és hagyom, hogy lezuhanyozz. Mindent bepakoltál, ugye? – fordult vissza az ajtóból. Meg sem várta a válaszom Ez a kérdés inkább csak egy emlékeztető akart lenni.

Magam is meglepődtem, hogy semmilyen győzködés nem kellett, nagy hévvel keltem ki az ágyból. Elhaladva a tükör előtt magamra mosolyogtam, mely már egy bevett szokás volt nálam. Jobb kedvem lett tőle. Egyenesen a fürdő felé mentem, útközben felkaptam a halványkék törülközőt és felerősítettem a rádió hangerejét.

Elhatároztam, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat ebből a táborból, még ha nincs is kedvem új emberekkel találkozni és alkalmazkodni idegenkehez, hogy könnyebben elfogadjanak. Mert ugye ezt tesszük mindannyian. Sokkal jobban éreztem magam a saját komfortzónámba.

Miután letusoltam, fogat mostam, magamra kaptam egy rövid farmer nadrágot és egy laza lejtésű fehér inget. Lerobogtam a lépcsőn, de csak akkor vettem észre, hogy hiányzik a bőrönd a kezemből. Visszabaktattam, majd nagy nehezen lecipeltem a húsz kilós csomagot.

- Atyaég! Ugye ez nem egy kiképző tábor? – szörnyülködött teátrálisan apa, mikor meglátta, hogy a fekete bőröndre ülök nagy fáradságom közepette.

- Kérlek – legyintettem. – Nőből vagyok, szükségem van erre-arra.

- Nők – mormolta a bajsza alatt. Utolsót kortyolt a kávéjába és odaadta anyának egy csók kíséretében. Fintorogva elhúztam a szám és a földre sütöttem a szemem.

- Mehetünk? – kérdezte apa.

- Ühüm, csak még előkotrom a telefonom.

A nappalit is feltúrtam, mire meglett a fehér iPhone, melyet karácsonyra kaptam még a szüleimtől. Az előző telefonjaimhoz képest ezt még egyszer sem ejtettem le és nem is szándékoztam. Sokkal jobban vigyáztam rá a saját szemem fényénél is.

- Most már mehetünk – vigyorogtam apa képébe és a kezébe nyomtam a bőröndöm. Nos, legalábbis a lába elé toltam, hogy majd ő cipelje az autóig.

Kilépve a házból a hirtelen jött napfény hunyorgásra kényszerített, melyet próbáltam ellensúlyozni, hogy a homlokomhoz támasztom a tenyerem. A járda túloldalán ment el egy barátnőm, úgyhogy apához fordulva gyorsan engedélyt kértem – ami abból áll, hogy mondom, hogy mit csinálok és tök mindegy, hogy helyeslik e vagy sem, mert úgy is azt fogom tenni – alapon átrohantam a csendes utca túloldalára.

- Szia, Betty! – köszöntem mosolyogva.

- Szia, Jamie! – mosolygott rám, de arca kissé meggyötörtnek tűnt. Mintha alig aludt volna az éjjel. Arca sápadt volt, ami miatt szeplői sokkal jobban mutatkoztak meg fehér bőrén. Egyenes vörös haja is kócosabb volt a kelleténél.

- Hogy telt az éjszaka Ronnal? – húzogattam a szemöldököm és játékosan oldalba böktem, mire halványan elmosolyodott. – Nem történt meg? – kérdeztem totál ledöbbenve.

Emlékszem, hogy tegnap késő este, mielőtt elment tőlünk, totál bezsongott és áradozott, hogy éjjel végre elveszti a szüzességét. Én inkább nem kommentáltam, mert nem akartam magamra haragítani, de nem hiszem, hogy tizenöt évesen van a megfelelő idő. És ahogy elnézem Betty arcát, valahogy ő is így gondolhatta.

- Hát… - habozott. Ujjaival megdörgölte szégyenlősen az oldalát és félénken nézett a szemembe. – Ami azt illeti, igen – újra elmosolyodott, de ez nem afféle vidám gesztus volt. Sokkal inkább félős.

- Mi történt?

- Ajj, Jamie! – nyafogott, mint egy kislány. – Lehetne, hogy ezt ne itt a nyílt utcán beszéljük meg?

- Nem! Részleteket – követeltem és közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülembe susoghassa. Sajnos a mai reggelen apám úgy döntött, hogy átveszi az ünneprontó szerepét és dudál egy hatalmasat, hogy végre elindulhassunk.

- A francba – szitkozódtam halkan. – Betty, mennem kell, de ígérd meg, hogy majd felhívsz. – Üreges tekintete láttán kisebb röhögő görcsöt kaptam. – Nyugi már, nem katonakiképző táborba fizettek be anyáék. Na, szia! – öleltem meg úgy, mint aki két hétig nem fog találkozni a barátnőjével, majd egyenesen visszavezetett az utam a fekete kocsinkhoz, ami már indulásra készen állt. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és csak néztem a mellettem futó házakat.

Ezer és ezer féle gondolat pergett le szemeim előtt, hogy milyen lehet majd ez a tábor. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz. Lehet, hogy sok jó fiúval és lánnyal fogok barátságot kötni. Lehet, hogy olyan nyárban lesz részem, mint azokban a sablonos amerikai filmekben. Végül is, lehet, hogy a kaja is ehető lesz.

- Megjöttünk! – rikkantott fel apa a kormány mögül fél óra elteltével, mire ijedten kaptam fel a fejem. Több tucat ismeretlen velem egykorú gyűlt a sík terepen, ahol legalább hat busz parkolt egymás mellett párhuzamosan.

- Szóval tényleg itt vagyunk – motyogtam és kikászálódtam a kényelmes ülésből. Nem néztem senki szemébe, leginkább kerültem a kínos pillantásokat. Apa kiemelte a csomagtartóból a bőröndöm és egy puszi kíséretében a fejem búbjára a kezembe nyomta, sok szerencsét is kívánt.

- Szia, van már sorszámod? – jött oda egy piros baseball sapkát viselő lány hozzám és a kezembe nyomott egy lapot, melyen hatalmas számokkal rá volt írva, hogy hetvenkettő. Értetlen szemekkel vizslattam karcsú testét, míg nem megütötte a fülem egy érdes női hang.

A nő biztosan a táborfelügyelő lehetett, ajkai erősen vörös színben pompáztak, de ez elmondható volt a sportos ruhájáról is. Fehér póló és piros melegítő alsó-felső. Tisztára, mint Sue a Glee című sorozatból. Titkon reméltem, hogy ő legalább jó fej lesz, és nem tesz keresztbe másoknak.

- Bocs! – kaptam fel a fejem egy nem messziről jövő hangra. Pár méterre láttam két fiút, aki véletlen egymásba ütközött. Az egyiknek irreálisan csillogó kék szemei voltak, bár lehet, hogy csak az erős napfény miatt látom így, míg a másiknak barna. Nem csillogtak úgy, mint a vele szemben álló szőke hajúnak. Kikerülték egymást, miután elnézést kértek.

Tekintetem apára vándorolt, aki még egyszer elbúcsúzott és visszaszállt az autóba, hogy elmehessen az irodájába és belevesse magát a szokásos mókuskerékbe. Kedvetlenül húztam magam után a nehéz bőröndöm. Sikeresen megtaláltam a buszt, ahová beosztottak. A buszsofőr rendes volt és elvette a poggyászom, én pedig önként dalolászva mentem fel a járműre. A hátsó üléseket, ahová a menők tartoztak már teljesen elfoglalták, legalábbis alig maradt egy-kettő szabad hely, azok is olyan fiúk mellett, akiket már első ránézésre is unszimpatikusnak találtam.

Helyet végül középen találtam egy barna hajú lány mellett, aki teljesen a telefonja képernyőjébe volt temetkezve.

- Szia – szólítottam meg bátortanul. Nem túl nagy gyakorlatom volt abban, hogyan kell barátkozni. – Leülhetek?

A lány fel sem nézett, csak hümmögött egyet és lábait beljebb húzta, hogy beférjek az ablakhoz.

Ahogy a busz kikanyarodott a parkolóból, máris honvágy kezdett gyötörni. Sokkal inkább lettem volna otthon, feküdtem volna az ágyam melegében és csináltam volna a semmit egész álló nap.