15.: Troublemaker

Sziasztok! Itt van az új rész, ezen a csodálatos hatefőn - nos nekem tényleg az volt, mert nem volt suli -, remélem mindenkinek tetszeni fog blablabla. Majdnem 2000 látogatottság, köszönöm! <3 És mint mondtam, behoztam egy új főszereplőt... :)
Ps.: Hallottátok a fiúk körüli híreket? New York-ban minden létező dolog megtörtént, ami megtörténhetett. Egyre inkább hajlok affelé, hogy Haylor igaz - no comment -, Payzer is baaack! :)

.::Hannah::.

A stúdióban  ahol már órák óta dolgoztunk a fotózás előkészületein, hirtelen mindenki még idegesebbé vált. Fogalmam sem volt, miért.
- Halihó! - csilingelte egy hang, amit bárhonnan felismertem, még ezer hang közül is. Barna haja hullámzott a vállánál és ugyanolyan könnyed léptekkel vette be a termet, mint pár évvel ezelőtti megismerkedésünkkor. Összepréselt szájjal és behúzott nyakkal fordultam a sorrendbe rakott karkötők és egyéb kellékek felé, hogy feleslegesen újrarendezzem őket tehetetlenségemben. Nem elég, hogy egy órát késett, nekem kell alkalmazkodnom hozzá.
- Pakolj le, addig beállítjuk a hátteret - bájolgott Matt, a fotós, közben Eleanort elkísérte a paraván mögé és egyedül hagyta, hogy köntösbe bújhasson.
Tényleg nem tűnt fel neki, hogy egy ismerős arc is itt van a sok asszisztens között? Ó, persze, miért is tűnne fel, elvégre sosem kedvelt. Attól a vattacukor illatú parfümjétől és erős kisugárzásától éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Kezemmel birizgáltam egy vastag aranykarkötőt, ami eléggé megtetszett.
Pár perc múlva valaki megkopogtatta a vállamat. Mintha bárkinek engedélyt adtam volna rá.
- Ne haragudj, de nem láttad Matt-et? Azt mondta, pár pillanat és jön - mondta és a szemét le sem vette a karkötőről, ami lazán körbefogta a csuklóm.
- Öhm, szerintem mindjárt visszajön...
- De jól néz ki - felelte lelkesen, és a csuklómhoz nyúlt. Meg sem várta, amíg befejezem a mondatot.
- Ó, lányok! - Matt rohant felénk és kezével össze-vissza hadonászott, jelezve, hogy minden és mindenki készen áll a privát fotózásra. Valójában, csak Eleanor, Matt és én leszünk ott.
Átmentünk egy kisebb szobába, ahol a falakat fekete selyemmel borították és az egyik fal előtt volt egy négylábú fekete szék. El kényelmetlenül ült rá, új volt számára a helyzet. Feszengett és száj harapdálva nézett hol rám, hol a fotósra.
- Aranyom, nem kell félned. Senki nincs itt rajtunk kívül – villantott rá egy minden-rendben-féle mosolyt. Matt felkapta a gépét és próbaszerűen kattintgatni kezdett.
Nem telt bele tíz percbe, hogy a modellünk levetkőzte a gátlásait, és a fürdőköpenyét, ami a kezemben landolt. Az egész fotózás profin zajlott. Eleanor úgy viselkedett, mint egy modell – milyen meglepő? – és a felénél már magától váltott pózt. Csendes megfigyelőként álltam a kockás inget viselő fiú mögött, aki felesleges utasításait csak formaságból sorolta. El bevetette a csábos nézését, amikor kissé összeszűkítette a szemeit, mintha mandulavágásúak lennének. Száját nem zárta be, egy kis rést hagyott ajkai között, pont, mint a Victoria’s Secret angyalai szokták. A képekkel, utólag megnézve, nem sok munka lesz, és retusálásra sincs nagyon szükség, hiszen a lány alakja tökéletes volt, ahogy a bőre is. Vékony karjával épphogy fedte nőies idomait, fekete csipke bugyiját pedig a lábával takarta. Sejtelmes képek, de mégsem olyan hivalkodóak.
Amikor először kaptam egy e-mailt, hogy szeretne kérni egy magánjellegű fotózást, meglepettségemben köpni-nyelni nem tudtam. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam, kinek és miért szánja ezeket a majdnem akt képeket. Annyira le akartam ütni a billentyűket, hogy ’Menj a…’ Aztán rájöttem, hogy azt sem tudja, ki vagyok, valójában nem is kommunikáltunk egy-két mondatnál többet. Sosem mondta nekem Louis, hogy miért. Csak vége volt, és kész. Nem kaptam választ a kérdéseimre, egész idáig nem is foglalkoztam vele és már el is felejtettem. A mai napig. Az egész fotózásnak úgy indultam neki, hogy az első adandó alkalommal, amikor lehetőségem lesz rá, lelépek, ehelyett mégis itt ragadtam kíváncsiságból, és mindent megértettem. Tökéletes alakja, csókos szája, boci szemei, hosszú barna haja.
- Megnézhetem? – kérdeztem Matt-et, aki a laptop felett gubbasztott és a háttér kontrasztot erősítette.
- Persze – morogta, de egy kis ideig még mindig a gurulós székében maradt. – Szerinted ez így erős vagy pont jó? Egyszerűen tökéletes… - morogta ismét, de szerintem csak magának. Szemforgatással és egy határozott lökéssel arrébb tessékeltem és alaposabban, összeszűkült szemekkel méregettem Eleanort a képeken keresztül. Hiába, bármennyire is akartam, semmi hibát sem véltem felfedezni.
- Maradhatnak – jelentettem ki kissé bizonytalanul.
- Miért viselkedtél ma olyan furcsán? – tért ki a tárgyra Matt. Szája elől elvette csontos ujjait és most az asztalra helyezte őket. – Te nem ilyen vagy. Általában te nyugtatsz meg mindenkit, most meg mintha téged kellett volna megnyugtatni – elmélkedett.
- Ugyan! – legyintettem. Ennyire látszott volna?
- Ha van valami, szólj, oké?
Aprót bólintottam, majd helyet cseréltünk. Vállára kapta a barna táskáját és kabátját kézen fogva ment ki a teremből. Gondolom, hogy vacsit hozzon a sarkon lévő önkiszolgáló étteremből. Csendben követtem a fejemmel testét, ahogy elhagyja a fehérre meszelt irodát. Teljesen egyedül voltam. Farkasszemet néztem a képernyőről visszaköszönő lánnyal. Mi az, ami benne van és bennem nincs?
Nem gondolkoztam, csak tettem, amit a szívem diktált. Beraktam a pendrive-omat a laptopba és profikat megszégyenítő gyorsasággal másoltam a képeket. Percek teltek el, hogy ott ültem és magam előtt tartottam a kis adattárolót. Vajon van olyan, akinek van elég bárotsága, hogy… Nem, ilyen nincs. Ki fogom törölni. Azok után…
Felálltam és nagy hévvel rontottam ki az épületből. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy miért esik már megint ez a fránya hó? December közepe van, de nem hiányzik, hogy a fagyos járdán csúszkáljak a csizmámban. Sokkal jobban örülnék most egy forró nyárnak, ahol végiglejtve élvezném a napsugarak perzselését a karomon, az utcán. Ehelyett összekoccanó fogakkal, monoton járkáló emberek tömegébe ütközöm. Fogtam egy taxit és az első címre mentem, ami eszembe jutott.
A hatalmas fehér épületbe belépve egy csésze teával fogadtak, ami azonnal felmelegített. Ez jár minden vendégnek? Mert akkor kimegyek és bejönnék még egyszer.
- Jó estét! – köszöntöttem a recepciópultot támasztó öltönyös figurát, aki egyre laposabbakat pislogott. Hiszen még csak este kilenc óra, könyörgöm! - Sasha-t keresem, bent van még? – kérdeztem, mire ijedten felkapta a fejét.
- Mi? Öhm, bocsánat. Mindjárt megnézem. – Egy pillantást vetettem oldalra, és kinéztem a londoni forgatagra, ami még hóesésben sem állt le. A bambulásomból csak a férfi hangja szakított ki: - Igen, bent van, de mindjárt megy haza. Még elcsípheti…
- Köszönöm! – búcsúztam, és őrült rohanásba kezdtem a lépcsőház felé. Gondoltam, ha kettesével szedem a lépcsőket, úgy gyorsabb, mintha lifteznék. A tojás fehérre meszelt folyosó kongott az ürességtől, a fehér ajtók még zártan is vakítottak a világosságtól. Benyitottam a harmadik szobába, aminek nyílászáróján ott feszített a Sasha Flynn tábla.
- Hannah, mit keresel itt ilyen későn? – emelte rám kíváncsi és riadt tekintetét a monitorról.
- Nálam van, de… - mondtam és felé nyújtottam a pendrive-ot.
- Hogyan szerezted meg? – tette fel a kérdést, mintha nem lenne neki nyilvánvaló.
- Az maradjon az én titkom – válaszoltam sejtelmesen és a lépcsőzéstől kifulladva huppantam le a kényelmes bőrfotelbe. Végignéztem az irodán és apró mosollyal nyugtáztam, hogy semmit se változtatott meg a legjobb barátnőm az évek alatt. Sasha volt az én támaszom, s miután annyi támadás ért a munkámmal kapcsolatban, úgy döntött, hogy átveszi a helyem, de a munkámra attól még igényt tart. Furán hangzik, hiszen olyan, mintha kitúrna a helyemről, pedig csak arról van szó, hogy jobban kezeli nálam a gyűlöletet. Ő róla lepereg a mocskolódás, míg engem napokig emészt a lelkiismeret.
Sasha berakta a laptopjába az apró adathordozót és elégedetten nézett végig a képeken. A csönd, ami lassan telepedett ránk, kezdett kínossá válni. Percekig ültem magam elé bámulva és az agyam folyamatosan kattogott. Az angyal, ami ott ült a vállamon, azt súgta, hogy ne tegyem ezt, hiszen nem csak Neki árthatok, de más embereknek is, akiket egyáltalán nem is ismerek. És magamnak, hiszen ha erre fény derül, akkor ki tudja mire képesek a rajongók? Az ördög vasvillákkal próbálta a tudtomra adni, aki képzeletben ült ott a bal vállamon, hogy tegyem, amiben megállapodtunk. Meg kell fizetnie, amit tett velem, hiszen mégis melyik fiú koptatná le a barátnőjét olyan indokkal, hogy most a munkájára kell koncentrálnia. Még ha igaz is, szörnyen fájt, hogy míg én hetekig voltam magamba fordulva, ő túltette magát rajtam és máris másnál talált vigaszt. Minden egyes képnél, amit láttam, úgy éreztem, hogy ezernyi apró kés hasít a szívemben és túlnyomás uralkodik a mellkasomban. Még mindig szerettem. Azt hiszem.
- Ugye tudod, hogyha ezt feltöltöm, akkor nincs visszaút? – kérdezte komolyan Sasha és szemüvegét is feltette, hogy úgy tűnjön, mintha a főnökkel beszélnék. Felnevettem a szájcsücsőrítéses mozdulatán, meg ahogy mindkét kezével támasztotta a fejét, végül bizonytalanul bólintottam.
Hallottam, ahogy lenyomta az enter billentyűt és onnantól kezdve az angyal eltűnt a lelkiismeretemből.

.::Eleanor::.

Azt hiszem ennél tökéletesebb karácsonyi ajándékot nem is tudtam volna kitalálni. Minek vegyem meg neki a századik csíkos inget vagy pólót, esetleg egy nyakkendőt, amilyet sosem hordana? A legbiztosabb, ha valami szexit adok neki, de mégis ízléseset. Mondjuk magamat. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, felnevettem. Az étterem, ahol sorban álltam, most iszonyúan csendesnek tűnt. Pár ember állt előttem, akik ugyanazért jöttek, mint én. Gondoltam, meglepem Louist valami finom vacsival és megpróbálom türtőztetni magam, hogy el ne dicsekedjek a csodás ajándékommal. Louis egyik kedvenc ételét kértem, míg én magamnak egy görög salátát választottam. A kis dobozokkal a kezemben siettem haza és arcomat belefúrtam a sálamba, hogy a hűvös szél ne csípje a bőröm.

- Már vártalak, babe – köszöntött puszival, és mint egy úriember, levette a kabátom és a fogasra akasztotta. A garzon, amit közösen tartottunk fent, valójában csak egy kis menedék volt számunkra. Én ingáztam Manchester és London között, míg ő gyakorlatilag itt élt, úgyhogy kapóra jött a belvárosi kétszobás lakás.

- A kedvenced – mosolyogtam és átnyújtottam neki a fehér műanyagot és az evőkanalakat. A mosogatással mindig spóroltunk, úgyhogy jobban szerettünk műanyag tálakból enni.

Letelepedtem mellé a kanapéra és közösen kiválasztottunk egy filmet. Én a Bajos Csajokat – komolyan, a kedvenc filmem, és akárhányszor megnézem, mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne – akartam megnézni, míg ő Step Up legújabb részét. Szép kis vita lett belőle, végül megegyeztünk, hogy felezünk.

- De hát, akkor be se tudjuk fejezni egyiket se – hitetlenkedtem.

- Tudok jobb elfoglaltságot is – mosolygott pajzánul, mire megpöcköltem az orrát.

- Jól van, legyen egy-egy óra mindkét filmből – adtam be a derekam egy beletörődő sóhaj után és vállára hajtott fejjel néztem, ahogy elindul a Step Up. Végül is, minden kapcsolatban kompromisszumokat kell kötni, csak azt hiszem a miénk kicsit másabb.

Nem telt bele egy órába, hogy meguntam a táncos filmet és bealudtam. Ez történik, ha már százegyedjére nézetik meg velem. Apró mocorgásra keltem fel, de még mindig félálomban voltam. Louis illatát éreztem, hogy elsuhant mellettem, úgyhogy nem nyitottam ki a szemem, inkább annyiban hagytam. Hallottam távolról a fürdőszoba ajtajának becsukódását.

Pár perc múlva azonban tényleg fel kellett kelnem, mert a telefonom vadul csörögni kezdett és a második kör után tényleg úgy tűnt, hogy az illető nem tágít. Váratlanul ért, hogy Alisha neve helyett Liam nevét írta ki hatalmas betűkkel a készülék, ezért azonnal felvettem.

- Halló? – szóltam bele kicsit álmosságtól rekedve.

- El, azonnal menj fel a Sugarscape oldalára! – utasított. A hangneme parancsoló volt, ami nem volt megszokott, úgyhogy cselekedtem. Szerencsére be volt kapcsolva a gép, úgyhogy se perc alatt teljesítettem a küldetést.

- Mi történt, Liam? – kérdeztem egy ásítás közepette.

- Csak kattints a legutolsó bejegyzésre.

Letette.

Apró sikoly hagyta el a számat, amikor visszaköszönt rám a ma készített fotósorozatból pár kép. Végig se olvastam a kételkedő bejegyzést, miszerint kinek készíthettem a fotókat, vagy egyáltalán miért. Remegő kezekkel hívtam legjobb barátnőmet, mert ő az esetek kilencvenkilenc százalékában tudta, mit kell tenni.

- Helló, El! – köszönt vidáman. – Mizujs?

Tömören elhadartam neki a történetet, persze megindokoltam és nyomatékosítottam, hogy kizárólag saját felhasználásra készítettem a képeket és hogy ez nem az én hibám, nem akartam, hogy ez történjen. Kétségbe voltam esve, nagyon is. És jelen esetben nem is az zavart, hogy más megláthatja, hanem, hogy Ő megláthatja. Nem is tudom, hogy tiltsam le a Sugarscape honlapjáról, vagy töröltessem a bejegyzést. Ha egyáltalán ez lehetséges. Mit csináltam?

- HOGY MIT CSINÁLTÁL??? – hallottam Alisha hangját a vonal túlsó végéről, de szerintem a kiabálása Holmes Chapeltől idáig kétszer körbeért a Földön.

- Jól hallottad – vettem suttogásra, miközben tekintetem a hálószoba felé fordítottam. Lou még mindig bent volt; egy kő gördült le a szívemről. – Figyelj, mennem kell. – Letettem.

Mégis, hogy kockáztathattam ennyit, hogy rávegyem magam pár fotó készítésére? Tudhattam volna, hogy valamelyik elvetemült rajongó megszerzi, és a világnak szétkürtöli.

Fáradtan lépkedtem a szoba felé, ahol Louis ült az ágy szélén és esemest írt. Térdemmel léptem fel az ágyra és hátulról átöleltem a mellkasát, amire felriadt.

- Ó, azt hittem alszol – fordult felém. – Nem akartalak felkelteni. Bár, szerintem megtettem volna, különben hátfájással ébredsz.

- Már megtörtént – mondtam fáradt mosolyra húzva a szám.

- Ez esetben csak egyet tehetünk! – emelte fel a hangját kapitányokat megszégyenítő komolysággal és a vállam kezdte masszírozni.

Néma csendben hagytam, hogy erős kezei kimasszírozzák belőlem a stresszt és persze a fájdalomtól sajgó izmaimat. Nem tudom, hogy érezte rajtam a feszültséget, de ő sem szólalt meg, mintha rám várna, hogy kezdeményezzek. Ez több volt, mint kínos. És mivel már hosszú ideje vagyunk együtt, gondoltam elmondhatom neki.

- Louis, beszélnünk kell…