19.: I was the reason for that smile, so keep in mind

Hejjhó - körülbelül tíz perce vacakolok, hogy hogyan tudnék rendesen köszönni, úgyhogy excuse me. Hogy telt a karácsonyotok? Remélem mindenki megtalálta a tökéletes ajándékot a fa alatt és rosszullétig ette magát bejglivel, hihi. A napokban olvastam ki a Szürke ötven árnyalata trilógia összes részét, és lehet, hogy annyira magával ragadott a könyv stílusa, hogy a dőlt betűs gondolatok megjelennek itt-ott. Természetesen Alisha szemszögéből.
Jó olvasást a részhez! Xx
Ps. A cím a Tell Me A Lie szövegéből van. :)

- Mit keresel itt?

- Téged…

Korábban...

- Mindened meg van? – kérdezte El, miközben az ágyamon ült és szemeivel engem vizslatott. Vagy legalábbis próbált szuggerálni, de nem vettem róla tudomást, sokkal inkább lekötötte a figyelmem az előttem lévő két blúz.

Hm, vajon melyiket vegyem fel?

- Hahó, Alisha?! – integet két kezével, amit a tükörből látok. Lepattan az ágyra vetett bőröndről és felém igyekszik.

- Szerinted? – méregetem a két kék inget. – Szerintem a bal.

- Ha a helyedben volnék, akkor melegítőbe mennék. Majdnem tíz órát fogsz utazni. Minden rendben?

- Persze. – Hogy lenne minden rendben?

Lehet, hogy a karácsony egy kicsit nyomasztó volt, de túléltem. Ahogy a szilvesztert is. Igen, végül is az újévben kell utaznom, mert a járatot törölték erős havazásra és még egyéb hülyeségekre hivatkozva. Jaj, csak essünk már túl rajta! A karácsonyi vacsora alatt nem nagyon voltam beszédes kedvemben. Mondhatjuk úgy is, hogy meg se szólaltam. Amikor vendégek jöttek hozzánk, a régen látott unokatesóm se tudott jobb kedvre deríteni. Alig tizennégy éves és be nem állt a szája a One Direction-ről – pláne, miután apa mesélt róluk… és rólam. A szilvesztert Eleanorral töltöttem, itthon voltunk dévédéztünk. Én bulizni akartam, mire ő heves vitatkozásba kezdett, hogy nem akarja, hogy ne emlékezzen az utolsó közös programunkra, hiszen szilveszterkor nem bírunk megállni két epres mojito után sem. Kitalálta, hogy folytatjuk a csajos partit, amit a szülinapomkor elkezdtünk. Annyira jól esett, hogy így próbálja a gondomat viselni, még ha nem is akaratosan, de egyszer sem említette a január tizenkettedikét, amikor elrepülök. Legalább ezerszer elmondta, hogy meg fog látogatni. Áradozott arról, hogy majd ketten birtokba vesszük a várost és végigkóstolunk minden koktélt minden csili-vili bárban.

Nem tudom, miért akarok elmenni ilyen hamar, lehet, hogy csak magamnak beszéltem be minden félét, vagy egyszerűen csak menekülök… mindenesetre az egyetem elkezdődéséig van még pár hónapom. Addig vár rám pár ezer papírmunka a kampuszon és lakótársat/kat is szeretnék keresni. Attól hogy apa vett nekem egy apartmant, mert megtiltotta, hogy a kollégiumban lakjak, még nem akarok egyedül lenni.

- Alisha! – hallom apa tekintélyt parancsoló hangját. Tudom. Mennem kell.

- Hé, öltözz át – parancsol Eleanor én pedig engedelmeskedek neki és villámgyors sebességgel lehámozom magamról a szűk farmert, a fehér topot magamon hagyom. Az ágy szélén van a tegnapi szürke melegítőm, ugrálva húzom magamra és belebújok a finom pulcsiba, amit valahonnan az íróasztalom környékén szúrtam ki. (kép)

- Hiányozni fogsz, Ali – ölelt meg és szeme máris csillogott a könnyektől.

Jaj, Istenem, miért csinálja ezt?

- Emlékszel mit mondtál a koktélokról? – kérdeztem rámosolyogva. Kibújtam az öleléséből és magamhoz vettem a táskát, amiben a laptopom és egyéb szükséges dolgok vannak, hogy kibírjam az utat álmaim városáig.

- Vigyázz, mert szavadon foglak – csíp bele az oldalamba, mire én hangosan felnevetek.

- Kész vagy, Alisha? – nyit be apa. Szemei elkerekednek a kihúzott fiókok láttán, amik konganak az ürességtől, de nem tesz megjegyzést. – Mennünk kéne.

Még utoljára átölelem legjobb barátnőmet és elindulok. Lerobogok a lépcsőn, ki a bejárati ajtón. Vissza se nézek.

Napok óta most először van jó kedvem. Izgatott vagyok, mert tudom, hogy valami új jön. Ezt tényleg én mondtam volna?

Eszembe jutnak göndör fürtjei, férfias parfümjének kábító illata… O-ó, kezdődik. Megrázom a fejem és egy fájdalmas mosolyt erőltetek az arcomra. Mégis csak visszafordulok a házra, ahol tizennyolc évet töltöttem. Ideje már a saját lábamra állnom. Eddig mindig kapaszkodtam valakibe, most már úgy érzem, hogy elég erősek a lábaim és megállnak a talajon. Ahányszor csak a városra, vagy az új lakásomra gondolok – apa mutatott róla fényképeket – elfog egyfajta izgatottság, jó értelemben.

Akkor is hiányozni fog. A fenébe!

Bekapcsoltam a rádiót, és lehet, hogy a kelleténél kicsit hangosabbra állítottam, mert apa egy mozdulattal halkította el. Ránéztem, de hiába, ő a monoton utat figyelte. Visszafordultam a táj felé. Először csak az elsuhanó, kopasz fákat láttam, majd ahogy haladtunk a belváros felé, nagy házak emelkedtek a magasba. A vörös téglával borított falak, a mellettünk araszoló fekete taxik, a fehér, tekintélyt parancsoló Buckingham palota…

- Hiányozni fog? – kérdezte apa, mire hirtelen összerezdültem. Annyira elmerengtem, hogy nem is vettem észre, hogy már kikapcsolta a rádiót. Na, kösz.

- Azt hiszem – vontam meg a vállam.

- Na és…

- Kérlek – vetettem rá egy könyörgő pillantást. – Valamelyik nap már átestünk ezen a beszélgetésen, nem hiszem, hogy akarok még egy vitát. Igen, döntöttem, és most az egyszer hagyd már, hogy a saját nyomorult fejem után menjek – annyira belelendültem a beszédbe, hogy a mondat végére már felemelkedett a hangom. Válaszul csak egy-két hümmögést kaptam. – Kösz – duzzogtam és visszakapcsoltam a rádiót.

Csak egyszer hadd jussak el normálisan arra a kibaszott reptérre!

Szorosan lehunyt szemmel ültem, aztán amikor újra kinyitottam a szemhéjam, akkor döbbentem rá, hogy megérkeztünk a reptérre, melyre feltűnően ki volt írva, hogy Heathrow Airport. A vak is észrevette volna.

Annyira utálom, hogy apa könnyen fel tud húzni. Nem ilyen volt. Akárhányszor levetítem a gondolataimban, a veszekedésünket, ami szilveszter előtti napokban történt, újra mérges leszek és csípősen válaszolnék neki. De most ahogy ránézek, ahogy kiemeli a bőröndjeimet a csomagtartóból… Akkor is csak az apám. Védeni próbál mindentől, hiába hajtogatom, hogy nem vagyok óvodás.

- Vigyázz magadra – ölel át újra, mikor már odaadtuk a csomagjaim, hogy betegyék a gépbe. Bármennyire is erősködött apa, hogy a vállalati jettel utazzak, hevesen tiltakoztam. De addig erősködött, míg az első osztályra szóló jegybe bele nem egyeztem. Egy csókot nyom a fejem búbjára, mintha újra kicsi lennék és reflexszerűen szorítom magamhoz.

- Szeretlek – motyogom alig hallhatóan.

Elkísért az első osztályon utazók várótermébe, ahol pezsgővel várták a vendégeket. Udvariasan el akartam venni egyet, de apa halkan megköszörülte a torkát, úgyhogy inkább visszatettem magam mellé a kezem. A helyiségben krémszínű bútorok voltak elszórva, az egész világított a lemenő nap fényében, ami a hatalmas üvegablakokon keresztül fúródott be. Lélegzetelállító látvány volt kinézni a le- és felszálló repülőkre naplementekor. Ha ezt tudom, ideköltözöm a váróba.

- Na, most már menj – sürgetem apát, mert magától nem mozdulna egy centit se mellőlem. Nem akartam, hogy itt maradjon, mert nem tudom, mit mondhatnék neki.

Miután elment, kikísértem a fotocellás ajtókig és csak azért is elemeltem egy pohár pezsgőt, amiben pár szem málna volt. Hmm.

Kivettem a fehér notebookom és az ölembe téve letelepedtem vele az egyik székbe. Rajtam kívül hárman tartózkodtak még itt, de mindannyian az újságba vagy a telefonjukba voltak temetkezve. Én sem figyeltem fel, összpontosítottam a gépemre és az internetre.

Spotted !Alisha Johnson a Heathrow reptéren, amint édesapja karjaiba búcsúzkodik. Vajon merre tart, kisasszony? És ki elől?

A Sugarscape oldala villant fel. Azóta beállítottam kezdőlapnak, amióta Eleanorról kiszivárogtak azok a képek. A semmitmondó alcím alatt egy még jelentéktelenebb szöveg volt, amiben zagyváltak a Harry-vel való ’kalandomról’, és csatoltak egy képet, amint a reptéren várakozom. Hmm, első ránézésre megállapítottam, hogy ez a melegítő kicsit nagyobb rám, mint kéne… Másodszor pedig: Szent ég, valaki itt van, aki utánam kémked?

A mellettem lévő pezsgőspohárért nyúltam és kiittam a tartalmát. Egy kézséges fiú lépett hozzám talpig egyenruhában és kedvesen mosolyogva kérdezte, hogy kérek-e utánpótlást.

- Persze – bólintottam.

Szükségem lesz rá.

Még volt vagy fél órám az indulásig. Elment a kedvem, hogy bármit is csináljak az interneten. Megint kortyoltam a poharamból. Élveztem, ahogy a hűsítő ital lecsúszik a torkomon, aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is igazán ettem semmit. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy pakoljak és Eleanor féle inkvizíciót elhárítsam.

- Elnézést – szóltam oda a fiúnak. – Kérhetnék valamit enni?

- Természetesen – bólint. – Mit hozhatok?

- Egy lazacos szendvicset? – kérdezem bátortalanul, mert nem vagyok benne biztos, hogy tartanak lazackrémet. Összefut a nyál a számban, és már egyre jobban mocorog a gyomrom.

- Azonnal.

Kifele nézek az üvegablakon és azon tűnődöm, hogy akik kint állnak a kifutókon azok látnak-e minket, vagy nem. Milyen muris lenne nekik mutogatni… Kezd a fejembe szállni a pezsgő.

Kinyitódik a fotocellás ajtó és egy fiú lép be sapka alá rejtve haját, pilótaszemüveggel takarva az arcát. Nem is nézek felé, csak látom a szemem sarkából, hogy kérdez valamit az ajtónállónak. Magam alá húzom a lábam még jobban, mint volt. Kezdek fázni.

Látom, hogy felém tart a fekete irhakabátos alak, úgyhogy felé fordítom az arcom… és bumm.

- Mit keresel itt? – suttogom elhaló hangon és felemelkedem a túlságosan is kényelmes ülésből. Nem bírom. A térdem megremeg, de csak a közelségétől. Irtó közel áll hozzám és szokás szerint amint megérkezik, megcsap a finom illata. Hmm.

- Mit keresel itt? – kérdezem még egyszer egy kicsit biztosabb hangon. Leveszi a pilótaszemüvegét és zöld szemei egyenesen az agyamig hatolnak. Az egyik szeme alatt még ott éktelenkedik az autóbalesetben szerzett kis folt, ami már sokkal halványabb, mint volt. Késztetést érzek, hogy odanyúljak és végigsimítsak, de inkább elvetem ezeket a gondolataimat.

- Téged – válaszolja. – Tényleg elmész? – kérdi hitetlenkedve. Csak egyszer beszéltünk erről, annak is az lett a vége… Nem tudom, mit mondhatnék, hiszen utoljára két hete találkoztunk. Semmi szó nem jön ki a számon, csak állok lélegzetvisszafojtva előtte.

- Kérlek, ne – Kifújom a levegőt és elfordulok. És most döbbentem rá, hogy tényleg elmegyek. Bármilyen furcsán is hangzik, de eddig nem gondoltam a valódi jelentésére a ’költözés’ szónak. Úgy értem, tényleg. Elmegyek. Elbúcsúztam mindenkitől, de Tőle nem. És most mégis itt van. Megszakad a szívem, ha még egyszer rá kell néznem.

A pincér látja, hogy társaságom van, úgyhogy csak óvatosan leteszi a mellettem lévő dohányzóasztalra a szendvicset és már tovább is áll.

Harry megérinti a kezem. Maga fele fordít úgy, hogy érzem az arcomon a leheletét.

Kérlek, ne tedd ezt velem…

- El akarsz menekülni? – kérdezi, miközben tekintete fogva ejt.

Persze, hogy el akarok menni, különben nem lennék itt.

- Igen. Amikor utoljára beszéltünk, nem sült el jól és most sem akarom, hogy bajod essen. Ha elengednél – próbálom kiszabadítani magam, de még mindig a csuklómat fonja körbe ujjaival.

- Be sem jöttél hozzám…

- Mit mondhattam volna? – csattantam fel, mert már elegem volt a magyarázkodásból. Végre. Kifújtam a levegőt és megint összegyűlt a nyál a számba, amikor az illatozó szendvicsre kaptam a tekintetem.

- Úgy gondolom, elmondtam mindent akkor, de elmentél ’kieresztetni a gőzt’ – formálok az ujjaimmal idézőjelet a levegőbe. – Tudod, hogy mennyit szenvedtem emiatt? Egész végig ott volt a teher a vállamon, de sose tudtam, hogy mondjam el. És amikor Niall berontott a szobába és közölte, hogy kórházba vagy, megfordult a fejembe, hogy ne menjek el.

- Akkor ne menj el – mondta és próbálta megőrizni hidegvérét, de a hangja akkor is magasabb volt, mint az előbb. - Niall elmondta, hogy mindvégig tudott arról, hogy el fogsz menni.

- Miért vagy itt? – kérdeztem, remélve, hogy elterelem a figyelmét és nem kell válaszolnom arra, hogy miért megyek el. Nem is tudom, hogy tudnék-e rá egy ésszerű magyarázatot adni.

- Mert muszáj volt látnom téged – suttogja és közelebb hajolt. Szemeivel még mindig a gondolataimig hatolt.

Pontosan ezt nem akarom.

Eleanortól is kikönyörögtem, hogy ne jöjjön a reptérre, mert akkor Louis is jön. És akkor a többiek is és akkor… Neki még meg tudtam magyarázni, hogy nem szeretek búcsúzkodni, és azt hiszem, el is hitte, úgyhogy megbeszéltük, hogy a szilveszteri pizsi parti lesz a búcsú bulim. Csak mi ketten.

Egy centit sikerült elhúzódnom, de utánam jött. Kész, feladom.

- Nem fog sikerülni meggyőzni téged, ugye Ali? – keserű mosoly jelenik meg a száján, amely annyira jól áll neki.

- Nem – rázom a fejem.

- Kérem a New Yorkba tartó járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást… - hallatszik a szoba hangosbemondóján keresztül egy éles női hang, mire mindenki felkapja a fejét.

Magamhoz veszem a táskám és a laptopom.

- Mennem kell – mondom és már elindultam, amikor magához ránt. Ajkai az enyémre tapadnak és ráérősen kezdenek játszani. Érzem közöttünk, hogy a feszültségnek már nyoma sincs. Lassú, beletörődő búcsúcsók, ami másodpercekig tart, mégis óráknak tűnik.

- Szeretlek – suttogja és még egyszer szűzies csókot lehet a számra.

Nem válaszolok, csak elmegyek. Próbálok sűrűn pislogni és a földet nézni, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. A hasam egyre csak mocorog és eszembe jut a szendvics, amit kértem, de nem ettem meg. Hirtelen késztetést érzek, hogy visszamenjek, de nem akarom lekésni a járatot.

Viszlát, London! Helló, New York!