17.: Why does it feel so good but hurts so bad Part. II.

Hey, Dolls! Itt a rész, amihez... Igazából nem is tudok hozzáfűzni semmit. Tegnap éjjel írtam (akkor már inkább ma), és nem voltam biztos ma benne, hogy felrakom-e vagy sem. Nem rég értem haza a karácsonyi vásárlásból, úgyhogy amíg  kipihenem anyám hülyeségeit és tanulok a holnapi irodalom fogalmazásra, olvassátok el a 17. részt! Utólag is köszönöm a 8 feliratkozót! ❤

Ps. Láttátok már a Kiss You klip előzetesét? Imádom! A zenét már rongyosra hallgattam, de akkor se tudom megunni :)

.::Eleanor::.

 Reggel már hét órakor kipattant a szemem, egyáltalán nem voltam álmos. Inkább izgatott; persze nem a jobbik értelemben. Oldalra fordultam és láttam, hogy Louis még nagyban alszik Mivel nem volt szívem felkelteni, inkább én is lehunytam a szemem és megpróbáltam relaxálni. Ez majdnem sikerült is, körülbelül három percig, de aztán elkezdtem unatkozni. Sosem tudok egy percnél több ideig helyben maradni, mert mindig rám jön a csinálnom-kell-valamit szindróma. Még egyszer Louis felé fordítottam a fejem, de az ő testhelyzete semmit sem változott az elmúlt percekben.

- Jó reggelt! - nyomtam az arcába egy párnát, amitől rögtön felébredt. Imádom, ha egyszer sikerül visszaadnom neki azt a sokkot, ami ő szokott okozni nekem néha reggel. Hallottam a fejpárna mögül egy elfojtott káromkodást, mire felnevettem.

- Ezt még visszakapod - válaszolta játékosan és egy csókot lehelt ajkamra.

- Ez egy ördögi kör - sóhajtottam és felkeltem, hogy végre elkezdődjön a nap. - Bemegyünk? - kérdeztem hátrafordulva.

- A fürdőbe? Persze! - csillant fel a szeme, mire szemöldök ráncolva néztem rá.

- Nem így értettem. A Sugarscape irodájába.

- Te aztán tudod, hogy lombozz le reggel fél nyolckor - mormolta az orra alatt, de hangsúlyából tudtam, hogy annyira nem haragszik.

Először ő tusolt le, amíg kimentem a konyhába és sütöttem pár szelet pirítóst. Majd én következtem, habár nekem már dupla annyi ideig tartott elkészülnöm, mint neki. Egy kicsit kapkodva hagytuk el a lakást, de végül semmit nem hagytunk otthon. Nem is tudom, mire lett volna szükségünk.

Végigmentünk a szürke ködbe borult utakon, amin szokatlanul kevesen voltak. Fél óra alatt a hatalmas fehér üvegépület előtt találtuk magunkat. Az ajtón belépve nem is álltunk meg a recepción, egyenesem a főnökhöz mentünk. Sashát - Louis révén - régebb óta ismerem, és mindig azt hittem, hogy egy kedves személy rejtőzik a pletykára éhes blogger mögött, de lehet, hogy tévedtem. A V fesztiválon is találkoztunk és váltottunk pár szót, egészen megkedveltem. Louis elöl ment, én meg mögötte, de a kezem nem engedte el. A liftben néma csend telepedett ránk, és ahogy rápillantottam Louis-ra, láttam, hogy neki sincs kedve beszélgetni. Kiszálltunk a tizenharmadik emeleten, végigsétáltunk a folyosón; és megálltunk Sasha irodája előtt. Lou be se kopogott, ezért kicsit meghúztam a kezét és biccentettem felé, hogy azért mégis csak illedelmesebb lett volna az a gesztus.

- Szia, Sasha - köszönt Lou kicsit idegesen. A fekete hajú nő, mintha szívességet tett volna, hogy ránk nézzen, aztán amint meglátott minket, máris megváltozott az arcberendezése. Mosolyra húzta a száját.

- Ó, sziasztok! Bocsi, nem rátok számítottam. - Felállt az íróasztalától és odajött hozzánk, hogy köszöntsön.

Zavart, hogy csak úgy adott nekünk két puszit, amikor pontosan tudja, hogy miért jöttünk - legalábbis remélem, hogy tudja. Valószínű, hogy ő írta a cikket, hiszen S.F. monogram volt a bejegyzés végén. Egyáltalán nem érezte zavarban magát, olyan volt, mint mindig: vidám és mosolygós. Louis rám nézett, miután bólintottam egy aprót, aztán megkérdezte:

- Sash, honnan szedtétek a képeket a tegnap esti bejegyzéshez?

- Milyen bejegyzéshez? - tettette a hülyét. Ugyan, kérlek... Egy szemforgatás után én is kontráztam, mire értetlenkedett, hogy már pedig tegnap semmi új nem került a blogra pár hirdetésen és egy bejegyzésen kívül, ami Justin Bieber és Selena kapcsolatáról szól.

- De, láttuk a képeket. Honnan voltak? - kérdeztem rá és lehet, hogy kicsit parancsolóbb voltam, mert ijedten néztek rám mindketten. - Sasha, ne játszd a hülyét, tudjuk, hogy te raktad fel, mert ott volt a monogramod!

- Nem, tényleg nem tudok semmilyen posztról. - Mondta pókerarccal és visszasétált az íróasztala mögé. Össze-vissza kattintgatott, majd hirtelen mozdulattal felénk fordította a monitort. - Nézzétek meg, nem posztoltunk rólatok semmit. Az utolsó bejegyzésetek óta nem írtunk ki semmit, ahogy kértétek.

- De... - nézett Louis hitetlenkedve. - De tegnap ott voltak Eleanor képei. Hiszen láttuk őket!

- Akkor biztos képzelődtetek. Múltkor annyi Larry és Elounor rajongó szidott minket, hogy egy idő után belefáradtunk a magyarázkodásba és úgy döntöttünk, hogy nem írunk ki semmit.

- Ez hülyeség. Láttuk a képeket. Honnan legyünk benne biztosak, hogy nem most rejtetted el? - kérdeztem és már nekem is kezdett elegem lenni. Még csak reggel fél tíz és máris a nap tetőpontjához érkeztünk.

- Igen - helyeselt Louis.

- Na, jó, ebből elég lesz. Nem volt és nem is lesz poszt, most pedig elmehetnétek, mert mások is jöttek reklamálni kora reggel - mondta éllel a hangjában és a nyitott ajtónál álló két fekete ruhás kollégájára mutatott.

Elköszöntünk és sebesen távoztunk. Véletlenül neki mentem az egyik lánynak, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy bocsánatot kérjek. Nem, nem hiszem, hogy udvariatlan lettem volna, egyszerűen csak sík ideg.

- Tudtam, hogy ez lesz - mormolta Louis, miközben megnyomta a lift hívógombját. - Hol csináltattad a képeket?

- A Wellnock Studios-ban, nem messze a King's Cross-tól. Miért?

- Mert akkor elmegyünk oda.

Beszálltunk a felvonóba. Louis lezseren dőlt neki a falának, és a földet kezdte pásztázni. Elővettem a mobilom, semmi érdekeset nem találtam, csak egy esemest Alishától, hogy délután kettő-három körül hazaérnek. Visszaírtam, habár gyanítom, hogy rég felkeltek, hiszen több órás az út Holmes Chapel-től idáig és szokásához híven nem fogja látni az üzenetet. Louis mobilja is megcsörrent, ami a csöndben fülsüketítően hatott.

- Igen? - szólalt bele. Nem hallottam, csak foszlányokat, de egy érdes és szigorú férfihang kiszűrődött annyira, hogy felismerjem: Will az, a menedzserük. - Mi?... Jó. Igen. Igen... Már intézkedünk. Szia!

- Látta? - kérdeztem, mielőtt Louis mondhatott volna valamit.

- Igen. Persze, hogy fent volt a dolog, nem tudom, hogy Sasha hány évesnek néz minket, de legalább ne hazudott volna a szemünkbe.

A Sugarscape előtt várakozott pár Directioner, úgyhogy a recepción érdeklődtünk, hogy van-e hátsó kijárat. Pechünkre nem volt. Remek! Még pár pillanatig álldogáltunk tétlenül és támasztottuk a fapultot, de végül is idő volt, úgyhogy mennünk kellett. Kilépve az épületből mindenki sikításban tört ki és használatba kerültek az eddig kézben szorongó mobilok is.

- Eleanor, tényleg te voltál azokon a képeken?

- Szeretünk Louis! - kántálták egyszerre a tömegben a lányok.

Louis csak rámosolygott a tömegre, majd együtt mentünk a parkoló autónkhoz, ahova a legtöbben követtek. Hát ez a nap már nem is lehetne rosszabb...

Végül is eljutottunk a stúdióba, ahol az egyik teremben zajlott a fotózás. Erős dallamok szűrődtek át a falon, és egy férfi hangja is, aki instrukciókat adott. Matt volt az, egyből elindultam felé. Louis követett.

- Hé, Matt! - jeleztem a férfinak, hogy mögötte állok négy lépéssel. - Szia! - köszöntem neki kedvesen, mire megfordult és szólta a stábnak, hogy két perc szünet. Mindenki szétoszlott, egyedül a modell volt a helyén, és mellette a szőke lány, aki akkor is asszisztált, amikor én voltam.

- Nálad vannak a képeim? - kérdeztem.

- Persze. Nem tudtam, hogy most kell, úgy volt, hogy jövő hét szerdán jössz érte.

- Mi? Ő fotózott? - szólt meg a féltékenység Louis-ból.

- Igen, de nem ezért jöttünk - pirítottam rá. - Matt, a képeket valaki - hangsúlyoztam - kiszivárogtatta.

- MI?

- Igen, jól hallottad. Te voltál? - kérdezte Louis kertelés nélkül és mielőtt még egyet lépett volna a megszeppent srác elé, elé raktam a kezem. A lány, aki a modell haját igazgatta, feleslegesen, látszott, hogy valójában hegyezi a fülét. Matt reakciója őszintének tűnt és a tekintetét látva egy percig sem kételkedtem benne, ugyanakkor a szőke hajú lány nagyon gyanús lett. Ő volt az egyetlen, aki még ott volt.

- És te? - intéztem hozzá a kérdést, mire félénken felénk fordult. - Te ott voltál. Te szivárogtattad ki?

- Hannah? - hitetlenkedett Louis. - Mi az ördögöt keresel itt?

- Öhm, dolgozom - mondta halkan.

- De, te itt? Milyen kicsi a világ - húzódott mosolyra barátom szája. Hannah, Hannah... Ó! Jézusom, miért nem ismertem rá? Talán mert felnőtt, végül is a haja ugyanolyan, de az arca teljesen megváltozott. A lány, aki előttünk állt, már nem az volt, aki még Louis-val volt együtt az X-faktor ideje alatt. Magas lett, vékonyabb és szebb. Sokkal szebb. Szempillái erősen ki voltak festve, és csak szájfényt használt.

- Lou, itt dolgozom már lassan egy éve - mondta, mintha nekünk ezt tudnunk kellett volna.

- És tudsz valamit a képekről? - kérdeztem én, mert úgy tűnt, hogy Louis-t jobban lekötötte a töprengés és a meglepődés, mint hogy kitaláljuk, ki volt az, aki kiposztolta a képeimet.

- Öhm... Nem tudom.

- De még itt voltál, mikor elmentem - mondta Matt. Tényleg? - kezdtem gondolkodni magamban. Végül is el tudnám képzelni, hogy az ex így akar bosszút állni, de azt hiszem ez csak a filmekben - és az én képzeletemben - létezik. Mégis mi oka lenne Hannah-nak ilyet tenni?

- Nem, nem én voltam. Azért maradtam bent, hogy utánad bezárjam a stúdiót  mert sietned kellett - magyarázott Hannah és elindult az ékszeres pult felé.

- De nem is láttál senkit? - a lány értetlenül nézett Mattre, aki közben magához vette a fényképezőgépét ismét. - Mondjuk egy itt maradt stábtagot?

- Nem, senkit - rázta a fejét a lány, amitől vállig érő szőke haja össze-vissza kócolódott.

- Oké, köszi mindent - mondta Louis és elindult a kijárat felé.

Beértem az egy méter távolságot közöttünk és rákérdeztem, hogy neki nem gyanús-e, hogy Matt azt mondta, Hannah volt az utolsó, aki itt volt. Hannah hangja pedig remegett, amikor végre megtalálta a szavakat, hogy elmondja, azért volt itt, hogy bezárja a termet.

- El, ne feltételezd már a legrosszabbat folyton szegény lányról. Egyébként se hiszem, hogy ő volt...

- Miért? - szólalt meg... most belőlem is a féltékenység. Rosszul esett, hogy védeni kezdte az exét. Mármint, persze, hogy megvédi, csak nem hiszem el, hogy nem áll össze neki a kirakós.

Alisháék háza felé vettük az irányt, hogy megnézzük, hogy mit tettek tönkre a fiúk. Első nap óránként hívogattak, hogy hogyan működik a sütő, hogyan kell összekötni a tévével a laptopot és hogy hol van a mélyhűtő (?). Útközben megálltunk egy Starbucks-nál, hogy igyunk egy kávét és együnk pár falatot. London szokatlanul csendes volt, a város teljesen kihalt, az utcákon is csak a köd látszódott és a közlekedési lámpák fénye. Alisháék házához érve láttuk, hogy Harry autója már itt áll a feljárón, úgyhogy kicsit csalódott voltam, mert útközben kitaláltam, hogyan üdvözölhetném barátnőm.

- Jó hamar megjöttek - mondtam Louis-nak, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem nagyon beszéltünk, mióta eljöttünk a stúdióból.

- Aha - mormolta.

A házból hangok szűrődtek ki, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, hiszen ez megszokott, hogy ahol a One Direction van, ott nincs csend. Niall és Zayn a konyhában ült, az előbbi valami undi zöld tésztát evett, míg utóbbi nézte, ahogy a másik tömi magába az ételnek nem nevezhető dolgot. Liam a nappaliban ült és twitterezett, ahogy szokott. Csak kettejüket nem láttam.

- Hali! - köszöntem a fiúknak, akik lustán rám néztek.

- Jajj ne - mondta Liam és bejött a nappaliba. - Jönnek.

Igaza volt, hangos dobogásokat hallottunk a lépcsőről, aztán Harryt láttuk, ahogy kimegy a bejárati ajtón. Louis utána futott, de a fiú arra se méltatta, hogy megálljon csak egy kézfeltétellel jelezte, hogy nem kíván megszólalni.

- Mi történt? - intéztem a kérdést Liam felé, mert előbbi megnyílvánulásából arra következtettem, hogy tudja.

- Előbb veszekedtek valamin, legalábbis olyan hangosan, hogy hallottuk.

Alisha futott le a lépcsőn, mire én a konyha másik kijáratához siettem, hogy hamarabb utolérjem. Csapzottan nézett ki és a szemei is vörösek voltak a könnyektől, amik még ott csordogáltak az arcán.

- Mi történt? - kérdeztem kedvesen és megszorítottam mindkét kezét.

- Elm-m-megy - dadogta és összeszorította a száját, hogy ne kezdjen el zokogni. Tipikus Alisha.

- Al, nem fog elmenni, majd visszajön - nyugtattam, ahogy egy legjobb barátnőhöz illik és szorosan megöleltem. - Mi történt? - suttogtam. Hallottam, hogy a fiúk tanácskoznak, de nem nagyon figyeltem rájuk, inkább Alishára koncentráltam, aki megállíthatatlanul hajtogatta, hogy 'ez az én hibám' és 'mit tettem?' - Mondd már, mi történt?

Leültünk a kanapéra. Mindketten magunk alá húztuk a lábunkat. A mocorgásra a fiúk is bejöttek, akik szintén helyet foglaltak a fotelokban, már aki. Louis úgy gondolta, hogy oldja a hangulatot, inkább a földön elterül és könyökölve hallgat minket. Alisha egy hosszú pillantást vetett Niallre, aki szomorú arccal nézett vissza rá.

- Elmondtam neki - mondta Alisha lehajtott fejjel.

- Mit? - kérdeztük tökéletesen egyszerre a többiekkel. Mi lehet olyan nagy titok, amit én se tudok?

- Elmegyek januárban. New Yorkba.

- MI??

- Sajnálom - suttogta és megint összepréselte a száját, hogy ne törjön ki zokogásba.

Egymás után cikáztak a gondolatok a fejemben. Mikor a leányiskolában eljátszottunk a gondolattal, hogy ki hova megy majd egyetemre vagy főiskolára, Alisha mindig azt mondta, hogy New York-ba szeretne kijutni, álmai városába. Sosem gondoltam volna, hogy sikerül is neki, mint kiderült, ő se nagyon reménykedett benne. Elmesélte, hogy tisztában van vele, milyen nehéz oda bekerülni és irracionálisan magasak a követlemények, de sikerült. Neki. A minap kapott levele szerint, tizenharmadikként vették fel a Columbia Egyetemre.

- Miért nem mondtad el? - kérdeztem hosszas csönd után. A fiúk meglepetten néztek, majd Zayn kisétált, mondván, hogy megpróbálja utolérni telefonon Harryt.

- Mert ez az egész csak álom volt. És mert nem tudtam, hogy mondjam el - tette hozzá. Szemei még vöröskések voltak, de már felszáradtak a könnyei. Elhiszem, hogy megkönnyebbült, de én egyáltalán nem. Mihez kezdjek a legjobb barátnőm nélkül? Most már több, mint biztos volt, hogy elmegy.

- És mit mondott? - kérdezte Niall.

- Mégis mit mondott volna? - nevetett keserűen legjobb barátnőm és megtörölte a szemeit. - Először nem hitte el, aztán kiborult, aztán azt mondta, hogy nem jelentett Ő számomra semmit és elhúzott.

- Pár nap és lenyugszik - mondta Liam együttérzését kifejezve. Alisha mellé ült és végigsimított a hátán. Zayn visszajött, hogy Harry nem veszi fel, esélytelen.

- Hova mehetett?

- Nem hiszem, hogy messze. Hazzát ismerve betér az első kocsmába és majd másnap előkerül a város egy másik pontján - válaszolt Louis és felült a kanapéra, mert az mégis csak kényelmesebb volt. A nap folyamán először néztünk egymás szemébe úgy, hogy nem a magunk problémájával foglalkoztunk. A kék szemei ragyogásából tudtam, hogy ez most más. Harry tényleg maga alatt lesz és kifordul önmagából.

- Mennem kell - állt fel Alisha a törökülésből és az emelet felé indult.

- Hova? - kérdeztem.

- Pakolni. Nem maradhatok itt, El. Nem bírnám elviselni, ha találkoznom kellene vele még egyszer. Nem merek a szemébe nézni - suttogta az utolsó mondatot. Felálltam és vele együtt mentem fel az emeletre, hogy segítsek neki.

Bármennyire is fájt, hogy nem bízott bennem annyira, hogy elmondja ezt, megértettem, hogy nehezére esett megnyílnia. Ha Harry nem látja meg a levelet, nem hinném, hogy most mondta volna el és magától. Legfeljebb később élte volna át ugyanezt.

.::Harry::.

 Beszálltam a kocsiba és miután kiordítottam magamból a fájdalmat elindultam. Hát ettől nem könnyebbültem meg, és igen a fájdalom még jobban belém hasított, amikor eszembe jutott...

- Ezek szerint elköltözöm - formálta félve a szavakat, de nem nagyon figyeltem, mert újra és újra elolvastam a levél minden egyes szavát.

- Hova? New Yorkba?

- Igen.

- Tessék?... - döbbentem le. - És mégis mikor akartad elmondani? Elakartad egyáltalán? - emeltem fel a hangom.

- Harry...

- Nem! Tudod... Mi voltam én neked? - kérdeztem rá. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de a hirtelen pánik ezt hozza ki belőlem. Bepánikoltam, hogy tényleg elmegy-e. Általában könnyen búcsút mondtam a lányoknak, akik egymásnak adogatták a kilincset, de ilyen még sose fordult volna elő, hogy marasztaljam. Kimondtam neki; azt a szót, amitől a legjobban féltem, hogy megtörténhet és nem bántam meg. Még most sem, és ezt fájt a legjobban. Mert most a jelek szerint nem érdekelte, mintha semmi se lett volna az elmúlt két hónap csak egy kaland. Ott voltam neki, lelki támaszt nyújtottam, ha kellett. - Mi voltam neked? - kértem számon.

- Mi? - rázta a fejét hitetlenül. - Ezt nem gondolhatod komolyan! Harry, magam se gondoltam volna, hogy sikerül bejutnom egy ilyen előkelő helyre, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak - remegett meg a hangja és láttam a legördülő könnycseppeket a porcelánarcán. Kezeim maguktól indultak el, hogy letöröljék őket, de végül ökölbe szorítottam a kezem és a papírt is az ágyra dobtam.

- Tudod mit? Felejts el! - mondtam és kirontottam a szobából...

A kormányt görcsösen szorítottam és az adrenalin szintem is az egekbe szökött. A jobb lábammal kicsit jobban ránehezedtem a gázpedálra és egyre jobban csökkent a biztonság érzetem. De nem akartam megállni. A köd nagy volt, és a piros lámpák se zavartak. Nem tudtam - hiába próbáltam - leemelni a lábam és fékezni. Nem gondolkoztam, nem is gondoltam rá.

Köhögni kezdtem és éreztem, ahogy egy meleg folyadék csorog le a szám szélén. Vérszaga volt. Iszonyatosan fájt a fejem, ami nem enyhült a mentők és rendőrök szirénázó hangjától, még jobban lüktetett. Az utolsó amire emlékszem, hogy szorosan lehunyom a szemem.