6. rész

Nem értettem magam. Inkább felajánlottam, hogy elgyalogolok a következő városig üdítőkért, csak hogy elkerülhessem a vele való találkozást. Idiótán vigyorogtam, akárhányszor eszembe jutott, hogy most ő viseli a pulcsimat. Elképesztő lány volt.

- Niall Horan

Mind az ebédlőben ültünk, és ahogy körbekémleltem a terepet szemeimmel, rá kellett döbbennem, hogy a győzelmem Niall felett kissé híressé tett a fiúk-lányok körében. Beljebb húzott nyakkal ültem és vártam, hogy Melanie és Annie is csatlakozzon hozzám. Míg az előbbi a sorban állt, hogy hozzájusson az ebédjéhez, addíg Annie Mike-kal váltott néhány szót. Hm, tudom, hogy nem szabadna ilyenekre gondolnom, de ahogy elnézem a szőke fürtös lányt és a gesztenyebarna macsó fiút, egész jól mutatnak egymás mellett. Sőt, több mint jól.

Gondolataimat az szakítja félbe, hogy Melanie ül le velem szembe a faasztalhoz. Tálcáján egy tál spagetti van és egy citromos joghurt. Elvettem a joghurtot és a kanalat.

- Köszi – mosolyogtam rá. Egyik lábamat a másik alá vetve kezdtem kanalazni a hűs desszertet.

- Miért bámulod őket annyira? – biccentette oldalra a fejét, véletlenül Annie és Mike irányába. Ajkain egy mindent-tudni-akarok féle mosoly ült.

- Szerinted van közöttük valami?

- Nem tudom – rázta a fejét, majd sejtelmesen hozzátette: - De a tábor végére tuti, lesz.

Vállat vontam és próbáltam elképzelni őket együtt. Körülbelül, mint egy rossz házaspár. Nem néztem többé feléjük, mert az inkább nekem lett volna kínos, de szemem sarkából láttam Annie full HD-s mosolyát, ami engem is vigyorgásra késztetett. Gondolataim egyből más vizekre eveztek és azon tűnődtem, hogy vajon Niall mit gondolhat rólam. Talán megalázónak érzi, hogy én győztem ma délelőtt, és ezért esetleg megutált? Mindenkit felismertem többé-kevésbé, de Niallt még sehol se láttam. Elöntött a bűntudat, hogy tényleg szégyelli magát és ezért nem jön ebédelni... Basszus, mi a fenét csináltam? Gyorsan megráztam a fejem és próbálok a joghurtomra koncentrálni. Hm, mennyei íze van. De ez sem segít. Aztán eszembe jut, hogy este egy visszavágót ígért, és máris tudom, hogy hagynom kell győzni.

- Min gondolkozol ennyit? – kérdezte mosolyogva Melanie, egyik oldalra biccentette a fejét.

- Semmin - motyogtam.

- Sziasztok – csatlakozott hozzánk Annie is, mint aki most találta fel az időgépet, a vigyor kétszer körbe ért a fején. Mindketten viszonoztuk a köszönését, de nem sokáig bírtuk, Melanie rákérdezett, miért ilyen boldog. – Beszéltem Mike-kal, aki ismeri az egyik fiút, aki besegít a táborfelügyelőnek és megtudtam, hogy tizenegykor találkoznak este a hátsó kapunál… - csiripelte.

- O-ó – Melanie már előre sejtette, hogy mi következik.

- És minket is szívesen látnak vendégül.

- És ha egyszer lebukunk, hazaküldenek minket. Teljesen megőrültél? – kérdeztem, miközben lenyeltem az utolsó falatot is a joghurtból. Lehet, nem kellett volna megennem két szelet müzlit és akkor most tudnék rendesen ebédelni.

- Nyugi már – bökött oldalba Annie. – Egy kissé kezd unalmas lenni a tábor, majd mi felrázzuk.

- Vagy ti felrázzátok. – Melanie még mindig a tésztát csavarta a villájára. Öcsém, hogy tud valaki ilyen lassan enni?

- Nem, nem, nem, ha én megyek, akkor ti is. Nélkületek nem akarok, mert hülyén venné ki magát, ha három fiúval egyedül innék.

- Ki a másik kettő? – kérdeztem.

- Az nem érdekes – szakított félbe Mel. –, de mi az, hogy inni?

- Jó, nem tudom, mit szoktak ilyenkor csinálni. Valószínű, hogy isznak vagy cigiznek, a fene tudja - legyintett.

Segítségkérő pillantást vetettem az előttem ülő barna hajú lányra, aki hol a félig megevett spagettijét nézte, hol engem. Tudtam, hogy ő se akar belemenni valami illegálisba, pláne, ha haza is küldhetnek minket érte, azonban nem tudtunk ellenkezni Annievel. Hajthatatlan volt.

A délután folyamán kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a holnap estét már valószínűleg nem is itt fogom tölteni, hanem otthon – ha tényleg belerángat Annie valami ostobaságba. Furcsa ezt kimondani, de nem akarok hazamenni. Az a fajta szabadságérzetet, amit itt kapok, otthon nem érzem. Ráadásul nagyon hamar sikerült beilleszkednem, úgy érzem. Tényleg szárnyalok a naplementében a tóparton. Most kivételesen nem Niall pulcsija van rajtam; egész nap nem is láttam, fogalmam sincs, mit csinált vagy mit nem.

- Hé, Jamie! – hallom meg Mike hangját a távolból. Elköszöntem Annie-éktől, akik most csak a partról fogják figyelni az eseményeket. A sok ember láttán kezdem azt hinni, hogy valamiféle versenyen vagyok, amit még a tévé is közvetít. Holott ez csak egy visszavágó két barát között.

- Jó, hogy már jössz. Niall is itt lesz nemsokára – mondja és „nekem vág” egy szörfös nadrágot és a deszkát. Ő is haragszik rám, vagy mi?

- Ööö… kösz. – A nadrágot felveszem. Niall már megint késik, basszus. Kissé felpörögtem, és kissé az adrenalin hatása alatt vagyok, de próbálom lecsillapítani magam. – Niall haragszik rám? – kérdezem halkan Mike-tól, hogy a fiúk, akik körülöttünk hülyülnek, ne hallják.

Mike csak megrántja a vállát és kedvesen rám mosolyog. Igen, kétségkívül megbántottam.

Nagy levegő be és ki. Ahogy felteszem a fejem tetejére a fekete lencsés napszemüvegem, már jobban látom az ismerős arcokat lebzselni és szívesebben lennék a faházban. A saját ágyamon, ami kezd kényelmesebb lenni a napok elteltével.

Annie törökülésben ül és a fűszálakat tépkedi elmélyülten, Melanie pedig motyog valamit neki, mire válaszol. Legalábbis ezt látom pár méterre tőlem.

- Itt vagyok! – Niall felfut a stégre. Annyira szeretném megkérdezni, hogy hol volt, de nem merem. Egyszer találkozik a tekintetünk, de akkor is elpirulok, és inkább beállok kiinduló helyzetbe.

- Oké, tudtok mindent, blablabla – imitál Mike, mintha ő lenne itt az Istene a wakeboard-nak, majd hüvelykujját felmutatva jelez, hogy a köteleket húzhatják. Nem, nem akarom ezt csinálni, de már késő. Csak arra emlékszem, hogy Mike üvölt egyet és elugrunk mindketten a fadeszkákból összekovácsolt stégről. Nem tudom, hogy, de sikerül megtartanom az egyensúlyom és nem a vízbe buknom, holott teljesen máshol jár az agyam.

Niall kissé előrébb van, mint én. Tekintetem mindvégig rajta tartom, de nem veszem észre az előttem lévő rámpát és felborulok. Végigcsúsztam a rámpán és a vízben landolok, ami csípi a bőröm. Próbálok nem küzdeni az ellen, hogy süllyedek, amúgy sem nem könnyű úszni úgy, hogy a lábaidat nem tudod szabadon mozgatni, mert egy deszkához vannak szegezve. De pár másodperccel később kezemmel próbálom feltornázni magam a felszínre és sikerül is.

- Jamie, minden oké? – hallom Melanie aggódó hangját a partról. Annie nincs mellette. Tekintetem a stégre vezetem, ahol Annie és Mike már megint egymással veszekednek Jellemző. És Niall… nem látom sehol. Vizes kezemmel megdörzsölöm a szemem, bár nem sokat segít. Még mindig vizet köhögök, de legalább már nem öklendezem.

- Hé, jól vagy? – Niall bukkan fel a víz alól, tőlem egy méterre, majd közelebb jön.

- Izé… persze. Figyelmetlen voltam – vontam vállat és pár másodpercig a szemébe néztem. Ő is szótlanul viszonozta tekintetem. Meg kell kérdeznem, mert nem szeretném, ha ilyen kis dolog miatt haragudna rám. – Azért nem állsz velem szóba, mert délelőtt én nyertem?

Hangom rekedtes volt a hosszú némaságtól és kissé remegett, mert a víz nem volt annyira meleg, mint amilyenre az ember számítana nyáron.

- Miért gondolod ezt? – kérdezte értetlenül.

- Hát, egész nap kerültél. Ha akarod, visszaadom a pulcsid meg minden. Bocsi.

- Ne kérj már bocsánatot – nevetett fel. Látni őt nevetni, megkönnyebbüléssel töltött el. Ezek szerint nem haragszik rám. Huh. – A pulcsit tartsd meg, az volt a nyereményed. És most, hogy én nyertem… Remélem, látlak este - suttogta.

Niall kioldotta a csatokat a víz alatt a lábamon, így már tudtam úszni.

A stégre sietett Melanie is, akinél előzőleg hagytam a telefonom. Kezdtem rosszul érezni magam, hogy kihasználom szegény lányt.

- Jól vagy, Jamie? – Annie felhúzott a vízből. Hú, mikor hűlt le ennyire az idő?

- Esküszöm, ha még egyszer valaki megkérdezi – motyogtam és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést.

Ittam egy kortyot az üveges ásványvízből, ami oda volt készítve. Gondolom, mindenki beleivott már előttem, de nem nagyon tudott érdekelni, mert nagyon szomjas voltam. Ahogy kezdett kiáramlani belőlem az adrenalin, úgy vette át a helyét a fáradság. Miután éjjel nem sokat aludtam, így most kétszer olyan álmos voltam, pedig alig múlt hét óra.

A vacsoránál minden rendben ment, bár többször pislogtam hosszan, mindig Annie vagy Melanie hozott vissza a jelenbe. Vagy ezért nem éreztem a főzelék ízét, vagy csak szimplán a menzás kaja átka, nem tudom. Államat a kezemmel támasztottam. Mrs. Malcoln, a táborfelügyelő felállt a neki fenntartott asztaltól és felsétált a pódiumra.

- Jó estét! Most, hogy mindnyájan együtt vagyunk, ismertetném a holnapi programot. Múzeumlátogatás a nem messze lévő Castletown-ba. A múzeum külön programot állított össze nektek, ami azt jelenti, hogy reggel tízre oda kell érnünk. Fél tízre mindenki legyen kész, hogy időben el tudjunk indulni. Remélem, senkinek nem kell kérvényt benyújtanom, hogy fegyelmezze magát – vetett szúrós pillantást Mike-ra, aki dobott egy csókot a nőnek, mire a körülötte ülő fiúk „húú”-zni kezdtek. Szem forgatva reagáltam a műsorra, míg a többiek nevettek.

Miután visszaértünk a faházba, még fetrengtünk az ágyunkon. A ránk telepedett csen már kezdett egyre kevésbé nyomasztó lenni a napok elteltével.

- Szerintetek be kéne fújni magam szúnyogriasztóval? – kérdezte Annie.

- Mivel itt van egy tó a közelben, gondolom, igen – vont vállat Melanie. – Hé, rövidnadrág vagy hosszú?

- Mivel most nyár van, gondolom rövid naci – viszonozta Annie a kedves szavakat és önelégült mosolyra görbült a szája, mint aki jól végezte a dolgát.

Fogat mostam és lófarokba kötöttem a hajam a biztonság kedvéért. A többiek is készülődni kezdtek. A fehér Conversem vettem fel, ki tudja, hova visznek a fiúk, nem akartam kockáztatni valami sarufélében.

***

Thank you

- Szedd már a lábad! - suttogta Annie, bár az is olyan hangos volt, hogy szerintem fél kilométeres körzetből is meghallják. Egyik kezemet ő fogta, másikat pedig Melanie. Egy dombon baktattunk fel, ami a tábor mellett lévő tó túloldalán volt. Eddig nem is gondoltam rá, mi lehet a túloldalán, de amikor a tetejére értünk, elállt a lélegzetem. Wow! Látni a földet és a csillagos, sötétkék eget elválasztó horizontot, valahol a messzi távolban. Egy darab emelkedő sincsen a földön, annyira sima. Miután lassan éjfél van, csak a fiúk által gyújtott tűz ad némi fényt. Mind a hárman felénk kapják a fejünket és csitítgatni próbálnak, főleg Anniet, aki totál kiborult, hogy késésben vagyunk. Honnan is?
- Sziasztok - köszöntem és elengedve a szőke hajú lány kezét, a tűzhöz léptem. Tenyeremet dörzsölve próbáltam melegedni, ugyanis a rövidnadrágban és pulcsiban mégis fáztam.
- Helló - köszönt Niall és mellém állva figyelte mozdulataimat. Mindkét kezében Somersby feliratú ital volt. Egyiket nekem adta.
- Most akkor egálban vagyunk? - kérdeztem, majd beleittam a szénsavas italba. A málnás-alkoholos íz marta a számat, de nem volt olyan rossz, a második korty után már egész tűrhető.
Niall felnevetett. - Azt hiszem. Egyébként direkt csináltad, ugye?
- Mi? Mit?
- Jam-jam, ne hazudj...
- Mi az, hogy Jam-jam? - most én nevettem el magam, de ez nem az a szabad-vagyok-és-annak-is-érzem-magam féle nevetés volt, hanem inkább feszült.
- Emlékszel, amikor egyszer be akartál állni még alsóban focizni az udvaron? - Megráztam a fejem. - Így hívtunk. A kis Jam-jam.
- Argh - grimaszoltam és újra beleittam az üvegbe.
Niall szemöldök ráncolva figyelte a mozdulatomat. A kortyom elég hosszúra sikerült. - Kétségkívül most már nagyobb lettél.
- We are the ones, the ones you left behind - énekelte teli torokból Melanie.
- Ő is felnőtt - motyogtam magamban. Niall és én is a lány felé fordítottuk a tekintetünket, aki biztos, hogy túl volt a harmadik ilyen üvegén. Ki gondolt volna, hogy pont ő?
- Honnan vettétek? - kérdeztem kíváncsiságból.
- Gyalogoltam a legközelebbi városig.
Szóval ezért nem láttam egész nap!
- Te elmentél több kilométerre pár ilyen üdítőért? - döbbentem meredtem Niallre, aki csak mosolyogva megrándította a vállát. A csend kezdett kínos lenni közöttünk. Hálás voltam, hogy Melanie magával rángatott és együtt kezdtünk énekelni:
- Don't tell us how, tell us how to live our lives...
A fiúk is csatlakoztak hozzánk és szépen sorjában kezdtünk ugrálni. Talán Niall telefonja volt ledobva a földön heverő pulcsikra, onnan szólt a zene. Túl jól éreztem magam. Kezemre folyt a ragacsos folyadék, de nem nagyon érdekelt.
A következő pillanatban Mark felkiáltott, hogy "REPÜL!" és mi lányok mind felsíkoltottunk. Mark eldobott egy palackot egyenesen Mike-nak, aki pedig egy ütővel, mintha az baseball labda lenne, megpróbálta visszütni. Hát, elszámította magát, mert most rajtunk landolt mind. Alkohol és málna szag terjengett a levegőben.
- Shhhh - Niall ráhelyezte a mutatóujját a számra. - Halkabban - mosolygott, majd a tűzben is világító kék szemével a hátam mögé nézett.
A francba. Lebuktunk?

5. rész

Komolyan, csak Mike unszolására szóltam neki egy visszavágóra, magamtól sose tettem volna. Elképesztő volt, hogy nyert, ráadásul még csak nem is mondta, hogy ilyen ügyes. Tátott szájjal néztem, ahogy győztesként távozik Melanie és Annie társaságában.

- Niall Horan

- Hé, szerinted fel kellene ébresztenünk? – hallom meg Melanie kissé aggódó hangját a jobb oldalamról.

- Nem tudom. - Remek. Mellette áll Annie is. – Gyere, menjünk, majd felkel.

És már ki is léptek a faház ajtaján, én meg úgy döntök, inkább megpróbálok visszaaludni.

- FÖLD HÍVJA JAMIET! – Azonnal kipattan a szemem a hangos ordítozásra. Két lányt pillantok meg az ágyam mellett, akik önelégülten mosolyognak.

- Mennyi az idő? – motyogom és arcom a párnába túrom. Semmi kedvem nincs feltápászkodni az ágyból és eltölteni valami haszontalan programmal ezt a napot. Inkább élveztem volna a csendet a kényelmes ágyban, de úgy tűnik egyik se fog összejönni. Melanie és Annie nem tudnak csendben lenni öt percnél tovább, az ágy meg, nos, azt hiszem egy kiálló rugó felsértette a bőröm, úgyhogy nem mondható kényelmesnek.

- Már tíz óra is elmúlt. Hétkor volt a reggeli és a táborfelügyelő érdeklődött a hogyléted felől – kezdett fecsegni Annie.

- Klassz – mormoltam.

- Azt mondtuk rosszul érezted magad – vette át a szót Melanie. – Azt mondta, majd menj el az orvoshoz, mire mi közöltük, hogy szerintünk csak rosszul érintett a túlzott környezetváltozás.

- Klassz – ismétlem magam és még inkább a párnába fúrom a fejem. El sem tudom képzelni, hogy nézhetek ki alig pár óra alvás után. Aztán hirtelen villannak be az éjszaka képei, mintha most ébredtem volna a másnaposságból. Elpirulok a gondolatra, hogy még mindig Niall pulcsija van rajtam, mint pizsama, és kissé kényelmetlenül is kezdem magam érezni miatta.

Vajon ő mit csinál most?

- Jó, azt hiszem, felkelek, csak adjatok néhány percet.

- Míg visszaalszol? Azt már nem. – Egyszerre ugrottak az ágyamra, mire az a földig süllyedt. Még jó, hogy annál nincs lejjebb.

- Annie, most a bordáim között ülsz – sikítok fel a tompa fájdalomtól, és megpróbálom letolni magamról a lányt.

- Megtiszteltetés – mosolygott rám angyalian, de ez sem hatott. Ökölbe szorított kezekkel próbáltam meg arrébb lökni kisebb sikerrel.

- Jó a pulcsid – jegyezte meg Melanie, mire lesütöttem a szememet és a körmeimet kezdtem nézni.

- Gyorsan rendbe szedem magam és kimehetünk, ha gondoljátok – próbáltam témát terelni, és hogy bebizonyítsam szavahihetőségemet, azonnal kipattantam az ágyból.

Besurrantam az apró fürdőszobába és villámsebességgel kezdtem el készülődni. Még csöpögött a fogkrém a fogkefével teli számból, miközben lófarokba kötöttem a hajam és a szemem alatt éktelenkedő karikákat kezdtem vizsgálni. Megpróbáltam vékony alapozóréteggel eltüntetni, de nem sikerült, úgyhogy azt lemostam és maradtam a hideg víznél. Hát, azt hiszem, több alvásra lesz szükségem, és kevesebb éjjeli kimaradásokra. A biztonság kedvéért felvettem egy bikinit is. Visszatérve a szobába, mind felkapták a fejüket és rám mosolyogtak. Ezzel is azt sugallva, hogy elfogadható állapotba sikerült magam varázsolni, hurrá.

***

A nap ugyanolyan erővel sütött, mint tegnap, de a szokásosnál kissé szelesebb volt az idő. A piros pulcsit kissé összehúztam magamon – igen, tegnap este óta nem vettem le -, mert egy-egy fuvallat után libabőrös lettem. Lesétáltunk a tópartra és néztük, hogy néhány srác, hogyan wakeboard-ozik. Szokatlan volt, hogy egy ehhez hasonló extrém sportot ideraknak, egy gyerekekkel teli táborba, ahol könnyen megsérülhetnek.

A lányok inkább napozással töltötték az időt, vagy a félmeztelen srácok bámulásával. Hát, én csak egyet kerestem, de azt se találtam meg. Bármennyire is pásztáztam a tömeget, nem láttam rakoncátlan szőke tincseit, úgyhogy visszaereszkedtem lábujjhegyről. Arra lettem figyelmes, hogy Annie az egyik fiút szívatja. Bátran osztotta az észt, hogy ő is meg tud csinálni egy csavart minden erőfeszítés nélkül.

- Jaj, Mike. Nem gondolod komolyan, még magad sem. A világ legegyszerűbb sportja – hencegett és csípőre tett kézzel állta Mike kihívó pillantását.

Melanie-val jobbnak láttuk hátrébb állni, nem akartunk belefolyni semmibe.

- Jó, akkor gyere és próbáld ki. Fogadjunk, hogy nem bírsz fent maradni tíz másodpercig. – Mike lelépett a mólóról és Annie kezébe nyomott egy wakeboard deszkát.

- Szerinted jó ötlet ez? – kérdeztem hangosan tűnődve Melanitól, aki szintén meghökkent arccal állt. Szerintem ő is ugyanarra gondolt, hogy Annienak nem sok esélye van Mike ellen, de ezt egyikünk sem merte hangosan kimondani.

Óvatosan lépkedve, hogy ne csússzunk el a nedves kavicsokon, mi is lementünk a mólóra és figyeltük az eseményeket. A tóparton tartózkodok többsége is felkönyökölt fekvő helyzetéből és napszemüvege mögül nézte Anniet, aki levette a ruháját, és magára kapott egy kölcsön fürdőnadrágot, ami kissé nagy volt rá. Nem is tudtam, hogy bikinit vett fel már kora reggel.

Mutattam Melanie-nak a mellettünk lévő üres helyre a stégen és leültünk. Ő belelógatta a lábát a vízbe, én csak törökülésben néztem fel és próbáltam kisöpörni az arcomból a hajam.

- Jó – bólintott Mike, miután ráerősítette Annie-re a kötelet. – A lényeg, hogy tartsd meg az egyensúlyod. Vagy legalábbis próbáld meg – vigyorgott. Az előtte szorosan a kötelet markoló lány pedig látványos szemforgatással reagált.

Annie türelmesen állt, kicsit behajlította a térdét, és megpróbált úgy kinézni, mint egy vérbeli wakeboardos.

- Hé, Mike! – üvöltötte valaki. Mike, mintha szívességet tenne, lustán felemelte tekintetét Annie derekáról. Eddig észre se vettem, de Annie alakja bikiniben olyan, akár egy Vogue címlaplánynak.

- Niall-t nem láttad? – lihegte a barna hajú fiú.

- Azt hiszem, még alszik. Miért? Várj egy kicsit – Mike intett, hogy még nem fejezte be, visszafordult Anniehez. – Oké, mehetsz. – Hát, legalább az egyikünk kialussza magát, vontam vállat képzeletben.

És bumm! Annie landolt a vízen, de minden várakozásunkat felülmúlta, ugyanis rajta tudott maradni. Tényleg olyan volt, mint egy profi. Nem nagyon figyeltem tovább Mike-ot, Anniet néztem, aki egyre távolabb került a parttól.

Az összegyűlt kisebb tömeg együtt kezdett számolni: - …5, 6, 7, 8!

Annie a nyolcadik másodpercben elvesztette az egyensúlyát és látványosan hasra esett. Felszisszentem, mert már a látványtól is borsódzott a hátam. Remélem, nem esett komolyabb baja.

Mike tölcsért formált a kezével és hangosan kiabálni kezdte: - LÚZER! Mondtam, hogy nem tudod megcsinálni.

Röhögni kezdtek, mert Annie amint magához tért, felemelve jobb kezét, bemutatott a fiúnak.

- Hé, nem próbálod meg? – bökött oldalba Melanie.

- Nem hiszem – ráztam a fejem. Kizárt, hogy megalázzam magam egy tucat velem egykorú előtt.

- Hé, Niall! – Az emlegetett jelent meg mögöttem, mire ijedten fordultam meg. Niall biccentett Mike felé, majd felém villantotta hófehér mosolyát.

- Na, próbáld meg.

- Kizárt.

- Fogadjunk? – kezdett alkudozni.

Nem tudtam visszafojtani a mosolyom. Ó, ha tudná.

- Mi lesz, ha nyerek? – Melanie felé nyújtottam a telefonom. Ezt igennek vette.

- Azt nem tudom – vont vállat. – De ha nyerek, kérem vissza a pulcsim.

- Oké – egyeztem bele könnyen. Úgy sem fog nyerni, ezen jót mosolyogtam magamban. – Ha én nyerek, megtartom a pulcsit.

Niall tűnődött pár másodpercig, szerintem kissé megijesztette a magabiztosságom, de végül bólintott. Annie közben visszaúszott. Odaadta a deszkáját és a nadrágját. Niall is elszedte Mike-tól a cuccát.

- Ne hidd, hogy megnyered – sziszegte, de szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.

- Álmosnak látszol – vetettem oda neki. Ezután megpróbáltam kizárni a körülöttem zajló eseményeket, annak ellenére, hogy szerintem Annie és Mike ordítozását húsz kilométeres körzetben is lehetett hallani. Melanie-ból sütött az idegesség, úgyhogy ő rá inkább nem is néztem, mint támaszra.

- Rajt! – üvöltötte Mike, ügyet sem vetve Annie-ra, aki kikérte magának, hogy nyolc másodpercig volt csak fenn, mert szerintem nem jól számolt a közönség.

Nem néztem Niallre, de éreztem, hogy valahol mellettem van. Bevetettem minden wakeboard tudásom és úgy döntöttem, hogy kikanyarodom az egyik rámpa felé. Behajlítottam a térdem és kissé elrugaszkodtam, mikor már nem érte a deszkát víz. Az adrenalin löketet adott, hogy csináljak egy szaltót, úgyhogy fogamat összeszorítva próbáltam meg leküzdeni a késztetést, végül csak ugrottam egy csavart. És nyertem.

Niall ledöbbent arcát látva kezdtem vigyorogni, mint a vadalma. Míg engem nézett, elvesztette az egyensúlyát és ő is hason csúszott a vízbe, mint előbb Annie. Én is elengedtem a fogót, ami a kötél végén lógott, és csobbantam a vízben.

***

- Hogy a francba csináltad ezt? – vont felelősségre Annie és majdnem úgy éreztem, mintha egy gyerek volnék, akit rajta kaptak cukorkalopáson. Lehámoztam magamról a csurom vizes ruhát és kioldottam a deszkán lévő csatokat.

- Az mindegy – legyintettem. Gyorsan elfordultam és kezemet nyújtottam Niallnek, hogy fel tudjon jönni a stégre. Úgy tűnik, úszásban is én nyernék.

- Elképesztő vagy – suttogta döbbenten; szerintem direkt, hogy csak én halljam. – Úgy tűnik, új pulcsit kéne vennem.

- Haver, most vertek meg, te meg új pulcsit akarsz? – verte hátba Mike, mire Niall visszakézből adott neki egy hasonló ütést. Annie elnevette magát a pórul járt Mike-on. Melanie visszaadta a telefonom.

- Gratulálok – mondta elismerően, mire rámosolyogtam.

- Kösz, hogy nyerhettem – vontam vállat, amolyan nem-nagy-szám stílusban.

Persze, hogy nem volt nagy szám, mert pár éve nyáron már volt hasonló élményben részem.

- Hé, nincs vége! – szólt utánam Niall, mire hátrafordulva rámosolyogtam. – Este visszavágó!

Intettem neki a vállam fölött elköszönésképp és visszaindultunk a faházhoz, hogy elkészüljünk az ebédhez. Előbb mondták be a hangosbemondóba, hogy fél óra van hátra az étkezésig, és ahogy végignéztem magamon, igazán rám férne egy tusolás.

Nem mellesleg, olyan a szagom, mintha most léptem volna ki egy halüzemből.

4. rész

Próbáltam eljátszani a menő fiút és kissé közömbösnek tűnni vele szemben, de nem ment. Amint belépett az ajtón, felismertem őt. Tudtam, hogy ki az és azonnal az ujja köré csavart ártatlanságával és szégyenlős mosolyával.

- Niall Horan

- Szia – nyögtem ki nagy nehezen, mikorra már magamhoz tértem a meglepődöttségemből és a szívinfarktusból egyaránt. Tétlenül álldogáltam egy helyben, miközben ő otthonias mozdulattal töltött magának egy pohár tejet és vett ki egy kekszet a dobozból, hogy aztán megmártsa a langyos folyadékban.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte szemtelenül – utalva arra, hogy már régóta állok egyhelyben -, rám emelte azokat a gyönyörű kék szemeit és ajkain mosoly bujkált. Nem értem, hogy vette rá a lábaimat az agyam, de elindultam felé. Útközben még lekaptam egy tiszta poharat az egyik polcról, hogy én is igyak egy kis tejet.

- Miért nem alszol? – kérdezte közömbösen, mikor leültem vele szembe. Éreztem, hogy a levegő egyre melegebb lesz körülöttem és az arcomat is enyhe pír önti el. Megdöbbentett saját viselkedésem, és az, hogy Melanie-nak totál igaza volt. Saját magamnak hazudnék azzal, ha azt mondanám, hogy nem helyes fiú Niall. Azok a türkizkék íriszek, ahogy csillognak a fényben, a szőke hajkoronája, ami még mindig kócos, mintha most kelt volna fel álmából, és a lezser testtartás, amivel előttem ült, az őrületbe kergetett.

- Nem tudok aludni – próbáltam felvenni közönyös hangszínét és vállamat is enyhén megrándítottam, hogy tudassam vele az ellenkezőjét, annak, ami valójában az agyamban járt. Félig töltöttem a poharamat tejjel, majd újra megszólaltam, hogy életben próbáljam tartani ezt a beszélgetést: - Szerintem csak a környezetváltozás az oka. Hozzászoktam a saját ágyamhoz.

- Dettó – emelte fel a poharát egy koccintásra, éltem is a lehetőséggel. Kuncogni kezdtem, mire ajka egyre feljebb görbült. – Azt mondják, hogy a langyos tej segít az elalvásban, de egy rohadt mikró nincs az egész épületben…

- Akkor virrasztunk – fejeztem be a gondolatmenetét és újabbat kortyoltam a fehér folyadékból és elvettem egy kekszet az asztal közepéről.

- Mullingar-ből jöttél? – kérdezte, mire azt hiszem, kihagyott egy ütemet a szívem. Honnan tudja, hogy mullingari vagyok? – Amúgy, Niall vagyok.

- Jamie – rágcsáltam a kekszem. – Honnan tudtad?

- Csak ismerősnek tűnsz – rándított egyet vállán és újból meghúzta a poharát. – Én is onnan jövök – mosolygott. Hű, eddig nem is tűnt fel, milyen természetellenesen fehérek a fogai.

- Lehet. Az a város nem túl nagy.

- Úgy beszélsz róla, mintha nem szeretnéd – nézett rám kissé oldalra biccentve a fejét. Szemei kissé összeszűkültek, és már meg is bántam, hogy ilyen ellenséges hangon válaszoltam. Megijedtem, hogy rosszat mondtam.

- Dehogy is, nem erről van szó – próbáltam mentegetőzni. – Csak olyankor nem szeretem, amikor naponta összefutok nemkívánatos személyekkel.

- Megértem. – Változtatott az ülőhelyzetén, és úgy éreztem, hogy egy kő gördül le a mellkasomról. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de próbáltam higgadtnak tűnni előtte. Ezek szerint nem bántottam meg.

- Most vagy itt először? – kérdeztem, és én is kényelmesebb ülőpózt vettem fel. Egyik lábamat a fenekem alá raktam, ezzel megemelve magam. Megrázta a fejét. – Ennyire jó lenne a tábor? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Hát, az előzőek ehhez képest nem igazán voltak szórakoztatóak – nézett rám felemelt fejjel. Szemem azonnal a sütire tévedt és éreztem, hogy elpirulok.

Nem számoltam az időt, talán eltelhetett fél óra, vagy még több is, de nem éreztem az idő vészes múlását. Azt meg pláne nem, hogy jelen pillanatban inkább valahol Álomországban kellene járnom, nem holmi fa széken ülnöm egy ebédlő közepén és a semmiről beszélgetni egy sráccal, akinek kisugárzása megbabonázott. Kiderült, hogy egy iskolába jártunk még alsóbb évfolyamon, csak aztán én átkerültem a jelenlegi gimnáziumomba. Jót nevetett azon, hogy az utolsó kép, amire emlékezett, egy barna hajú lány, akinek fogszabályozójába mindig beleragadt valami csoki és szünetenként járt a mosdóba fogat mosni. Igen, az a lány én voltam. Mit tegyek, ha túlságosan is szeretem az édességet?

- Jó – próbáltam megtalálni a hangom a nevetésből, amit az ő derültsége okozott. – Akkor ehhez mit szólsz… - egy pillanatra átváltozott komollyá, nyoma se volt a korábbi nevetőráncoknak. Bőre kisimult a homlokán és kissé felemelt szemöldökkel nézett rám. Majd’ egy óra alatt annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy már arcomról leolvasva tudta, mire gondolok.

- Nem – mondta kissé erélyesen, amitől megijedtem.

- Ne már, te elmondtad a legcikibb dolgot rólam, ami eszedbe jutott úgy, hogy én még csak arról se tudtam, hogy ismersz – háborodtam fel.

Niall kissé megenyhült, de még mindig feszülten ült karba font kezekkel.

- De amit te akarsz mondani az nem ciki. Inkább siralmas – nyögött fel és láttam, hogy az emlék még elevenen játszódik le lelki szemei előtt. Rajtam lett volna a sor, hogy kínos helyzetbe hozzam.

- Csak egy kicsiiit – nyújtottam el az i betűt, ezzel oldva a hangulatát.

- Nem – mondta még egyszer. – Abban, hogy nem tudtál lemondani a napi egy kiló csoki adagodról, nincs semmi rossz. De az… – tárta szét a karját. – Hogy lehet, hogy még nem kerültél be a Guinness rekorderek közé? A lány, aki belehalt a túlzott csoki fogyasztásba.

- Remekül tudsz témát terelni – biccentettem oldalra a fejem, amolyan „most megvagy” stílusban. – Egyébként, elhiheted, hogy ciki volt, mikor órán úgy kellett ülnöm, hogy csokis volt az egész fogsorom. – Értetlenül nézett rám, mire folytattam: - Az osztályfőnököm egy ideig tűrte a fogkrémek iránti vonzalmam, aztán megfenyegetett, hogy vagy leszokok a túlzott tisztaságmániámról vagy elküld az iskolapszichológuhoz.

- Amit én láttam, azt még hipnózissal se felejtethetnék el velem.

Pár percig néma csendben ültünk, mikor egy jól ismert hang hallatszott az udvarról.

- Ki van ott? – kiáltotta el magát a táborfelügyelő. Koránt sem tűnt nyugodtnak, nem szívesen kerültem volna a szeme elé.

Niall gyorsan leoltotta az egyetlen égő lámpát és csuklómnál fogva a földre rántott.

- Mit csinálunk? – suttogtam. Intett, hogy másszak be az asztal alá. Nem volt időm megkérdőjelezni utasítását, mert gyakorlatilag belökött oda, aztán maga is bemászott. Épp időben.

- Ki van ott? – ismét elhangzott a kérdés a táborfelügyelő szájából. Nem láttam a sötétben Niall arcát, de kisugárzásából éreztem, hogy épp olyan ideges, mint én. Azért fohászkodtunk mindketten, hogy le ne bukjunk.

Még a légy zümmögését is hallottam, annyira csönd volt az étkezőben. Már levegőt venni is alig mertem, nehogy megtaláljon minket a táborfelügyelő. Mindketten hatalmasat sóhajtottunk megkönnyebbülésünk jeléül, mikor az ajtó bezárult.

- Gyere, mennünk kéne innen – ragadta meg a kezem Niall. Vonakodva bár, de felálltam. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig csuklóm köré fonta ujjait, amikor kimentünk az ebédlőből és a téren halványan világító lámpában észre nem vettem. Szokatlan volt közvetlensége, ahhoz képest, hogy elsőre közömbösen viselkedett, viszont a gondolatra, hogy mennyire védően bánik velem, végigfutott a borzongás gerincemen. Óvatosan, mintha tojáshéjakon lépdelnénk, úgy közlekedtünk az apró kavicsokon, melyek kissé zizegtek lábunk alatt.

- Miért bújtunk el? – kérdeztem halkan, mikor már kezdett feszültté válni a ránk telepedett csend. Óvatlanul is kettőnk kezére pillantottam; és valószínűleg ő is, mert elengedett.

- Az évek során volt szerencsém megismerni kissé Mrs. Malcoln-t és hidd el, nem tűrte volna szó nélkül, hogy tejet iszogatunk az éjszaka közepén. Az első gondolata az lett volna, hogy biztos belecsempésztünk valamilyen szeszesitalt.

- Mrs. Malcolnnak hívják? – kérdeztem döbbenten. Hümmögött egyet, aztán könyökömet elkapva berántott a legközelebbi fa mögé. Egy csipkebokor mögött álltunk kissé összegörnyedve.

- Most meg mi van? – csattantam fel. Kezdett megijeszteni ezzel az örökös bujkálási hajlamaival. Tenyerét számra tapasztotta, hogy így hallgattasson el. Fülemhez hajolva suttogott:

- Pszt. Adam, az egyik segítő táborfelügyelő ott járkál körbe – bökött a fejével Niall a fiú irányába, aki kezében elemlámpát tartva hunyorgott a sötétben.

- Na, jó, elég lesz ebből az akciófilm jelenetekből – mormoltam és visszamentem… volna az útra, ha nem ránt magához. Hátam meglepően kemény mellkasának ütközött. Hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt, de mintha nem is venné észre a köztünk lévő távolságot, ami valójában nem is volt. Szemem lesütöttem, és örültem, hogy a sötétben nem látta, ahogy a vér tódult az arcomba.

- Van ott valaki? – fordult az irányunkba Adam és az elemlámpáját is felénk irányította.

Niall egy erős mozdulattal leguggolt, ezzel lerántva engem is a földre. A hirtelen mozdulattól tompán felsikítottam, mire megint a számra tapasztotta a kezét.

Az elkövetkezendő, hosszú perceket egymás mögött guggolva töltöttük síri csendben. Én inkább leültem a kissé nyirkos fűre, mert egy idő után elfáradtak a lábaim. Tudtuk, mikor kell behúzni fülünk-farkunk, mert Adam egyfolytában hadonászott az elemlámpájával. Még a legkisebb bogarat is megvizsgálta, hogy nem valami eltévedt táborlakóval van e dolga.

- Szerintem mehetünk – suttogta Niall kis idő múlva. Némaságtól rekedt hangjától újból kirázott a hideg, de azt hiszem, ő ezt kissé máshogy értelmezte, mert kezével megdörgölte vállaimat és rám adta a pulcsiját. Hát, kösz. Vállamra támaszkodva felállt, mire morogni kezdtem, de köszönetképp felsegített a földről.

Némán baktattunk vissza a faházunkig. Elkísért, majd egymás előtt álltunk a homályos lámpák fényében.

- Remélem, most már el fogsz tudni aludni – mondta a szemembe nézve komolyan, de ajkai széle megrándultak az elfojtott mosolytól.

- Ennyi izgalom komolyan mondom, kifárasztott – kuncogtam.

- Aranyos a hangod – suttogta.

Mintha a tudatalattim megnyomta volna a jégkorszak feliratú gombját, dermedve álltam és tétlenségemben csak pislogtam egyet. Az ilyenre hogyan kell reagálni? Mivel nem volt tapasztalatom, lányregények se sűrűn fordultak meg a kezemben, csak álltam bambán.

- Jó éjt – nyögtem, és elindultam befele a szobába.

Niall felnevetett. – Jó éjt Jam-jam – kiáltotta utánam.

Szerencsém volt, hogy Melanie és Annie nem keltek fel érkezésemre. Mikor vissza akartam feküdni az ágyba, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy még mindig én viselem a pulcsiját. Már azon voltam, hogy visszaadom neki, de nem is tudtam, hogy melyik faházban alszik. Vállat vontam hanyagságomra, csak úgy, magamnak, aztán megpróbáltam elaludni.

Nem kellett sokat várnom, mert egyre laposabbakat kezdtem pislogni, végül álomba merültem.

Harmadik Díjam

Köszönöm a díjat Bííía-nak! xx

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 embernek!

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. Szeretek naplementében utazni.
2. Sosem tudom rávenni magam, hogy végigkínlódjak egy kötelezőolvasmányt, de bármilyen más regényt el tudok olvasni akár egy nap alatt is.
3. Annyira a bűvkörébe kerültem az 50 árnyalat trilógiának  hogy majdnem minden nap visszaolvasom a kedvenc fejezeteim.
4. Élek-halok a The Body Shop illatos kencéiért.
5. Nem szeretem a nagy tömeget, valamiért frusztrál.
6. Már elterveztem, hogy nyáron sorozat maratonokat fogok tartani, mert le vagyok maradva a suli miatt velük. :)
7. Jelenleg kedvenc zeném: Little Mix - Madhouse
8. Leginkább azért szeretek emberekkel barátkozni más országokból, főleg Tumblr-n, mert angolul kell velük beszélnem.
9. Egyszer szeretném bejárni Amerikát autóval.
10. Ahhoz képest, hogy utálok futni és lényegében véve tornázni, elkezdtem kondizni járni. :)
11. Rettentően álmos vagyok.

2. Válaszolj 11 kérdésre!

1. Gyűjtesz valamit? Ha a több tucat körömlakk különböző színekben annak számít, akkor igen. Egyébként nem gyűjtöm őket tudatosan, csak imádom a színeket :)
2. Kedvenc dal? Little Mix - Madhouse jelenleg, de mostanában rákattantam Alice-ra is (SzJG rajongóknak talán ismerősen cseng.)
3.  Szerencseszám? Nincs szerencseszámom, eddig sose jött be semmi. :(
4. Álomváros? Egyértelműen New York!
5. Ha énekesnő lennél extravagáns lennél vagy visszafogottabb? Szerintem próbálnám megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Attól függ, mit nevezünk extravagánsnak. Nekem már túl sok a Lady Gaga-féle stílus például.
6. Megálmodtad már valaha, hogy találkozol a fiúkkal? Nem.
7. Szereted a neon színeket? Nem igazán. Szerintem nem is állnak jól.
8. Név, amit ha anyukád lehettél volna magadnak adtál volna? Régen azt mondtam volna, hogy Olivia, mostanra viszont már kibékültem a nevemmel :)
9. Álomállás? Diplomataként állást szerezni Amerikában vagy Angliában.
10. Kedvenc állat? Nyuszi :)
11. Nyelv(ek) amit beszélsz/tanulsz? Angolul tanulok már lassan tíz éve, németül másfél éve tanulok, de szerintem sose lesz meg a nyelvvizsgám. Amúgy, sok fajta nyelven tudok általános kifejezéseket vagy csak szavakat :)

3. Írj 11 kérdést!

1. Mi most az aktuális kedvenc könyved?
2. Mivel töltenéd a szabadidőd, ha nem lenne internet?
3. Szerinted is igaz a mondás, hogy "Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet"?
4. Amikor nekikezdtél a blogodnak, tudatosan tervezted a történetet vagy csak véletlenszerűen kipattant a fejedből az ötlet?
5. Mennyivel előre szoktad megtervezni a nyári programjaidat?
6. Hol voltál már külföldön/belföldön?
7. Ki nevettetett meg utoljára? Min?
8. Kinek a koncertjén voltál már és kiére szeretnél elmenni?
9. Van olyan szín, amit sosem hordanál?
10. Ha önéletrajzi filmet készítenének rólad, kit szeretnél, hogy játsszon el téged?
11. Ha felkínálnának egy jótékonysági munkát Afrikában, elvállalnád?

4. Küldd tovább 11 embernek!

1. Kata
2. Cher B.
3. Diana

3. rész

Alig sikerült felkeltenem a figyelmét a tábortűznél; szerencsére szemüveget viseltem, a többiek szívattak is miatta, hogy este rajtam van, de legalább bűntudat nélkül bámulhattam. És éjszaka egy újabb meglepetés ért… Fogalmam se volt, hogy épp ő jön be azon az ajtón.

- Niall Horan

One Big Family

Én kifejezetten jóllaktam a fasírttal és a krumplival, sőt, még elrohantam gyümölcssaliért is a hűtőpulthoz. Annie és Mel is azt mondták, hogy jól laktak, annak ellenére, hogy csak gyümölcsöt ettek. Furcsa. A többieket elnézve ők inkább vágytak volna valami hamburgerre vagy hot dogra. Még ott ültünk vacsi után pár percig az asztalunknál. A hátamon éreztem valaki tekintetét – vagy csak túl paranoiás lennék, nem tudom -, de nem volt bátorságom hátrafordulni, mert mi van, ha tévedek. Az nekem lenne kínos.

- Jól van, fiúk-lányok! Figyelem! – állt fel egy kis pódiumra a fő táborvezető. A reggeli piros melegítőjét lecserélte feketére, ahogy baseball sapkáját is. Pár srác halk kuncogását és megjegyzés foszlányokat hallottam, de inkább figyelmen kívül hagytam és megpróbáltam a nőre koncentrálni.

- Pár perc múlva tábortűz lesz, úgyhogy öltözzetek melegen és mindenkit várunk szeretettel a parton!

- Esni fog a hó? – üvöltötte be az egyik fiú mögülem, utalva erre a beszéd melegen öltözzünk fel részére. Beszólását nevetés kísérte, hiszen miért esne a hó nyáron. Mi se tudtuk megállni kuncogás nélkül, de tenyerünkkel próbáltuk takarni jókedvünket.

- Gyere ide, Mike! – üvöltött rá a nő, mire mindenki elhalkult.

- Francba, honnan tudja a nevem? – dünnyögte –ezek szerint – Mike és már nyoma sem volt az előbbi jókedvének. Odasomfordált a pódiumhoz.

- A többiek mehetnek! – Legtöbben csalódottságukat kifejezve hagyták el a termet, így lemaradva az izgalmas részről, mert nem hallják majd a leszidást. Mi is visszasétáltunk a faházhoz.

- Mindjárt megyek – mondta Annie felmutatva a telefonját, hogy még lebonyolít egy beszélgetést. Bólintottunk, majd bementünk abba a koszfészekbe, ami az elkövetkezendő napokban az otthonunk lesz.

Melanie elment a fürdőbe fogat mosni, én meg tétlenségemben lábaimat keresztezve feküdtem hanyatt az ágyamon és esemesezni kezdtem barátnőmmel, Rachellel.

„Mizujs csajszi?” Küldtem el a rövid üzenetet. Nem kellett sokáig várnom, már jött is a válasz rá: „Bettyéknél vagyok, itt vannak vagy ezren. A fél társaságot nem is ismerem. Ott?” Nagyot sóhajtva kezdtem pötyögni az újabb üzenetet: „Jó neked. Mindjárt tábortűz lesz. A szobatársaim tök jó fejek, meg úgy minden oké.”

El tudtam képzelni azt a „kis” társasági összejövetelt Betty házában, amit valójában Ron erőszakolt rá. Ron néha egy igazi seggfej tudott lenni, nem igazán volt szimpatikus nekem, de azt hiszem, ez kölcsönös volt. Most először éreztem azt, hogy szívesebben vagyok itt, mint otthon. Valószínű, hogy engem is meghívtak volna ebbe a házibuliba, és abból állt volna az estém, éjszakám, hogy seggrészeg tinédzsereket kergetek vagy Bettyt próbálom megállítani az ivászatban.

- Szerintem lassan mehetünk, mert már gyülekeznek páran a parton – jött be Annie a szobába. Magára kapott egy halványzöld pulcsit a szekrényből és összefogta a haját lófarokba.

- Oké, mehetünk – jött ki a fürdőből Melanie. Én csak a zsebembe tettem az iPhone-om és csatlakoztam hozzájuk.

Még mindig érezni lehetett az egész nap tűző napsugarak jótékony hatását, ugyanis a levegő egyáltalán nem volt hűvös, inkább langyos. A szél se fújt, úgyhogy igazán kedvezett az időjárás a tűzrakásnak. Végigsétáltunk a kissé köves úton egyenesen a part felé, ahol már javában ott volt mindenki. Rengeteg pokróc volt odakint, mindenki azon ült, vagy csak keresztbefont karokkal állt. Én is úgy tettem.

- Hűű – szólalt meg mellettem egy lány, aki számomra még ismeretlen volt. Mosolyogva néztem rá, majd a tóra, amit igaz, hogy nem lehetett rendesen belátni a sötéttől, de a tűz csodálatosan körbevilágította és narancssárga fénybe árasztott el mindent.

- Nézd azt a cuki fiút – bökött a fejével Melanie a másik oldalra.

- Melyiket? – értetlenkedtem, mert rengeteg fiú volt ott. Jó, mondjuk a többsége nem volt helyes – legalábbis számomra -, de tényleg nem értettem, melyikre gondol. Aztán… - Óóó – esett le hirtelen.

A fiú, kezében gitárral úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki valamelyik videó klipből. Szőke haja tökéletesen fel volt zselézve. Szemét fekete Ray Ban takarta, válláról lazán lógott le piros pulcsija. Olyan volt, mintha a figyelem középpontjában állna, tekintettel a hatalmas gitárra a kezében. Tekintetem elkaptam róla és össze-vissza néztem a tömegben a lányokat.

Úgy tűnt, mindenki oda van érte.

A szőke hajú fiú lejátszott pár akkordot, mire mindenki felélénkült és a vége az lett, hogy szórakoztató tábori dalokat kezdtünk énekelni. Néha-néha magam mögé pillantottam, hogy nézzem, ki jön még le a partra. Nem tudom biztosra, nem láttam tisztán őket, de a táborfelügyelők sóhajait, amit megkönnyebbülés jeléül adtak ki, már idáig hallottam. Mosolyogva csatlakoztak hozzánk, s ők is harsányan kezdtek énekelni, kivéve a nőt, aki még most is tudom-miben-mesterkedtek mozdulatokkal lifteztette szemöldökeit. Egyik oldalamon Melanie állt, a másikon Annie, és egy idő után megunva az ácsorgást, egymásba karolva dülöngéltünk a zene ütemére

- …Coconuts taught me how to fly, singing silly songs soothes Sarah’s sad side – énekeltük, a következő pillanatban pedig arra kaptuk fel a fejünket, hogy többen is a vízbe ugranak viháncolva. A fiúk és lányok jókedvének még a szigorú utasítás sem vetett véget, miszerint azonnal ússzanak ki a tóból. Amúgy, annyira nem ugrottak bele, hogy úszniuk kelljen, a lábuk még bőven leért az iszapos talajra. A szőke hajú fiú perzselő tekintetét éreztem magamon, így fülig vörösödve kaptam el a tekintetem.

- Mike, fiam, ma már egyszer bajba kerültél! Ne kelljen megint rád pazarolnom az energiámat! – kelt ki magából a táborfelügyelő és karjával hadonászott. Fogalmam sincs, miért.

- Megyünk? – suttogta a bal fülembe Annie.

- Szerintem vége a bulinak – suttogta a jobb fülembe Melanie.

Úgy tűnt, az én reakcióm lesz a mérvadó, végül bólintottam és visszaballagtunk a faházunkhoz. Utoljára találkozott a tekintetem a piros pulcsis fiúval, akinek ölében még mindig ott hevert lazán a gitár. Valójában, fogalmam sincs, hogy engem nézett-e, mert még mindig szemüveget viselt, egyszerűen csak kirázott a hideg, amint ránéztem.

A kis dobozban, mert tulajdonképpen még ahhoz is hasonlított a farönkökből barkácsolt ház, amiben három vaságy volt bedobálva, Melanie felkapcsolta a villanyt.

- Ki megy elsőnek? – kérdezte Annie, magához véve flanel pizsijét, aminek láttán szemöldök ráncolva néztem rá. Flanel pizsi? A semmi közepén?

- Én már a tábortűz előtt végeztem, szóval csak ketten maradtatok.

- Mehetsz te nyugodtan – legyintettem. Annie hálásan nézett rám, majd az ajtóból visszafordulva, mosolyogva figyelmeztetett:

- Aztán ne beszéljetek ki.

- Basszus – csettintettem ujjaimmal -, lelőtted a poént.

Mind a hárman nevetésben törtünk ki, aztán csak ketten maradtunk a szobában Melanieval. Törökülésbe ültem az ágyon és kínosan meredtem a telefonom képernyőjére. Fogalmam se volt, miről kéne csevegnünk, hiszen annyira még nem ismerjük jól egymást. Amint láttam, ezzel Melanie se volt másképp. Pakolgatni kezdett az ő térfelén és a még nedves törülközőt kiterítette az ágy végét jelző vaskorlátra.

- Amúgy – törte meg a csendet Mealnie -, láttam, hogy nézel a cuki szőkére.

- Mi? – kaptam fel a fejem kijelentése hallatán. – Ezt komolyan gondoltad? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Jamie, le se tagadhatnád, hogy megtetszett. Láttam, hogy elpirultál. Hidd el, téged nézett.

- Nem hinném – ráztam meg a fejem nevetve. – Miből gondolod, hogy nem téged nézett? Hisz ott álltál mellettem.

- Ha engem nézett volna, én is libabőrös lettem volna, csak úgy, mint te – vágott vissza elégedett mosolyra húzva a száját, mire elvörösödve lesütöttem a szemem. Ezt nem hiszem el. Kezdett egyre nevetségessé válni Melanie gagyogása, hogy mennyire aranyosak lehetnénk.

- Hé, fejezd már be! Nem is ismerem! – csattantam fel, mikor már percek óta ugrált az ágyán. Igazából megfordult a fejemben, hogy mindkettőnk jobban járna, ha az ágy most összedőlne.

- Előtted áll még kilenc teljes nap – tárta szét a kezét a levegőben.

- Na, jó, mi volt abban a gyümölcssalátában? – tettem fel a kérdést, leginkább magamnak.

Össze tudnám számolni az eddigi életem során azokat a srácokat, akik komolyabban is érdeklődtek irántam. Nulla. És ez miért pont most változna meg? Nem értettem, és őszintén, egy kicsit zavart Mel ekkora lelkesedése, úgyhogy megpróbáltam mihamarabb lebeszélni mindenféle agyontekert elméletéről. Azért mert összenéztünk, még nem jelenti azt, hogy van is köztünk valami, vagy lennie kell. Gyanítom, hogy tucat másik lányra is ránézett gitározás közben, hiszen elég unalmas lehet egyfolytában egy hangszert bámulni.

- Na, miről maradtam le? – tért vissza Annie, miközben erősen dörzsölte törülközővel a nedves haját. A látvány is fájdalmas volt, hát még ha át is kéne élnem.

Mielőtt Melanieval megint vitába szállhatnék és elmagyaráznánk a nem létező dolgot Annienek, felkaptam a törülközőm, neszesszerem és beslisszoltam a fürdőbe. Megengedtem a vizet, s végtelennek tűnő percek teltek el, mire az kellően felmelegedett. Áztattam magam egy ideig, tekintetemet végig a lábfejemen tartottam és hagytam, hogy oldalamon follyanak le a kövér vízcseppek. A pech, hogy ez után a zuhanyzás után, csak még koszosabbnak éreztem magam. Kiléptem a kabinból és a mosdóhoz léptem, hogy fogat mossak. Miután felöltöztem egy fekete topba és rövidnadrágba, visszamentem a lányokhoz. Annie idióta mosollyal az arcán meredt rám, míg Melanie csak kuncogott.

Szem forgatva szólaltam meg:

- Felejtsd el. Sőt, felejtsétek el mindketten – vetettem egy szúrós pillantást Melanie-ra, aki ennek az egésznek az agytrösztje volt. – Csak egy fiú a táborból, semmi több. – Felmutattam az ujjamat, hogy meg ne szólaljon egyikőjük se, és folytattam: - Elmondom nektek, hogy azért mert két különböző nemű ember egymásra néz, nem kedveli egymást, főleg, hogy azt se tudom, kicsoda.

- Niall.

- Mi? – kérdeztem értetlen mosolyra húzva a szám, miközben arrébb löktem Mleaniet az ágyamon, hogy én is ráülhessek. Mármint, a saját ágyamra.

- Az az idióta Mike mondta, hogy Niallnek hívják – mondta higgadtan Annie.

- És ezt mégis honnan tudjátok? – kapkodtam közöttük a tekintetemet. Totál össze voltam zavarodva.

- Előbb odamentem Mikehoz és megkérdeztem. Tudod, így kommunikálnak az emberek. Neked is kéne… hm, mondjuk Niallel – mosolygott rám. Azonnal tudtam, hogy az előbbi kisebb szónoklásomat akarta utánozni.

- Mindezt akkor, amikor fürödtem? – totál elképedve bámultam rájuk. Bólintottak egyet. – Na, jó, azt hiszem, aludnunk kéne. Főleg nektek.

- Hé, még csak tíz óra van – sopánkodott Annie és hozzám csapott egy dohos szagú párnát. Szerencsére mellettem landolt, úgyhogy egyből továbbítottam Melanienak.

Hű, emlékszem, amikor anya hazahozta a munkahelyéről azt a prospektust és ajánlotta, hogy nézzem meg. Ellenkeztem. Egy ideig kérdezgette, hogy legalább egy pillantást vetettem-e a színes nyomtatványra, de csak hevesen rázogatni kezdtem a fejem. A végén pedig bejött a szobámba apám kíséretével és közölték, hogy kezdjek pakolni, mert pár nap múlva elutazom. És most itt vagyok. A hisztijeim alatt, amiket levágtam, legalább éveket öregedtek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal forgolódtam az éjszaka közepéig, és a bűntudat, ami keletkezett bennem, nem hagyott aludni. A szobatársaim már rég az igazak álmát aludták, úgyhogy kissé bátrabb mozdulatokkal nyúltam a telefonom után, hogy csekkoljam, mennyi az idő. Éjjel fél három. Duzzogva fújtam ki a levegőt és vágtam magam hanyatt. Mégis mi a fenét fogok csinálni reggelig?

A telefonom képernyője el volt sötétedve, nem láttam az időt, de biztosra vettem, hogy alig telt el pár perc. Próbáltam úgy tenni, mint azokban az amerikai filmekben, összekulcsolt ujjal feküdtem a hátamon és a plafont néztem. Próbáltam valamin elmélkedni – igazából imádkoztam, hogy rám ne essen egy bogár se, vagy bármilyen más élőlény -, hogy még hatásosabb legyen a kinézetem, de beleuntam. Az sem segített, hogy kezdett kissé melegem lenni a paplan alatt. Kinyújtóztam és katonákat megszégyenítő mozdulatsorokat követtem el annak érdekében, hogy ne keltsem fel a lányokat. Kimentem a tornácra és mélyen beszívtam az nyári éjszaka meleg levegőjét, melyhez társult egy kissé sós illat is a tó vize miatt.

Örültem, hogy rajtam kívül senki sem tartózkodott kint, nem igen akartam magyarázkodni, pláne nem valami táborfelügyelőnek. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy azt higgyék rólam, hogy cigizni vagy inni jöttem ki titokban.

Átvágtam a kisebb téren, ami körül voltak a faházak és az étkező felé vettem az irányt. Fogalmam sincs, mit kerestem, csak sétáltam, mert úgy éreztem, végtagjaim annyira elgémberedtek. Láttam az egyik ablakon keresztül, hogy halványan és az egyik lámpa. Ezután már szelíd mozdulatokkal nyitottam ki a vaskeretes ajtót.

- Szia – köszönt kissé álmosságtól rekedtes hangon… Niall. Hangja hallatára kissé megugrottam ijedtemben, nem számítottam rá, hogy bárkit… őt fogom itt találni. 

2. rész

Első napra még nem szerveztek programot a táborfelügyelők, lényegébe véve szabadfoglalkozás volt. Pár sráccal focizni kezdtünk és én direkt a tóba rúgtam a labdát. Azt hittem, hogy majd észrevesz Jamie, de sokkal jobban lefoglalta az, hogy csurom víz lett – amiért utólag is bocs, Jam-jam.

- Niall Horan

A buszról elgémberedett végtagokkal szálltam le a majd’ két órás út után. Lábaimnak megkönnyebbülés volt, hogy végre anyaföldön állhattak és nem voltak beszorítva két táska közé. Kétségbeesetten kémleltem a többieket, hogy vajon ők is ugyanígy éreznek-e. Szerencsémre mindenki hasonlóképp nyújtóztatta karjait, és azt is megfigyeltem, hogy a legtöbben idegenek vagyunk egymás számára. Ez kis nyugalommal töltött el, ettől kevésbé éreztem magam kirekesztettnek.

A busz a kemping parkolójában rakott le, mely körbe volt véve faházakkal. A legtöbb három- és négyszemélyes volt. Pár méterrel a faházak mögött volt egy hatalmas füves terület. Balra pedig a tó, melyen lehetőségünk nyílt csónakázni vagy a bátrabbaknak kipróbálni a wakeboard-ot. Nem tűnt olyan elhagyatottnak a táborhely, de gondolom a legközelebbi internet lehetőség több mérföldnyire van.

- Fiúk, eszetekbe ne jusson, hogy a lányok mellé kerültök – hallottam egy középkorú férfi dorgálását, ahogy mögém lestem. Elmosolyodtam tettetett szigorúságán, hiszen ránézésre is alig nézett ki többnek, mint harminc. A fiúk természetesen válaszul csak idétlenül röhögtek.

- Jól van emberek, figyelem! – kiabált már megint a vörös ajkú nő, és kezét folyamatosan lóbálva próbált egy kis figyelmet kicsikarni belőlünk. A következő hosszú-hosszú percekben kiosztotta mindenkinek a párját, és hogy melyik faházban aludhat. Mire elért a hetvenes számokhoz, egy örökkévalóság is eltelt. Közben észrevettem, hogy jött egy esemesem Rachel-től, hogy sok szerencsét kíván a táborhoz és tuti, jól fogom érezni magam.

- Ja, persze – horkantam fel ültömben.

- Hetvenkettő, hetvenhárom és hetvennégy, egy szoba, jobbra! – rikácsolt.

Ijedten néztem körbe és láttam meg két lányt, akik szedelődzködni kezdtek. Ők az én embereim.

- Halihó – szóltam utánuk, mosolyt erőltetve arcomra. – Veletek vagyok, ezek szerint – jelentettem ki a nyilvánvalót, majd magam után húzva a bőröndöm, elindultunk a faházunk felé. A kis tornácon nehezebb volt felhúzni a bőröndöm, tekintve, hogy fel kellett emelnem, mert a lépcső elég keskeny volt a kerekeihez képest.

- Úristen! – sikított az egyikük, akinek göndör haját bámultam már percek óta. Tökéletesen göndör loknijai a háta közepéig értek és fénylettek a kora délutáni napfényben. – Egy pók! – mutogatott az ágya mellett lévő pontra.

- Hol? – kérdezte a másik és közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse a mikroszkopikus állatot.

- Ne mondd, hogy te nem félsz a pókoktól.

- Öhm, szerintem nincs is ott semmi – szóltam közbe kissé félénken, hogy ne maradjak ki a beszélgetésből és közelebb menve én is hunyorítottam. – Semmi – jelentettem ki, majd visszacsoszogtam a saját ágyamhoz, ami a bejárattól balra volt, a fal mellett. Lehuppantam az ágyamra, de azonnal megbántam tettem, mert milliónyi porcica landolt a levegőben.

- Nem hiszem el, hogy nem tudnak rendesen kitakarítani – dohogott a szőke hajú lány. – Mellesleg, Annie vagyok – fordult felénk és háttal az ágyának, ő is lehuppant a matracra.

- Én Jamie – mosolyogtam. Kezdtem jobban érezni magam most, hogy tudom legalább az egyik nevét.

A göndör hajú lány még pakolászott egy ideig, de aztán megtudtuk az ő nevét is: Melanie.

Annie ismét felállt és kicipzározta a bőröndjét, kiemelt egy adag pólót és odasétált a szekrényhez.

- Lehet enyém a fölső polc? – kérdezte, de választ meg sem várva rakta oda a többnyire fehér és rózsaszín felsőket. Követtem a mozdulatait, mielőtt Melanie lestoppolná magának a középső polcot, elfoglaltam azt.

- Ti voltatok már itt? – kezdeményeztem beszélgetést, mert a csend, ami ránk telepedett, már kezdett feszélyezni. A tisztálkodó szerekért nyúltam, melyet az éjjeliszekrényemre tettem.

- Nem, még nem. Ti? – válaszolt Melanie.

- Én se.

Körülbelül fél óráig pakolásztunk, mire minden a helyére került. Én volt az első, akinek sikerült berendezkednie, úgyhogy unalmamban az ablak elé álltam és a már szétszóródott tömeget kezdtem szemeimmel pásztázni. Mindenki fel-alá futkosott, sok fiú már összebarátkozott és focizni kezdtek a füves pusztán, aminek a legtöbb felügyelő csak örült, mert addig sem keverednek bajba.

Melanie elfeküdt az ágyán és a telefonjáért nyúlt. Az elkövetkezendő tíz percben csak pötyögést lehetett hallani. Gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e, honnan van internetkapcsolata, aztán eszembe jutott, hogy biztos előfizetős. Annie is hanyatt feküdt az ágyon és olvasni kezdett. Tétlenségemben nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy egy idő után felálltam az ágyról és kimentem. Először a tornácig jutottam, aztán hallottam a hangos trappolást mögöttem.

- Várj, veled megyek – intett Melanie. Válaszképp csak bólintottam és bedugtam a kezem zsebeimbe.

***

Szerencse, hogy pulcsi volt rajtam, mert az eddigi nyugodt levegőt kezdte felkavarni a nyári szél. Lesétáltunk Melanie-val a tópartig, de nem voltunk egyedül, rajtunk kívül még a legtöbben itt fetrengtek a fűben és élvezték a napsütést. Mi is hasonlóképp tettünk, csak nem a füvön, hanem fadeszkákon ültünk. Kisétáltunk egészen a stég végéig, s lábunkat lógatva a vízbe kezdtünk beszélgetni.

- Te is Mullingarben laksz? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a szám. Kezeimmel még mindig a telefonomat szorongattam a zsebemben, mint aki bármelyik pillanatban kaphat egy fontos hívást vagy üzenetet.

- Igen. Bár nem szeretem azt a helyet, ahol lakunk. Teljesen a külvárosban van, és vagy egy órát kell buszoznom, míg beérek, főleg a gimibe.

- Megértem – mosolyogtam együtt érzően és mélyen beszívtam a nyirkos levegőt.

A Converse cipőmet már korábban magam mellé helyeztem, úgyhogy bátran lóbáltam a vízben a lábam és élveztem a lemenő napsugarakat. Elfogott egyfajta szabadságérzés, és belegondoltam, hogy mostantól másfél héten át nem kell a szüleimmel veszekednem a takarodó miatt, vagy hogy éppen hol vagyok és kivel. Ahogy körbenéztem, ez a hely idillinek tűnt és egy tizedmásodpercig nem bántam, hogy anya és apa rám erőszakolta ezt a nyaralást… Egészen addig, míg egy adag víz ránk nem fröccsent. Hirtelen felálltam a stégre és széttárt karokkal hagytam, hogy a jéghideg víz lecsöpögjön rólam több-kevesebb sikerrel. Libabőrös lettem a hideg hatására. Persze, hogy egy idióta fiú ugrott bele a tóba, mert a labdát is sikerült valamelyik látássérültnek félrepasszolnia. Dohogva kaptam magamra a cipőm, Melanie is hasonlóan tett és gyorsjárásban mentünk vissza a faházba.

- Barom – sziszegte újdonsült barátnőm; habár nem tudom, hogy vagyunk annyira jóban, hogy így említsem, mindegy.

- Állítólag a tizenhat éves fiúk olyanok, akár az ötévesek – próbáltam jobb kedvre deríteni. Ahogy elnéztem, ő sokkal rosszabbul járt, mint én. Nem csak a haja tapadt a homlokához, tarkójához, de fehér felsője is kezdett átlátszóvá válni.

- Hé – füttyögtek többen is a focipályán, mire Melanie ijedten kapkodta a fejét köztem és az átlátszó pólója között.

- Tessék – levettem a kissé vizes melegítő felsőm és odaadtam neki. Nem is értem, hogy vehet fel valaki színes melltartót fehér póló alá. Szerencse, hogy az én fehér ingem nem lett vizes.

Mialatt megtettük a faházunkig vezető utat a parttól, Mel vagy ezerszer megköszönte, hogy megmentettem és hogy jön nekem eggyel. A szobában Annie éppen telefonált és akkor bontotta a vonalat, amikor bementünk.

- Nem kellett volna miattunk abbahagynod a telefonálást – mondtam készségesen, aztán rájöttem, hogy ez úgy hangzott, mintha be akarnám magam nyalni. Pedig az volt a legutolsó dolog, amit tettem volna. A tisztálkodó szereim után nyúltam és elvonultam a kis helyiségbe, amit a táborvezetők fürdőszobának hívtak, mi inkább egérlyuknak.

- Csak anya volt. Érdeklődött, hogy milyen volt az út, blablabla – figurázta ki az anyját, amit csak kuncogással reagáltam le.

- Jamie, leraktam az ágyra a pulcsid. Köszönöm, tényleg!

- Nehogy el kezdd – korholtam. Ez már kezd egyre idegesítőbb lenni. Másnak is odaadtam volna a pulcsim, ha hasonló helyzetbe kerül. Szerintem ez egy természetes emberi gesztus.

- Miért? Mi történt? – kérdezte Annie, aki mit sem tudott az egész történetről. Remek – gondoltam magamba. Míg Melanie beavatta őt a részletekről, minden második szava sugározta, hogy mennyire hálás nekem, mintha én lennék a nap hőse.

Annie csak röhögött egy ideje, a végén már mi is nevetgélni kezdtünk, annak ellenére, hogy nem tudtuk min.

- Mel, sose vegyél fel fehér blúz alá színes melltartót. Ez olyan, mintha szandált hordanál zoknival, jesszusom – nevetett tovább.

- Jól van, na, többször nem fordul elő.

Míg ők elvitatkoztak a különböző dresszkódokon, hogy mit szabad mivel és mit nem, addig kimentem a tornácra, mert egy kicsit frusztrált az apró helyiség. Majdnem akkora szobán osztoztunk hárman, mint amekkora a saját szobám. Leültem a legfelső lépcsőfokra és vállamat a korlátnak döntve kezdtem nyomogatni a telefonom. Mintha az égiek meghallották volna segélykérésem, barátnőm, Betty neve villódzott a képernyőn.

- Szia, Betty – köszöntem bele vidáman.

- Hé, Jam-jam – röhögött a telefonba, miután a becenevemen szólított. Mondanom sem kell, utáltam, ha így szólítanak.

- Hányszor mondjam, hogy a nevem Jamie? – kérdeztem sóhajtva. – Mizujs otthon? A civilizációban…

- Össze vagy zárva egy csapat veled egykorúval, és úgy teszel, mintha távol lennél a civilizációtól. Pedig pont ott vagy.

- Jól van, anya. – Most rajtam volt a sor, hogy röhögjek, amit ki is használtam. Imádtam Betty-t, amikor anyáskodott, mert vicces volt látni a lányt ilyen szerepben, aki tizenöt éves, de úgy is letagadhatna három évet.

- Na, de komolyan. Milyen? – Hallottam egy ajtócsapódást, gondoltam, bemegy a szobájába vagy valami, úgyhogy nem is említettem. Helyette mesélni kezdtem az unalmas és hosszú útról, a borzasztóan idegesítő táborfelügyelőről, a lakótársaimról és Melanieról, akit „megmentettem”.

- Te lány, alig vagy ott pár órája és máris megmentesz valakit – kezdett cukkolásba, de közbevágtam, mielőtt belelendült volna.

- Hé, Betty. Kérdezhetek valamit? – vettem kissé komolyabbra a figurát. Mintha megérezte volna, csak hümmögött egyet beleegyezés képpen. – Mi volt veled ma reggel? – suttogtam a telefonba.

- Nem fogod elhinni – vette ő is bizalmasabbra a hangját és halkan folytatta: - Mielőtt elítélsz, kérlek hallgass végig… Szóval, tényleg lefeküdtem Ronnal… és reggel azt hittük, hogy elszakadt az óvszer. Pedig védekeztünk, esküszöm! – Nem szóltam közbe, de lehunytam a szemem, mint aki előre tudta volna a választ, pedig nem is. Mély levegőt vettem és kíváncsian vártam, hogy folytassa. – Rögtön utána hazamentem, tudod, akkor találkoztunk. – Bólintottam, habár felesleges volt, hiszen nem látta a telefonon keresztül. – Rögtön elmentem gyógyszert felíratni. Most már sokkal jobban vagyok, megnyugodtam.

- Tudod, mi a véleményem, ugye? – kérdeztem kissé unottan.

Mikor előző késő este ilyen esetekről beszélgettünk, felhoztam pár hasonló példát, de mindenki lehurrogott, mondván ilyenek csak tízből egyszer történnek meg. Hát, most megtörtént.

- Én megmondtam – adtam elő a szokásos szöveget.

- Igen-igen, te megmondtad. Figyu, mennem kell, mert nemsokára vacsizunk. Légy jó! – búcsúzott el és rögtön bontotta is a vonalat.

Korogni kezdett a gyomrom a vacsi szó hallatára, úgyhogy visszamentem a szobába és a bőröndömhöz nyúltam egyenesen. Elővettem egy szelet csokis müzli szeletet. Még szerencse, hogy anya rám szólt, hogy a biztonság kedvéért tegyek be plusz nasit.

- Az ott müzli? – kapta fel a fejét Annie.

Elővettem még kettőt. Melanie ágyára is dobtam, ő is ugyanolyan örömmel fogadta. Végül is, utoljára csak pár falatot ettem a reggelimből, és a buszon egy sajtos meleg szendvicset, ami inkább hideg szendvics volt.

- Jövő hétre minimum három kilót fogunk fogyni, ha továbbra sem adnak kaját – viccelt Annie. Keresztbefeküdt az ágyon, lábát lóbálta a levegőben.

- Nem bánnám – vontam vállat és újabb falatot nyeltem le a kedvenc édességemből.

- Viccelsz? – kapcsolódott be Melanie is a beszélgetésbe. – Néztél már tükörbe? Mindent megadnék, hogy olyan alakom legyen, mint neked.

Jól estek ugyan szavai, de szerintem enyhe túlzás, hogy jó alakom lenne. Az egyetlen dolog amit szerettem az az enyhén látszódó kulcscsontom. Semmi más.

- Sportolj és te is úgy fogsz kinézni – tanácsolta Annie Melnek, aki furcsa tekintettel nézett vissza rá. Remélem, nem fogják egymást megtépni ezért, de úgy hangzott, mintha Annie lekövérezte volna a mellette ülő barna hajú lányt. – Neked is jó alakod van, de ha sportolsz, formás lesz.

Végre valahára kifújtam a bennrekedt levegőt. Nem figyeltem a közöttük kialakuló beszélgetésre, csak arra kaptam fel a fejem, hogy beüvöltik a hangszórókba, hogy vacsora lesz hamarosan.

- Jézusom, ha ezt fogják csinálni hajnalban is…

- Egészen pontosan reggel hétkor – vágtam a szavába, mire mindketten furcsán néztek rám. – Mi van? Rajta volt azon a prospektuson.

Vártunk még öt percet, addig nagyjából elpakoltuk az időközben előkerült váltóruhákat – amikre ugyebár szükség volt. A zsebembe tettem a telefonom. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek is így tesznek, és már indulásra készen álltunk, hogy elmenjünk a hatalmas étkezőbe, ahol vacsorázni fogunk.

Mint egy kisebb város, akkora forgalom volt a faházak között. Melanie és Annie között mentem. A tömeget kezdtem vizsgálni, még most se tudtam hozzászokni ehhez a rengeteg emberhez. Az ebédlőben rengeteg kisebb-nagyobb kerek asztal volt szétszórva, s a szélein lehetett sorban haladni a tálcákkal a kezünkben.

- Ú, nézd, van gyümölcs sali – mutatott ujjongva Annie az előttünk lévő hidegpultra és elemelt kettőt. Egyet magának, egyet nekem.

- Köszi. Mondd, hogy nem a miatt eszed ezt, mert előbb szóba került – néztem rá amolyan én-mindent-tudok pillantással.

- Nem, tényleg nem a miatt – mosolygott vissza, amiért kicsit megkönnyebbültem.

Leültünk egy viszonylag a terem szélén lévő asztalhoz, ahol már Melanie várt ránk. Mikor elé raktuk a tálcánkat és meglátta a gyümölcssalátát, kétségbeesve nézett a sajátjára, amin egy kisebb fasírt volt és kevés krumplipüré. Gyorsan elemeltem előle a háromszor annyi kalóriát tartalmazó ételt és kicseréltem a tányérra, ami az én tálcámon volt. Igazából nekem mindegy volt, hogy mit eszek. Annyira éhes voltam, hogy bármit meg tudtam volna enni.

- Ne vágj már ilyen ijedt képet – nevettem kínomban, hogy próbáljam oldani a feszültséget. – Inkább megeszem én ezt – mutattam a húsgolyóra és a krumplira.

Amúgy az étel egyáltalán nem volt rossz, legalábbis az átlagos menzakajákhoz képest, amit volt szerencsém kipróbálni még általános iskola első éveiben. Melanie-val és Annievel végig beszélgettünk és nevetgéltünk. Megtudtam, hogy Annienek van egy bátyja, akivel folyton marják egymást és néha sírásig fajulnak a veszekedések. Melanienak egy húga van, aki hiperaktív a nap minden órájában és harcot kell vívnia vele az utolsó kocka csokiért. Én nem tudtam sokat mondani a családomról, csak hogy mi is Mullingarben élünk, sajnos nincs testvérem – bár ahogy hallom őket, inkább hálát adok az égnek érte -, azonban van egy kutyám, aki majdnem a derekamig ér, szóval vehetjük őt úgy, mint egy más fajta testvért. Vele is rengeteget kell birkóznom, főleg ha meg akarom fürdetni.

A vacsora végére hatalmas kő esett le a szívemről, kezdtem úgy érezni, hogy beilleszkedtem közéjük.