4. rész

Próbáltam eljátszani a menő fiút és kissé közömbösnek tűnni vele szemben, de nem ment. Amint belépett az ajtón, felismertem őt. Tudtam, hogy ki az és azonnal az ujja köré csavart ártatlanságával és szégyenlős mosolyával.

- Niall Horan

- Szia – nyögtem ki nagy nehezen, mikorra már magamhoz tértem a meglepődöttségemből és a szívinfarktusból egyaránt. Tétlenül álldogáltam egy helyben, miközben ő otthonias mozdulattal töltött magának egy pohár tejet és vett ki egy kekszet a dobozból, hogy aztán megmártsa a langyos folyadékban.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte szemtelenül – utalva arra, hogy már régóta állok egyhelyben -, rám emelte azokat a gyönyörű kék szemeit és ajkain mosoly bujkált. Nem értem, hogy vette rá a lábaimat az agyam, de elindultam felé. Útközben még lekaptam egy tiszta poharat az egyik polcról, hogy én is igyak egy kis tejet.

- Miért nem alszol? – kérdezte közömbösen, mikor leültem vele szembe. Éreztem, hogy a levegő egyre melegebb lesz körülöttem és az arcomat is enyhe pír önti el. Megdöbbentett saját viselkedésem, és az, hogy Melanie-nak totál igaza volt. Saját magamnak hazudnék azzal, ha azt mondanám, hogy nem helyes fiú Niall. Azok a türkizkék íriszek, ahogy csillognak a fényben, a szőke hajkoronája, ami még mindig kócos, mintha most kelt volna fel álmából, és a lezser testtartás, amivel előttem ült, az őrületbe kergetett.

- Nem tudok aludni – próbáltam felvenni közönyös hangszínét és vállamat is enyhén megrándítottam, hogy tudassam vele az ellenkezőjét, annak, ami valójában az agyamban járt. Félig töltöttem a poharamat tejjel, majd újra megszólaltam, hogy életben próbáljam tartani ezt a beszélgetést: - Szerintem csak a környezetváltozás az oka. Hozzászoktam a saját ágyamhoz.

- Dettó – emelte fel a poharát egy koccintásra, éltem is a lehetőséggel. Kuncogni kezdtem, mire ajka egyre feljebb görbült. – Azt mondják, hogy a langyos tej segít az elalvásban, de egy rohadt mikró nincs az egész épületben…

- Akkor virrasztunk – fejeztem be a gondolatmenetét és újabbat kortyoltam a fehér folyadékból és elvettem egy kekszet az asztal közepéről.

- Mullingar-ből jöttél? – kérdezte, mire azt hiszem, kihagyott egy ütemet a szívem. Honnan tudja, hogy mullingari vagyok? – Amúgy, Niall vagyok.

- Jamie – rágcsáltam a kekszem. – Honnan tudtad?

- Csak ismerősnek tűnsz – rándított egyet vállán és újból meghúzta a poharát. – Én is onnan jövök – mosolygott. Hű, eddig nem is tűnt fel, milyen természetellenesen fehérek a fogai.

- Lehet. Az a város nem túl nagy.

- Úgy beszélsz róla, mintha nem szeretnéd – nézett rám kissé oldalra biccentve a fejét. Szemei kissé összeszűkültek, és már meg is bántam, hogy ilyen ellenséges hangon válaszoltam. Megijedtem, hogy rosszat mondtam.

- Dehogy is, nem erről van szó – próbáltam mentegetőzni. – Csak olyankor nem szeretem, amikor naponta összefutok nemkívánatos személyekkel.

- Megértem. – Változtatott az ülőhelyzetén, és úgy éreztem, hogy egy kő gördül le a mellkasomról. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de próbáltam higgadtnak tűnni előtte. Ezek szerint nem bántottam meg.

- Most vagy itt először? – kérdeztem, és én is kényelmesebb ülőpózt vettem fel. Egyik lábamat a fenekem alá raktam, ezzel megemelve magam. Megrázta a fejét. – Ennyire jó lenne a tábor? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Hát, az előzőek ehhez képest nem igazán voltak szórakoztatóak – nézett rám felemelt fejjel. Szemem azonnal a sütire tévedt és éreztem, hogy elpirulok.

Nem számoltam az időt, talán eltelhetett fél óra, vagy még több is, de nem éreztem az idő vészes múlását. Azt meg pláne nem, hogy jelen pillanatban inkább valahol Álomországban kellene járnom, nem holmi fa széken ülnöm egy ebédlő közepén és a semmiről beszélgetni egy sráccal, akinek kisugárzása megbabonázott. Kiderült, hogy egy iskolába jártunk még alsóbb évfolyamon, csak aztán én átkerültem a jelenlegi gimnáziumomba. Jót nevetett azon, hogy az utolsó kép, amire emlékezett, egy barna hajú lány, akinek fogszabályozójába mindig beleragadt valami csoki és szünetenként járt a mosdóba fogat mosni. Igen, az a lány én voltam. Mit tegyek, ha túlságosan is szeretem az édességet?

- Jó – próbáltam megtalálni a hangom a nevetésből, amit az ő derültsége okozott. – Akkor ehhez mit szólsz… - egy pillanatra átváltozott komollyá, nyoma se volt a korábbi nevetőráncoknak. Bőre kisimult a homlokán és kissé felemelt szemöldökkel nézett rám. Majd’ egy óra alatt annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy már arcomról leolvasva tudta, mire gondolok.

- Nem – mondta kissé erélyesen, amitől megijedtem.

- Ne már, te elmondtad a legcikibb dolgot rólam, ami eszedbe jutott úgy, hogy én még csak arról se tudtam, hogy ismersz – háborodtam fel.

Niall kissé megenyhült, de még mindig feszülten ült karba font kezekkel.

- De amit te akarsz mondani az nem ciki. Inkább siralmas – nyögött fel és láttam, hogy az emlék még elevenen játszódik le lelki szemei előtt. Rajtam lett volna a sor, hogy kínos helyzetbe hozzam.

- Csak egy kicsiiit – nyújtottam el az i betűt, ezzel oldva a hangulatát.

- Nem – mondta még egyszer. – Abban, hogy nem tudtál lemondani a napi egy kiló csoki adagodról, nincs semmi rossz. De az… – tárta szét a karját. – Hogy lehet, hogy még nem kerültél be a Guinness rekorderek közé? A lány, aki belehalt a túlzott csoki fogyasztásba.

- Remekül tudsz témát terelni – biccentettem oldalra a fejem, amolyan „most megvagy” stílusban. – Egyébként, elhiheted, hogy ciki volt, mikor órán úgy kellett ülnöm, hogy csokis volt az egész fogsorom. – Értetlenül nézett rám, mire folytattam: - Az osztályfőnököm egy ideig tűrte a fogkrémek iránti vonzalmam, aztán megfenyegetett, hogy vagy leszokok a túlzott tisztaságmániámról vagy elküld az iskolapszichológuhoz.

- Amit én láttam, azt még hipnózissal se felejtethetnék el velem.

Pár percig néma csendben ültünk, mikor egy jól ismert hang hallatszott az udvarról.

- Ki van ott? – kiáltotta el magát a táborfelügyelő. Koránt sem tűnt nyugodtnak, nem szívesen kerültem volna a szeme elé.

Niall gyorsan leoltotta az egyetlen égő lámpát és csuklómnál fogva a földre rántott.

- Mit csinálunk? – suttogtam. Intett, hogy másszak be az asztal alá. Nem volt időm megkérdőjelezni utasítását, mert gyakorlatilag belökött oda, aztán maga is bemászott. Épp időben.

- Ki van ott? – ismét elhangzott a kérdés a táborfelügyelő szájából. Nem láttam a sötétben Niall arcát, de kisugárzásából éreztem, hogy épp olyan ideges, mint én. Azért fohászkodtunk mindketten, hogy le ne bukjunk.

Még a légy zümmögését is hallottam, annyira csönd volt az étkezőben. Már levegőt venni is alig mertem, nehogy megtaláljon minket a táborfelügyelő. Mindketten hatalmasat sóhajtottunk megkönnyebbülésünk jeléül, mikor az ajtó bezárult.

- Gyere, mennünk kéne innen – ragadta meg a kezem Niall. Vonakodva bár, de felálltam. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig csuklóm köré fonta ujjait, amikor kimentünk az ebédlőből és a téren halványan világító lámpában észre nem vettem. Szokatlan volt közvetlensége, ahhoz képest, hogy elsőre közömbösen viselkedett, viszont a gondolatra, hogy mennyire védően bánik velem, végigfutott a borzongás gerincemen. Óvatosan, mintha tojáshéjakon lépdelnénk, úgy közlekedtünk az apró kavicsokon, melyek kissé zizegtek lábunk alatt.

- Miért bújtunk el? – kérdeztem halkan, mikor már kezdett feszültté válni a ránk telepedett csend. Óvatlanul is kettőnk kezére pillantottam; és valószínűleg ő is, mert elengedett.

- Az évek során volt szerencsém megismerni kissé Mrs. Malcoln-t és hidd el, nem tűrte volna szó nélkül, hogy tejet iszogatunk az éjszaka közepén. Az első gondolata az lett volna, hogy biztos belecsempésztünk valamilyen szeszesitalt.

- Mrs. Malcolnnak hívják? – kérdeztem döbbenten. Hümmögött egyet, aztán könyökömet elkapva berántott a legközelebbi fa mögé. Egy csipkebokor mögött álltunk kissé összegörnyedve.

- Most meg mi van? – csattantam fel. Kezdett megijeszteni ezzel az örökös bujkálási hajlamaival. Tenyerét számra tapasztotta, hogy így hallgattasson el. Fülemhez hajolva suttogott:

- Pszt. Adam, az egyik segítő táborfelügyelő ott járkál körbe – bökött a fejével Niall a fiú irányába, aki kezében elemlámpát tartva hunyorgott a sötétben.

- Na, jó, elég lesz ebből az akciófilm jelenetekből – mormoltam és visszamentem… volna az útra, ha nem ránt magához. Hátam meglepően kemény mellkasának ütközött. Hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt, de mintha nem is venné észre a köztünk lévő távolságot, ami valójában nem is volt. Szemem lesütöttem, és örültem, hogy a sötétben nem látta, ahogy a vér tódult az arcomba.

- Van ott valaki? – fordult az irányunkba Adam és az elemlámpáját is felénk irányította.

Niall egy erős mozdulattal leguggolt, ezzel lerántva engem is a földre. A hirtelen mozdulattól tompán felsikítottam, mire megint a számra tapasztotta a kezét.

Az elkövetkezendő, hosszú perceket egymás mögött guggolva töltöttük síri csendben. Én inkább leültem a kissé nyirkos fűre, mert egy idő után elfáradtak a lábaim. Tudtuk, mikor kell behúzni fülünk-farkunk, mert Adam egyfolytában hadonászott az elemlámpájával. Még a legkisebb bogarat is megvizsgálta, hogy nem valami eltévedt táborlakóval van e dolga.

- Szerintem mehetünk – suttogta Niall kis idő múlva. Némaságtól rekedt hangjától újból kirázott a hideg, de azt hiszem, ő ezt kissé máshogy értelmezte, mert kezével megdörgölte vállaimat és rám adta a pulcsiját. Hát, kösz. Vállamra támaszkodva felállt, mire morogni kezdtem, de köszönetképp felsegített a földről.

Némán baktattunk vissza a faházunkig. Elkísért, majd egymás előtt álltunk a homályos lámpák fényében.

- Remélem, most már el fogsz tudni aludni – mondta a szemembe nézve komolyan, de ajkai széle megrándultak az elfojtott mosolytól.

- Ennyi izgalom komolyan mondom, kifárasztott – kuncogtam.

- Aranyos a hangod – suttogta.

Mintha a tudatalattim megnyomta volna a jégkorszak feliratú gombját, dermedve álltam és tétlenségemben csak pislogtam egyet. Az ilyenre hogyan kell reagálni? Mivel nem volt tapasztalatom, lányregények se sűrűn fordultak meg a kezemben, csak álltam bambán.

- Jó éjt – nyögtem, és elindultam befele a szobába.

Niall felnevetett. – Jó éjt Jam-jam – kiáltotta utánam.

Szerencsém volt, hogy Melanie és Annie nem keltek fel érkezésemre. Mikor vissza akartam feküdni az ágyba, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy még mindig én viselem a pulcsiját. Már azon voltam, hogy visszaadom neki, de nem is tudtam, hogy melyik faházban alszik. Vállat vontam hanyagságomra, csak úgy, magamnak, aztán megpróbáltam elaludni.

Nem kellett sokat várnom, mert egyre laposabbakat kezdtem pislogni, végül álomba merültem.