28.: Heart Attack

Sziasztok! Köszönöm a türelmet. :) Hú, az elmúlt másfél hét elég mozgalmas volt, tekintve, hogy kijött a One Way Or Another, amit gondolom már mindenki kívülről fúj és megkezdődött a 1D TMH turnéja is - ismételten nem szerepel Magyarország a turnéhelyszínek között, de állítólag nyáron Ausztriába fel fognak lépni, az pedig nincs is olyan messze, ha a jó oldalát nézzük... :) Ó, és még nyertek egy Brit Awards díjat állítólag, sajnos a livestream azon részét már nem láttam, csak a fellépésüket néztem végig.

Köszönöm a majdnem 10.000 megtekintést!!!  És nem utolsó sorban hálás vagyok a két új feliratkozónak is!!!

Ezt a részt pedig neked küldöm, Lilla ;D

Harry belepuszilt a tenyerembe és ujjait rákulcsolta az én ujjperceimre, szorosan tartott, magához húzott.

- Kérlek – suttogta. Csak a szájáról tudtam leolvasni a szavakat, melyet a város zaja elnyomott. Tekintetem nem tudtam levenni telt ajkairól akkor sem, mikor azok mozdulatlanok maradtak. Pár másodperc kellett, míg felfogtam szavait, s csak utána néztem azokba a zöld szemekbe, melyek várakozóan csillogtak.

- Én… - dadogtam. Fogalmam se volt, mit mondhatnék. – Én… nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Tudom, mióta nem láttad Adamet és Gabit, és…

Nem hagytam, hogy befejezze.

- Mi az, hogy tudod? – kérdeztem dacosan. Ujjaim megpróbáltam kihúzni szorításából, de nem engedte. – Újabban az apámmal bandázol? – kérdeztem szarkazmussal a hangomban.

Halkan nevetve megrázta a fejét. Göndör fürtjeinek tánca rabul ejtette tekintetem.

- Ma délelőtt beszéltem vele. Megkérdezte, hogy vagy, miután te magad nem nagyon szoktál nyilatkozni – mosolygott.

Tisztán él az emlék a fejemben, miszerint apa kis híján megtiltotta, hogy Harryvel kezdjek randizni, tekintettel a természetére és a körülötte lévő felhajtásra, amitől apa folyton próbált megvédeni. Most meg tőle kérdezi meg, hogy én hogy vagyok?

Harry oldalra biccentette a fejét és az én arcomat kezdte fürkészni.

-  Tényleg, mi van veled mostanság? – kérdezte szórakozott hangon, aminek következtében halkan kiengedtem az eddig bent tartott levegőt. Imádkoztam, hogy elfelejtse a pár perccel előbb feltett kérdését. Más vizekre terelte a beszélgetést, melyet egyáltalán nem bántam.

Kezünket szorosan összekulcsolva álltam Harry mögött, aki láthatólag jól szórakozott rajtam. Magához húzott, mire gyengéden háton ütöttem; sokkal inkább bizonyult simogatásnak az érintésem, mintsem egy lökésnek.

- Ez nem vicces – reagáltam, de már csak vállát láttam a nevetésének rázkódásától.

- Olyan vagy, mint egy ötéves, aki még fél a nagy állatoktól – mondta széles vigyorral az arcán. – Ali, ez csak egy fóka, nem egy cápa. Nézd, tök aranyos – mutatott az éppen kiugró állatra, mire ijedtemben összerezzentem. Már Harry előtt álltam, és éreztem magamon néhány ember kíváncsiskodó tekintetét.

- Mehetünk? – kérdeztem kissé félelemtől dadogva.

Nem a fókákkal volt bajom, hanem hogy az átlátszó üvegkerítés majdnem a derekunkig ér, s túloldalán hatalmas vízi állatok csapkodnak őrültek módjára. Harry kezeit éreztem derekam köré fonódni és haja csikizte az arcom, de nem tudtam mosolyogni, mert éppen farkasszemet néztem egy fókával, aki körülbelül tíz méterre tőlem élvezte a napsütést a kiálló sziklán elterülve. Végül is, békés állatnak tűnt, aki csak élvezi a napfényt és D-vitamint gyűjt a szervezetébe.

- Nézd – mutatott Harry egy másik fókára, ami előttünk úszott el a víz alatt. Épp hogy észre lehetett venni az alakját.

- Cuki – vigyorogtam.

A göndör hajú fiú furcsán nézett rám.

- Előbb majdnem halálfélelmed volt, most meg cuki? – kérdezte mosolyogva, felvont szemöldökkel.

- Ahha – ismertem be és közelebb léptem az üvegfalhoz. Ujjaimmal megérintettem az üveget, mely majdnem a fejem tetejéig ért, pár méterrel az eredeti helyünktől, ahonnan eddig csodáltuk az állatokat. Harry mögöttem állt, és bár nem láttam arcát, tekintetét mégis magamon éreztem. A nyári szellő hirtelenje miatt kirázott a hideg.

- Nos? – kérdezte hosszas hallgatás után rekedt hangon.

- Tényleg szépek – válaszoltam a feltett kérdésre, de mint kiderült, nem erre számíthatott. Legalábbis ami a hümmögést illeti.

- Nem úgy értettem. Hanem, hogy visszajönnél-e velem Londonba? – kérdezte újból. Az eddig benntartott levegőt nem mertem kifújni, s éreztem mellkasom szorítását. Magamban már ezerszer megválaszoltam ezt a kérdést, mióta megtettük a Park bejáratától az utat egészen az állatkertig. Nem akartam visszamenni, pláne látni Gabit, de ugyanakkor nem mertem kimondani, amit valójában gondolok, mert félek, hogy megbántanám Őt.

- Oké – biccentett, kissé mogorván. – Szóval nem fogsz válaszolni…

- Nem, csak… Nem akarok visszamenni.

Felé fordultam és értetlen tekintete égette az arcomat. Nem kellett megkérdeznie, hogy miért, magamtól kezdtem el mesélni.

- Tudod, milyen érzés volt, mikor apám közölte velem, hogy Gabinak gyereke lesz? Úgy, hogy Gabi régen azt hangoztatta, mennyire felesleges és hálátlan feladat gyereket nevelni, előttem, miközben én… Szóval, nem akarom látni azt a nőt – fújtam ki a levegőt. Ahogy elhagyta a neve a számat, felgyűlt bennem megint a sok érzelem. Úgy éreztem, ki kéne adnom magamból, hogy mit gondolok, de nem tehettem meg egy park közepén, ahol gyülekeznek az emberek, mert egyre többen ismernek rá Harryre.

- Visszaestél már az óta… - kérdezte bizalmasan. Mélyen a szemembe nézett; legalábbis megpróbált. Nagyszerű.

- Egyszer. – Tekintetem a földre szegeztem.

- De… miért?

Harry nem találta a megfelelő szavakat, éreztem, hogy nem biztos abban, hogy meg kellene kérdeznie, de nem bántam. Sok minden történt, és azóta úgy érzem, képes vagyok beszélni erről a dologról; és nem úgy tekinteni rá, mint egy probléma, amit ugyan gondolatban a szőnyeg alá söprünk, de nem oldódik meg magától.

Azt hiszem, hogy ennyit még nem mozgott a szám életemben, mint az elmúlt másfél órában. ajkaim formálták a szavakat, észre se vettem, hogy miről mesélek, csak mondtam és mondtam. A legjobb az egészben az volt, hogy Harry figyelt és ez kissé megnyugtatott, hogy valakit tényleg érdekel, amit mondok. Aztán a mondatom közepén lefagytam… Nem tudom, mi ütött belém, de rossz érzés kerített hatalmába. Összeugrott a gyomrom, holott az előző percben még mosolygós kedvemben voltam.

- Minden oké? – kérdezte Harry, megállt pár lépéssel előttem, mikor észrevette, hogy kissé lemaradtam.

Fogalmam se volt, hogy most haragszik-e vagy megpróbál közömbös lenni.

- Mi ez… - mutattam a kettőnk közötti távolságra. – Úgy értem, itt vagy New Yorkban. Most újra együtt vagyunk, vagy hogy van ez? – kérdeztem kissé kétségbeesetten.

 Harry tett felém egy lépést és karnyújtásnyi távolságból megragadta a csuklóm, hogy magához húzzon.

- Miért kérdőjelezel meg mindent, ami körülötted történik? – suttogta, szinte elcsukló hangon.

- Kíváncsi természet vagyok, bocsi – eresztettem el egy vérszegény mosolyt.

- Engedd el magad, és sodródj az árral – suttogta a fülembe, majd ajkai megtalálták az enyémet és lágyan, mégis követelőzően kutakodott a számban. A gyomromat szorongató érzés elmúlt és csak hagytam, hogy sodródjak az árral, ahogy Harry említette. Igazából nem számított mit mondott, mert amint fűszeres illata bekúszott orromba, tudtam, hogy itt van. Tényleg.

- HARRY STYLES! – sikított egy rajongó, mire hirtelen fordult meg az említett. Riadt tekintete láttán nem tudtam mást tenni, csak kuncogni.

- Menj már – toltam egy csapat lány felé, akik örömükben azt sem tudták, hogy ugráljanak vagy lélegezzenek-e, úgyhogy valami köztes megoldást választottak, ami elég vicces volt. Visszagondolva, én is ilyen lehettem, amikor felfogtam, hogy apa világszerte elismert énekesekkel dolgozik együtt? Másnak talán sosem volt vagy lesz esélye találkozni olyan emberekkel, ami nekem mindennapos volt és egyáltalán nem váltott ki semmilyen rajongói érzelmet.

Pár percig ácsorogtam tétlenül, s mosolyogva figyeltem Harryt, aki bohóckodott a lányokkal és beállt pár kép erejéig.

A merengésemből a telefonom rezgése szakított ki. Kikerestem a táskámból, és örömmel konstatáltam, hogy Eleanor arca jelenik meg a képernyőn minden villanás után. Ahhoz képest, hogy átmenetileg nálam lakik, míg New York-ban van, eddig nem sok időt töltöttünk együtt, csak az első pár napot.

- Hé, El! – köszöntem a már szokásos módon.

- Ali, minden oké? – kérdezte, mint derült égből villámcsapás. Hangja kissé idegesnek tűnt, nem  tudtam mire vélni, de most nem is akartam olyan ügyekkel foglalkozni, hogy ’nem találtam meg a megfelelő inget a holnapi felvételre, ahova elkísérem Louis-t’.

- Öhm, igen. A Central Parkban vagyunk. Miért? - Az egyik karomat a hasam elé tettem, ezzel megtámasztva a másik kezem, amivel a telefont tartottam a fülem mellé.

- Hát, figyelj, szerintem…

- Mondd már el neki! – Louis hangja hallatszott a vonal túlsó végéből.

- Jól van – sziszegte Eleanor halkan, gondolom Louis felé intézett pár gyilkos pillantás kíséretében.

- Mi az? – kérdeztem most már kétségbeesetten, mert nagyon érdekelt, hogy mi ez a dolog, amiről mindketten tudnak, és nem mondanak el. Tekintetem Harryre tévedt, aki félig engem nézett, de félig kénytelen volt a szemébe világító kamerába mosolyogni.

- Az van… - Eleanor habozott, de egy kisebb idő után abbahagyta. – Lil hazaállított egy kutyával. Komolyan, ez egy vadállat, Ali!

- Mi van? – tört ki belőlem a nevetés.

- MI A… - Louis félbehagyta a mondatot.

- Ez az ördög beleharapott – kuncogott Eleanor, de nem éreztem mögötte semmilyen mosolyt vagy vidámságot.

- Oké, lassan hazamegyek. Megvárom Harryt, szerintem fél óra – néztem a csuklómra, majd egy pillanat múlva esett le, hogy nincs is rajtam karóra.

Eleanor bontotta a vonalat.

.::Eleanor::.

- Miért nem mondtad el neki? – kelt ki magából Louis. Kezével hadonászott, de hangja mégis higgadt maradt.

- Hogy mondanám el neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Szerintem magától értetődő, hogyha megtudja ezt, akkor egy világ omlana össze benne. Tudom jól, mint ment keresztül és ez a padlóra küldené. Még ha nem is mutatná kívül, belül teljesen megsemmisülne.

- El, joga van tudni.

- Oké, azt mondta fél óra és hazaér. – Lopva a telefonom kijelzőjére pillantottam. – Nemsokára itthon kell, hogy legyenek.

Egymás mellett ültünk a kanapén, magunk elé meredve. Gabi szavai még mindig a fülemben visszahangoztak, ha másra gondoltam, akkor sem ment ki a fejemből.

- Miért nem mondtad meg neki a telefonba? – kérdezte újra Louis, ezzel megtörve a csendet.

- Mert nem telefontéma. Ilyesmit csak úgy nem lehet közölni, mit mondhattam volna ’ó, jól érzed magad Harryvel, képzeld az apád szívrohammal fekszik valamelyik londoni kórházban’ – hangzott a válaszom szarkasztikusan, de nem annak szántam valójában.

- Hű, így kimondva még rosszabbul hangzik – húzta a száját Louis, mire én csak bólintottam.

Talán tíz perc telt el, mire Ali és Harry beléptek a lakásba, kézen fogva, boldogan.

- Na, hol van az a kutya? – kérdezte Alisha. Megállt a nappali közepén.

- Mi folyik itt? – kérdezte Harry.

- Ali, az apádnak szívinfarktusa volt.

.::Alisha::.

- Jó vicc – nevettem erőltetetten, de látva a komoly arcukat, nem mertem megkockáztatni, hogy rákérdezzek, ez nem csak egy újabb becsapós játékuk, melynek végén mindenki nevet. Ez határozottan nem az volt. Láttam Eleanor szemében, hogy rögtön aggódott, Louis arcán az együttérzést, Harry szorításából pedig tudtam, hogy ő is valahogy úgy érez.

- Szóval nem vicc – bólintottam kisgyermek módjára. – Oké, ez nem nagy baj, ugye? – kérdeztem felváltva tekintve mindenkire. – Mármint, ez nem olyan rossz, hiszen túl lehet élni, vagy mi.

Sorolni kezdtem a lehetséges dolgokat, hogy mik történhetnek apuval, mi lehet a legrosszabb, amin keresztülmehet. Még most sem fogtam fel a dolog súlyát, ezt azt hiszem Eleanor is látta és magához ölelt, minek következtében Harry elengedett.

- Ali, Gabi mondta, hogy az orvosok nem sok jót jósolna – suttogta. Szavai nyomán éreztem, hogy a könnycsatornám kezd megtelni és már csak másodpercek töredéke választ el attól, hogy sírjak.

Több ezer kilométerrel arrébb vagyok, mégis mi a fenét csinálhatnék?

27.: One way or another

Szép vasárnapot mindenkinek! :D Ismét megpróbálom kimagyarázni magam, hogy eléggé elcsúsztam a résszel ami részben az iskola oka - annak ellenére, hogy síszünetem lesz, a héten három tézét írtam :/ -, és az, hogy napokig fordítottam. Remélem, valamennyire kárpótol benneteket ez a mozgó kép, haha :D Nem is beszélek tovább, jó olvasást! Xx

Nektek hogy telt a suli? Van/Volt már síszünet? :)

Karjait a derekam köré fonta, ujjaival szorosan tartott, mintha félne. Kótyagosan emeltem fel a fejem, nem sokat aludtam az éjjel. Először nem értettem miért, de furcsa volt, hogy negyed kilenc van. Pár perccel később ismét kinyitottam a szemem és döbbenten figyeltem az éjjeliszekrényre állított digitális órát: el fogok késni az egyetemi beiratkozásról! Hiába kezdett gyorsabban verni a szívem, nem volt merszem Harryt felébreszteni. Göndör haja csiklandozta arcom, ahogy fejét a nyakamba temette. Mélyeket lélegzett, egyenletesen; még az igazak álmát aludta. Óvatosan leemeltem magamról ragaszkodó karját, mire halkan felnyögött. A saját derekára helyeztem és mozdulatlan maradtam pár másodpercre, hogy biztosan ne keltsem fel. Az ágy még jobban besüppedt alattam, mikor felültem és egyik lábamat a másik után próbáltam kiszabadítani az ő lábai közül, amikkel körülfogott. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami lassított filmben lévő szereplő, vagy mint aki egy átbulizott éjszaka után megpróbál kiosonni az egyéjszakás kalandjából.

Mikor lábamra álltam, csak akkor éreztem, hogy lábfejemet ezernyi hangya lepi el, annyira el volt zsibbadva. Gondoltam, nem ébresztem fel Harryt, se Lil-t, úgyhogy csak felöltöztem egy farmer nadrágba, topba és egy blézerbe. A parfümöt már csak az előszobában fújtam magamra, nem szerettem volna, ha Harry miattam fulladna meg álmában.

New York utcái felettébb forgalmasak voltak, a szokásosnál azonban kevesebb dudaszó hallatszott a távolból. A Central Park madarai is életre keltek és belekezdtek a szokásos kora reggeli nótájukba. Mélyen magamba szívtam a reggeli csípős levegőt – annak ellenére is, hogy lassan kilenc óra lesz. Nem volt sok időm hátra, hogy leadjam a jelentkezésem, valójában még halvány gőzöm nem volt arról, mit is szeretnék tanulni. Amelyik szakok eszembe jutottak, vagy nem érdekeltek, vagy belegondoltam, hogy pár hét után megunnám őket. Kifizettem a taxit, és futólépésben vágtam keresztül az egyetem épületei között, hogy eljussak a megfelelőig. Több tucat diák ült plédeken a parkosított kampuszok környékén. Volt, aki könyveket bújt, vagy csak egyszerűen élvezte a napfürdőt. Nem is figyeltem, hogy merre megyek igazán, csak akkor eszméltem fel, mikor nekimentem egy bőrdzsekit viselő fiúnak. Belekapaszkodtam a karjába, hogy ne essek el, ijedtében próbált megtartani.

- Ali, jó végre látni – nevetett Max, s felvette elejtett jegyzeteit.

- Ó, bocsi, nem láttam merre megyek – legyintettem. – Mi újság veled?

Pár pillanatig csendben méregetett. Rossz előérzetem volt, és a szituáció, amibe szó szerint belebotlottam, kezdett kínossá válni.

- Örülök, hogy jobban vagy – hangja szarkasztikus volt, enyhén felemelte a szemöldökét fekete Ray Ban szemüvege mögött.

- Öhm… - nem igazán tudtam mit mondani. Nyílván valóan rájött, hogy nem voltam beteg. – Sajnálom – mondtam halkan lehajtott fejjel, mint amikor a kisgyerekek vallanak be valamit az anyjuknak.

- Miért nem mondtad azt, hogy nem? – kérdezte. Hóna alá velle a jegyzeteit, egyik zsebébe dugta a kezét, s úgy támaszkodott az oszlopnak. Kezdtem azt hinni, hogy ő Sebastian a Carrie Naplójából.

- Csak nem akartalak megbántani. Elmentem a koncertre…

- Igen, mondhattad volna, hogy megnézed az ex-barátodat, ja, várj, gondolom már nem ex – horkant egyet. Most én emeltem az égig a szemöldököm. Oké, hazudtam – amit elég sokszor csináltam, ha jó cél érdekében ment -, de ez határozottan nem volt olyan nagy ügy.

- Max, mi ütött beléd? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

- Belém? Ali, Lil mindent elmondott, hogy mi volt közted meg a Harry gyerek között. Nem hiszem, hogy jó haátssal van rád, különben is, soha nem beszéltél arról, hogy…

- Na, jó ,ezt most fejezzük be, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. – Most én szakítottam félbe őt a mondata közepén. Hátrálni kezdtem, de egy mondat még kicsúszott a számon: - Ha azt hiszed, ismersz, hát nagyon tévedsz.

Megráztam a fejem, hogy elfelejtsem az imént hallottakat, de nem ment, mert egész végig ezen gondolkoztam. Nem akartam tönkretenni egy ilyen hülyeség miatt a barátságunkat. Ha jobban, belegondolok, már nem is beszéltem Max-szel a koncert óta, ami két napja volt. Ő sem keresett, és őszintén, én se nagyon törtem magam. Hiányoztak azok az éjszakába nyúló beszélgetések, amikor ő a nőkről panaszkodott általánosságban, én meg kiálltam a női nem érdekében, hogy még sem vagyunk olyan rosszak, mint ahogy egyesek beállítanak. Ilyenkor rendszerint fogtam a hasam a nevetéstől.

Tovább mentem a köves úton, mellettem egy fiú tekert el a biciklijével, rám mosolygott. Végre valami pozitív ezen a reggelen. Elővettem a zsebembe csúsztatott telefonom, hogy lecsekkoljam mennyi az idő; valójában, hogy érdemes-e a futnom magas sarkúban, ahhoz, hogy időben odaérjek. Még volt tíz percem, hm, magamhoz képest jól vagyok. A kezemben lévő telefon rezegni kezdett. Megmosolyogtatott Harry üzenete. A következő percben pedig apa neve villogott a képernyőn. Furcsán bámultam az azonosító képére, mert Londonban éjfél tájt lehet az idő. Habozva nyomtam rá a zöld gombra.

- Szia, apa! – köszöntem bele kissé félénken, reméltem, hogy semmi baj nem történt.

- Szia, Kincsem! Minden rendben? – kérdezte, hangja sugárzott.

- Persze… Apa, minden oké?

- Igen, miért? – Na, jó, most már teljesen összezavarodtam. Nem szóltam semmit, remélve, hogy ezzel szólásra bírom őt és elmondja, miért hívott fel csak úgy. – Valamit mondanom kell – kezdte tárgyilagosan. Megtorpantam a kövezett úton és minden figyelmemet a több ezer kilométerről jövő hangra irányítottam. – Gabi… terhes.

- Azt hiszem, nem hallottam jól – dadogtam.

- Ali, nehogy azt mondd, hogy sok festék ment a füledbe – nevetett jóízűen. – Tudod, Angliába is eljut ám minden hír – folytatta, de én még mindig az előbbi mondatánál voltam leragadva.

- Mi az, hogy az a nő terhes? – korholtam apát, kissé szarkasztikusan hangozhattam, mert apa belekezdett a szokásos szövegbe, hogy hívhatnám már a rendes nevén, elvégre bemutatkoztunk. Nem a szokásos érdes és tekintélyt parancsoló hangján szólalt meg, hanem sokkal vidámabb volt és boldogabb.

De hát én még tisztán emlékszem arra az időre, amikor Gabi kijelentette, hogy nem fog teherbe esni, háromszorosára hízni és utána órákat izzadni különböző aerobic órákon más izzadó nőkkel, akik hasonló cipőben járnak. És mindezt azért, mert életet adott egy babának, akit szoptatni kell és pelenkázni.

- De… apa, miért most mondod el? – Próbáltam kicsikarni belőle részleteket, de nem nagyon mesélt, inkább csak hümmögött. – Aludnod kéne, azt hiszem.

- Gabi nem rég csinált tesztet. Az utóbbi időben nem volt valami fényesen. Na, Ali mennem kell, mert hívnak. Vigyázz magadra!

Bontotta a vonalat.

Meredeken bámultam a képernyőre, szinte már szuggeráltam és azt kívántam, bárcsak visszahívna és azt mondaná, hogy viccelt. Majd nevetnénk egy jó nagyot és elmondaná az igazi okát, amiért képes volt reggel kilenckor vagy éjfélkor – nézőpont kérdése – felhívni. Tekintetem az órára siklott, és észbe kapta, hogy most már tényleg rohannom kell. Keresztül vágtam két füves részen és majdnem leborítottam egy könyvtornyot cipelő lányt a lábáról, de végül is időben csörtettem be az irodába, ahol épp hogy egy-két ember állt. Kifújtam a levegőt, nem igen voltam hozzászokva a futáshoz. Már nem is emlékszem, mikor fogtam ütőt a kezembe. Borzasztóan hiányzott a tenisz, de mint kiderült a térdem miatt nem folytathatom a sportot, keresnem kellett valamit, mint például az úszás. Viszont ki nem állhattam a klórszagot, ezért inkább lemondtam bármilyen fajta mozgásról.

Az üvegfal elé léptem, ahol egy szemüveges hölgy ült, tetőtől talpig barna nadrágkosztümben. Szemüvegének aranylánca lazán omlott a vállára, haját kontyba fogva, tökéletes kinézettel fogadta a következő gólyát. Engem. Nem is kellett semmit mondanom, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, kezembe nyomott két papírt. Egyikre az adataimat kellett írnom, a másikra pedig összeállítani az órarendemet. Helyet foglaltam és nekiláttam az első ránézésre végtelen hosszúnak tartó üres rublikáknak, amik tudni akarták a nevem, születési évem, helyem és így tovább.

Talán másfél órán keresztül firkáltam és mérlegeltem az előadások között, de természetesen, miután visszaadtam az idős hölgynek a lapjaim, ezerszer megbántam a döntésemet. Félig csalódottan, félig megkönnyebbülten hagytam el a homokszínű épületet és indultam vissza az apartmanba. Útközben vettem egy croissant, amit el is majszoltam.

Azt hittem, hogy üres a lakás, mert zárva volt a bejárati ajtó, de akkor szembesültem a fekte bőrdzsekivel a fogason, mikor bementem. Max a nappaliban ült, dohányzóasztalra feltett lábakkal, mellette Lil olvasott valamilyen divat magazint, nem igazán figyeltem, sokkal inkább hallgattam Max-et, aki villámokat szúró szemekkel nézett végig rajtam.

- Tíz dolog, amit ne tégy a barátoddal szemben – olvasta fel Lil kuncogva, de Max közbevágott.

- Ti nők, miért hazudtok és bonyolítotok túl mindent? – horkant fel, majd váltott a távkapcsolóval. Egyik kezét tarkójára tette, ezzel megtámasztva fejét.

- Na, jó, most összeesküdtetek ellenem, ugye? – fújtam ki a levegőt és lehámoztam magamról a blézerem, és leszedtem a cipőm, amiben már fájtak a lábaim. Gyors pillantást vetettem a hálószoba felé, de Lil intett.

- Elment, mielőtt felkeltem volna – mondta közömbösen. – Csinálok valami innit – kelt fel nyögve a kanapéről. Félve foglaltam helyet az egyik fehér babzsákon. Max végig engem nézett, hangja lágyabb volt, mikor megszólalt, de még mindig távolságtartó.

- Ugye tudod, hogy ez a saját lakásod és bármikor kidobhatsz? – tett megjegyzést előbbi manőveremre, amikor óvatosan leültem vele szembe és csöndben szuggeráltam, hogy mondjon valamit. Nos, nem teljesen ilyesmit, inkább, hogy „Ne haragudj, nem gondoltam komolyan, amit mondtam” féle bocsánatkérést.

- Ali, nem fogok bocsánatot kérni, amiért kimondtam az igazságot. Tényleg, miért nem mondtad, hogy elmész, de nélkülem? Vagy, elmondhattad volna ezt az egészet, és nem tőle kell megtudnom? – bökött fejével Lil barátnőm felé, aki éppen megpróbálta kifacsarni a citrom levét anélkül, hogy szembefröcskölné magát.

- Tudod, ennek itt – mutatott végig magán, amin kuncogni kezdtem. -, neve is van. Lil.

Max mosolyogva megcsóválta a fejét. Más pozícióba ült, előredőlt, levette lábát az asztalról, s összekulcsolt kezeit két lába közé ejtette.

- Tényleg, sajnálom, nem akartalak megbántani – vontam vállat. Beharaptam az ajkam és csak úgy mertem a szemébe nézni. Lil jött vissza három pohár citromos vízzel, amit készségesen fogadtam el, hiszen az előbb izzadtam végig magam New York utcáin. Elfelejtettem, hogy nyáron már reggel is meg lehet dögleni, nem csak a délutáni órákban.

- Oké, akkor felejtsük el, jó? – mondta Max barátságosan és belekortyolt a jeges vízbe.

- Köszönöm – mondtam szégyenlősen, de mielőtt befejezhettem volna, felállt és megölelt.

- Amúgy, nem is olyan rosszak – nevetett fel, miközben kezével még mindig a hátamat simogatta, ahogy szokta, ha megölelt.

- Tudom – kacsintottam.

- Mindjárt ott vagyok, bocsiii – szaladtam végig a Broadway forgatagán, miközben telefonomat szorongatva egyensúlyoztam. Azt hinné az ember, hogy mindenki dolgozik, hiszen koradélután hétköznap nem szoktak az emberek csak úgy ráérősen sétálni. Úgy tűnt mindenki, főleg a kisgyermekes anyukák választották ezt az időpontot, hogy az út közepén tolják a hatalmas babakocsit és megálljanak minden kirakat előtt. Épp időben kerültem ki egy kék babakocsit, amiben irtó elbűvölő ikerpár ült és egymást ütlegelve játszottak. Eltorzult az arcom a gondolatra, ahogy magam elé képzeltem Gabit, ugyanezt végigcsinálni.

- Oké, már hozzászoktam – nevetett mély baritonján.

- Mondja az, aki egyszer húsz percet késett a moziból és még fel volt háborodva, hogy nem engedik be – hadartam, emlékeztető megjegyzésem nevetésre kényszerítette. Már csak egy járda választott el a csodálatos zöld színekben pompázó parktól, melyben gyerekek százai kacagtak vidáman és szülők ezrei aggódtak értük, vagy töltöttek el kettesben pár szabad órát. A napszemüveget a fejem tetejére toltam, hogy hamarabb megtaláljam göndör hajú barátomat. Harry pontosan ott állt, ahol mondta, a szobor tövében. Zölden csillogó szemeit pilótaszemüvege mögé rejtette, felém fordult.

- Na… végre – nevetett két csók között. Kezeimmel a nyakába kapaszkodtam és arcom kemény mellkasához szorítva mélyen magamba szívtam illatát.

- Ali… – szólalt meg hosszas hallgatás után.

- Hm? – tértem vissza a valóságba, elengedtem, kezeimet a testem mellé engedtem és feszülten várakoztam, hogy vajon mit fog mondani. Harry levette napszemüvegét és mélyen forrt össze tekintetünk.

- Gyere velem holnap Londonba.

26.: What were you thinking for the first time we met

Hiiiiiiii! Emlékeztek, amikor péntek esténként hoztam a részeket? Én sem. Aztán szombat délelőtt, most meg már vasárnaponként. Sajnálom, de mindig közbe jön valami, a suli miatt pedig esélyem sincs írni hétköznap. A részről nem tudok sok mindent mondani, csak annyit, hogy van egy mondat, amiből talán lehet következtetni a történet végére - aki nagyon ügyes, keresse meg! ;D Jó olvasást! Xx

Enyhén összeráncolt szemöldökkel meredtem az előttem ölelkező Harry-re és a lányra, aki csak hosszas idő után akarta elengedni a fiút karjai közül. Nem is igazán tudtam, mit keresek itt. Kínosnak éreztem a jelenlétem, a sablonos harmadik személy, aki nem illik oda a képbe. Hogy leplezzem idegességem, alig láthatóan gyűrögetni kezdtem a szoknyám alját, amit még mindig jó pár réteg festék borított. Nem vágytam másra, mint egy forró fürdőre, hajmosásra és egy melegítőre, amiben nem fázom, mert hogy a hőmérséklet vészesen csökkent a szobában.

Úgy éreztem magam, mint akit átvertek, mint aki hagyta magát, hogy csapdába csalják. Miért gondoltam azt, hogy Harry-nek nincs senkije? Azt kívántam, bárcsak az enyém lehetne, és ne kelljen néznem, ahogy elveszik tőlem. Egyre bonyolódó gondolataimból a göndör hajú fiú rekedtes hangja szakított ki:

- Umm, Ali, ő itt egy barátom, Lisa - mutatta be a szőke lányt, akinek tipikusan olyan mosolya volt, amelyről a fogorvosok ódákat zengenek.

- Szia! - köszönt vidáman. - Hazz már rengeteget mesélt rólad, de hű, sokkal csinosabb vagy, még így festékbe öntve is. - Csak mellékesen jegyezte meg ezt az információt, amitől magamtól nem jöttem volna rá. Nem, de tényleg. Kuncogva megbökte a mellette álló fiút, akinek gödröcskéi láthatóvá váltak önelégült mosolyra húzott szája szélén. Nem bírtam nem mogyoróbarna szemeibe nézni Lisának, amik csillogtak; az előbbi kétségbeesésnek és félelemnek, hogy nem találják Harryt, már nyoma sem volt. Hirtelen kitárta karjait és egy csontropogtató ölelésben részesített, olyanba, amivel előbb a szemem láttára folytotta meg szegény göndört. Tétován megsimítottam a hátát, csak hogy ne érezze úgy, hogy nem viszonzom a gesztusát.

- Szia, umm... Lisa - motyogtam, megvárva, míg elenged. Kisimítottam enyhén ragadós felsőm és csak után döbbentem rá, hogy mit mondott. Barát? Szóval, nem barátnő. Nos, ez egy jó jel, azt hiszem. Hirtelen sokkal könnyebbnek éreztem mellkasom, aminek görcsös szorítása eddig nem is tűnt fel. - Miért is mesélt rólam Harry sokat? - kérdeztem, félig komolyan érdeklődve, mert valamennyire ledöbbentem ettől a kijelentésétől. Félig pedig játékosan, mert tudtam, hogy Harryt ezzel könnyen zavarba hozhatom, ezzel is egy kicsit törlesztve neki.

- Ó, hát te el se tudod képzelni... - Mielőtt Lisa válaszolhatott volna, a göndör a szájára tapasztotta a kezét, és inkább ő kezdett beszélni. Csak szem forgatva reagáltam.

- Lis, hogy találtál rám?

- Nem volt nehéz, miután a lelkes rajongók feltöltöttek pár képet rólatok édes kis kommentekkel. Szerintem nincs olyan ember, aki ne hallott volna arról, hogy újra együtt vagytok. Paul így is aggódott, mert eltűntél a MSG-ből és azóta nem igazán adtál életjelet magadról. Legalábbis nem te - tette még hozzá, aztán rám mosolygott.
Amikor belépett ebbe a terem féle szobába - nem igazán tudom, minek hívjam, elvégre ez egy hotel, aminek a legtetején van egy üvegfalú terem -, a legrosszabbat feltételeztem róla, pedig semmi okom nem lett volna rá. Aranyosnak tűnt, aki biztos csak a munkáját végzi. Pár pillanatig állt csendben, de aztán kicsikart Harrből egy ígéretet, hogy még dél előtt felhívja Pault, és távozott a fehér ajtón. Tekintetem Harryre vándorolt, aki szintén engem vizslatott, majd kitört belőle a röhögés.

- Hé - vágtam oda neki, közelebb léptem hozzá. Igen, azonnal tudtam, mit talál ilyen nevetségesnek. - Légy őszinte, és ne mondd, hogy nem volt köztetek egy kis szikra se - mutattam az ujjaimmal a kicsit, épp hogy egy kis rést hagyva mutató- és hüvelykujjam között.

- Ali, ő Paul lánya. Néha segít az apjának, vagy csak velünk utazik. Jó fej lány, de ennyi. - Közelebb lépett hozzám, éreztem minden egyes lélegzetvételét, ahogy megemelkedik a mellkasa. Nem tudtam kiverni a fejemből azt, ahogy Lisa nézett Harryre. Lehet, hogy Harry csak barátként tekint rá, de a lány határozottan többet gondol, vagy érez. - Csak nem előbújt a zöld szemű szörny? - kérdezte mély hangján, mivel engem késztetett nevetésre. Na, persze.

- Nem, dehogy - mondtam szemrebbenés nélkül. Határozottan kihúztam a hátam. - Na, ha most megbocsátasz, haza kéne mennem, hogy lemossam magamról az egy tonna vakolatot - mondtam kissé gúnyosan.

- Jól van, elkísérlek - somolygott.

- És ha már ott vagy - sóhajtottam -, le is zuhanyozhatsz. - Hirtelen mozdulatom hatására kissé összerezzent, de nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy ne bökjek bele játékosan a hasába. - De ne is álmodj róla! - figyelmeztettem.

Szemem sarkából láttam árulkodó gödröcskéit, amik arról tanúskodtak, hogy fényévekkel előzött meg és már vetíti lelki szemei előtt a Tíz Mód, Hogyan Zuhanyozzunk című kisfilmet. Lemondóan csóváltam meg a fejem. Azért örültem, hogy annyit nem változott a hónapok alatt.

Az apartman ajtaja előtt szerencsétlenkedtem a kulcsok megtalálásával, mert mint köztudott, a női táskák varázslatosan elnyelnek mindent, amit gazdájuk beledobál, kétségkívül a kulcsokat is. Harry türelmesen várta, hogy megtaláljam, majd amikor hallotta a kezemben csörögni, kuncogni kezdett.

- Emlékszel, amikor te szerencsétlenkedtél ezekkel? - rázogattam meg szeme előtt a csomót, ami csilingelni kezdett. Elmosolyodott; szóval még emlékezett az első igazi randinkra, amikor az étteremből hazavitt az ő lakására, s percekig keresgélt egy aranyozott kulcsot, amit végül nem a nadrágja-, hanem a zakója zsebébe talált meg.

Benyitottam a lakásba, de fura mód, az ajtóban volt belülről a kulcs.

- El, itt vagy? - kiáltottam el magam. Barna göndör hajú barátnőm fél perc alatt elém rohant, de ledermedt, amikor meglátott minket.

- Mi a fene történt veletek? Beugrottatok egy építkezésre vagy...

Louis jött ki a nappali felől, kezében egy nagy tál müzlivel, aminek látványára hatalmasat kordult a gyomrom. Már több, mint egy napja nem is ettem semmit.

-Fanlouistikusan néztek ki - hahotázott.

- Lou, mit keresel itt? - kérdezte Harry, megvárva míg barátja kineveti magát. Lassan attól féltem, hogy Louis kezéből kiesik a homokszínű tál, ezért inkább mentve a menthetőt, kivettem a kezéből és besétáltam a nappaliba, hogy lerakjam a dohányzóasztalra. Titokban bekanalaztam belőle pár falatot.

- Eleanor áthívott, mert egyedül volt. Nekünk meg amúgy is lefújták a fotózást - rántott vállat, de aztán egy másodperc töredéke alatt rájött, hogy a fotózás, amit törölték, azért törölték, mert mi elhasználtuk az alapanyagokat. Az előbbi nevetőráncainak már nyoma sem volt. - Szóval ti tettétek tönkre! - mutatott rám, majd Harryre, aki hátrált egyet, mert nem tudta mire számítson. Kiabálni fog Louis, vagy csak szimplán megőrül? - Miért nem hívtatok engem is? - fonta keresztbe karjait és lebiggyesztve alsó ajkát duzzogott Ezt megúsztuk. Ők ketten valami világmegváltó eszmecserébe kezdtek, amit már az első perctől kezdve se barátnőm, se én nem értettünk.

Eleanorral inkább úgy döntöttünk, hogy kivonjuk magunkat a forgalomból. Én a  konyha felé vettem az irányt, ahol végre találhatok magamnak valami rendes ennivalót, amivel jól is lakok, nem úgy, mint a müzlivel. Eleanor meg úgy döntött, hogy utánam jön és kifaggat minden egyes apró részletről.

- És? Könyörgöm, Ali, mondj már valamit! - A konyhapultnál ült és ujjai már imádkozó pózba kulcsolta, nem tudott már mit kitalálni, hogy megszólaljak. Háttal álltam neki, a hűtőből vettem elő a teavajat és felvágottat, hogy szendvicset készítsek - természetesen gondoltam Harryre is -, és szerencsémre nem látta a mosolyom, ami nem igen akart leolvadni arcomról Minél tovább kutakodtam felesleges dolgok után, csak hogy ne kelljen beavatnom mindenbe. Mert végül is mit mondhatnék neki? Dobálóztunk festékkel, aztán szerelmet vallott, de félbeszakította Lisa?

- Kérsz? - nyújtottam felé egy kisebb szelet kenyeret, rajta egy vékony szelet sonkával. Önzőség, de örültem, hogy El megrázta a fejét, mert így enyém lehetett az első szelet. Úgy faltam be a szendvicset, mintha már legalább napok óta nem ettem volna, ami mondjuk, hogy igaz volt.

- Hát jó, ha nem tőled, majd Louis-tól megtudom, hogy mi történt. Tudod, milyen pletykásak - legyintett játékosan. Túl jól ismertem Eleanor trükkjeit, és habár a legtöbbször bedőltem nekik, most nem engedtem a csábításnak.

- Elementünk! - kiáltotta Louis, mintha nem lenne egyértelmű, hiszen itt áll előttem.

- Louis, csezd meg, kiszakad a dobhártyám - válaszoltam neki dühösen, majd szó szerint kirugdostam őt az ajtón. Zavart, hogy Harryvel összenéztek, amolyan ezt-csak-mi-tudjuk-mert-legjobb-barátok-vagyunk módon, mert kíváncsi voltam, mit beszéltek össze. Eleanor még futólag adott egy ölelést és a fülembe súgta, hogy vigyázzak magamra. Mindenki megőrült, míg Lil-lel beszéltem telefonon?

- Akarsz menni először te a fürdőbe? - kérdeztem Harry-től. Elmentem mellette, hogy elővegyek két még tiszta törülközőt. Követett a szobába, s megállt mellettem. Pasis illata elárasztotta minden porcikámat és vágyat éreztem, hogy a pólójába markoljak és közelebb húzzam magamhoz, de helyette kezébe nyomtam a törülközőt és betereltem a fürdőbe.

- Ugye tudod, hogy nem vagyok szégyenlős? - kérdezte incselkedve, miközben megszabadította magát a felsőjétől. Hanyagul a földre dobta. Már az övcsatját oldotta volna el, amikor újból megszólalt: - Hm, ez neked jobban megy - állapította meg. Tenyeremet a szememre tapasztottam és úgy fordultam el, hogy még véletlenül se lássa kipirult arcomat.

- Sosem fogysz ki a viccekből, ugye? - motyogtam. A fürdőszoba és az én szobám küszöbén álltam. Lábaim nem akartak mozdulni, mintha a földbe gyökereztek volna.

Pimasz megjegyzése ott csengett a fülemben: "...ez neked jobban megy." Azt hittem, hogy rég elfelejtette azt az éjszakát, amikor még azt sem tudtam kicsoda Ő, hogy egyszerűen csak elvesztettem az önkontrollt. Összeittam minden félét, de gyanítom, ő is így volt ezzel, mert nem feltételezném róla, hogy az a fajta srác, aki bemutatkozás után már rögtön a tárgyra tér. Eddig soha nem került szóba, vagy egyszerűen nem is gondoltam erre, de most furdalt a kíváncsiság, hogy meg tudjam, milyen első benyomást tettem rá.

Lassan fordultam meg, a kezem visszahelyeztem a testem mellé. Tekintetem elidőzött Harry izmos felsőtestén, de hamar észhez tértem  mert halkan megköszörülte a torkát. Szemöldökét enyhén megemelte, és az elmaradhatatlan mosoly ott ült ajkain. Őrületbe kergetett.

- Szerinted, könnyen kapható vagyok? - kérdeztem halkan, félve a válaszától. Megrázta a fejét, hogy ne lógjon a szemébe pár göndör tincs és ismét elém került; közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. A mosdókagyló feletti lámpa fénye tompán világított, de testének minden egyes szegletét körberajzolta. Túl tökéletesnek tűnt. Tekintete égette az arcomat.

- Ali, azért mert egyszer engedtél a csábításnak, amit nem csodálok ...- nevetett fel, de látta arcomon, hogy komolyan kérdeztem, így inkább ő is átváltott komolyabb hangnemre. - Épp ellenkezőleg, sosem feltételezném rólad, hogy olyan lennél. - Ujjait az enyémre kulcsolta, mellyel szorosabban magához húzott. - Tudni akarod, mit gondoltam rólad, amikor először beléptél a klubba abban a csipkeruhában? - kérdezte, s halványan elmosolyodott. Kérdőn emeltem rá tekintetem megint. Tényleg kíváncsi volt, nagyon is. - Hogy semmi esélyem nem lenne nálad. Szerinted miért Zayn-nel intéztettem el a piszkos munkát?

- Tudod én mit gondoltam rólad? - Most ő nézett rám kérdőn. - Hogy egy seggfej vagy.

- Miből gondoltad ezt? - kérdezte nevetve. Lehet, hogy nem vette észre, de egyre szorosabban tartott magához, mint aki ragaszkodna.

- Mert ahányszor találkozott a tekintetünk, azt éreztem hogy már le is vetkőztettél a szemeiddel.

- Hm... Lehet - dörmögte. Lehunytam a szemem, ahogy éreztem nyirkos tenyerét a derekamon. Homlokom csupasz mellkasára fektettem.

- Harry - motyogtam. - Komolyan mondtad, amit mondtál a hotelban?

- Igen.

Egy pillanatra felemeltem a fejem, hogy belenézzek smaragdszínű szemeibe, hogy megbizonyosodjak igazáról, de nem hagyott elég időt, mert ajkai azonnal megtalálták az enyéimet és nem is hagytak szóhoz jutni, csak mikor levegőhiány végett elhúzódott fél centire.

- Szeretlek - suttogtam.

Magával rántott a zuhanyzóba, amit kacagással jutalmaztam. A fekete topot, ami már gyakorlatilag hozzánőtt a bőrömhöz, egy gyors mozdulattal lerántotta rólam. Ajkai sosem hagyták el az én számat, s ujjai is egyre görcsösebben kapaszkodtak belém. Úgy éreztem, mintha most Ő ragaszkodna hozzám, és nem fordítva. Hiányzott már a közelsége, illata, s perzselő érintése. Ujjait végighúzta a gerincemen, majd hirtelen futtatta végig tenyerét combjaimon és egy mozdulattal felemelt. Tudtam, hogy rossz amit csinálok, hiszen nem marad itt örökké. Pár nap és Harry hazamegy, én pedig itt maradok, több ezer kilométerrel arrébb tőle. De ez az érzés eltörpült amellett, ahogy éreztem magam. Szó szerint a fellegekben jártam és nem akartam, hogy ezt bármi megszakítsa. Hosszú idő óta most éreztem megint önmagam.

One Shot: But Let's Pretend It's Love

Hiiiiiii! Most nem részt hoztam, mert még nem találtam ki semmit a folytatásra, viszont, képzeljétek el, múlt héten újraolvastam a történetem és olyan jókat röhögtem magamon. Na, jó, igazából az jutott eszembe, hogy írok egy one shot-ot, mert olyat még úgy se csináltam, és mi lenne a legjobb téma, ha nem az az éjszaka? :D A címmel sokat vacakoltam, mert az I Know We Only Met But Let'S Predent It's Love túl hosszú lett volna, úgyhogy lecsonkítottam, de szerintem így is ki lehet következtetni, hogy miről szól ez a 'fejezet'. Ú, és képzeljétek el, találtam egy olyan mozgóképet, amin a lány tökéletesen úgy néz ki, ahogy elképzeltem először Alishát. Beleraktam a szövegbe, egy kicsit lejjebb. :)

Ps. Utólag is boldog szülinapot Curly Life Ruiner! - írtam neki facebookon és twitteren, valószínűleg nem látta, ahogy ezt se, de plusz-mínusz egy whatever. :)

"Life is short: Break the rules.
Forgive quickly. Kiss slowly. Love truly. Laugh uncontrollably.
And never regret anything that made you smile."

- De nem mehetsz el – suttogta apa, már szinte kihallottam a könyörgést a hangjából. A konyha és az előszobát elválasztó fal mögött álltunk, már majdnem a lépcső előtt. Kilazította nyakkendőjét; nem rég ért haza a stúdióból. Óvatosan benézett a konyhaajtón, én is követtem a példáját. Gabi sürgött-forgott és próbált valami ehetőt készíteni, nem odaégetni egy csirkét. Ahogy hunyorítottam, láttam a legördülő verejtékcseppeket tökéletesre ránctalanított homlokán, és eltűnődtem, vajon milyen arca lehet, ha igazán ideges.

- Apa, nem fogok itt maradni egy „családi” vacsorán – kezemmel érzékeltettem, hogy a családi szót nem gondoltam komolyan és macskakörmöt rajzoltam a levegőben.

- Nem fogadok el nemleges választ – mondta és bement a konyhába.

- Mi? – utána indultam, de legyintett egyet a levegőbe és már el is tűnt. Most komolyan leintett a saját apám?

Duzzogva mentem fel a lépcsőn és a lehető legerőteljesebben kezdtem trappolni, csak hogy a lelkiismeret legkisebb szikráját is kiváltsam belőle. Becsaptam a szobám ajtaját és arccal a párnába estem. Minden alkalommal, ha rám erőltettek olyat, amit nem akartam, feszült lettem és ellenséges. Ez a családi vacsora is ilyen volt, amit az újonnan – na, jó, körülbelül fél éve – érkező mostoha anyám erőltetett. Szerinte mindenképpen meg kell engem ismernie és egész idő alatt olyan kérdésekkel bombázott, mint például melyik a kedvenc színem, mikor van a szülinapom, kik a kedvenc modelljeim. Az ő alakját elnézve olyan, aki most lépett le egy Cosmo fotózásról; alig tíz évvel volt idősebb nálam, talán ezért sem volt szimpatikus. És a legfájdalmasabb pont, hogy anyám helyett anyám akar lenni. Vásárlás, szépségszalon, megannyi dolog, ami elől mindig találtam kiskaput, hogy kibújjak. A ma esti mentőövem Jenna volt, aki egész nap nyaggatott, hogy menjünk el erre a bulira, amit a múlt héten nyitott klubban tartanak. Habár legszívesebben itthon maradtam volna és bekuckóztam volna magam egy bögre forró csokival és egy jó filmmel, most mégis jó ötletnek tűnt ez a csajos este. Pár percig lecsukott szemmel feküdtem, majd hirtelen felindulásból a fürdő felé vettem az irányt. Letusoltam és hajat mostam, közben küldtem egy esemest Jennának, hogyha áll még az ajánlat, akkor találkozzunk ott. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor jött a válasz, hogy „még szép, hogy áll”. A szokásos készülődés helyett úgy döntöttem, hogy nem fogom elszórakozni az időt mindenféle kencével, a legegyszerűbb sminket raktam fel: alapozó, tus, szempillaspirál és szájfény.

- Nem jössz le enni? – nyitott be apa a szobámba, mikor köntösben válogattam a ruhák között. Szerintem nem lepődött meg a látványon, de a szokásos forgatókönyv szerint felvette a rettegett szülő pózt. – Mondtam, hogy nem mehetsz el, vagy elfelejtettem volna?

- Mondtam már, hogy nem fogok bájcsevegni és ehetetlen vacsorát enni, vagy elfelejtettem volna? – ismételtem a szavait gúnyosan, mire bezárta maga mögött az ajtót és az ágyamhoz lépett, majd leült. Csendben figyeltem arcvonását, amit enyhülni láttam, de inkább nem kísértve a sorsot, nem szóltam hozzá, folytattam a szekrényemben lévő ruhakupac növelését.

- Tudom, hogy nem kedveled Gabit, ezt már a tudtomra adtad, kicsim – kezdte lágyan. Felé fordultam, így lábaim törökülésbe kerültek. Kíváncsian vártam a folytatást. – De a kedvemért, nem próbálnál meg egy kicsit jobban erőlködni és jól kijönni vele? Szeretem őt, és nem akarom azt látni, hogy ellenségesen viselkedsz vele.

- Észrevetted, hogy ennek a beszélgetésnek sose lesz vége? – kérdeztem oda se nézve, mert megakadt a tekintetem a megfelelő ruhán. A ruha, ami gyakorlatilag csipkéből állt, eddig sosem tetszett, akárhányszor megnéztem, mindig furcsa grimasz ült ki az arcomra. Azt hittem, hogy ehhez hasonlót csak temetésre vesznek fel, de apa jelenlétében a hatalmába kerített valami furcsa érzés. Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki. (kép)

- Felejtsd el – tiltakozott, mikor észrevette a kezemben szorongatott darabot. Szemöldök ráncolva vetettem rá egy pillantást, de csak bevonultam a fürdőszobába és magamra húztam.

- Ha mindenképpen el akarsz menni itthonról, akkor ezt a göncöt le kell cserélned.

- És menjek garbóban meg farmerban, mi? – gúnyolódtam. Bólintott. – Apa, ez a huszonegyedik század, a nők már rég túlléptek a takarjunk-el-mindent fázison…

- És most tartanak a rakjunk-ki-mindent-amink-van fázisnál? – Lemondóan csóváltam a fejem, de a mosolyt, ami apám tudatlansága miatt jelent meg, akkor se tudtam letörölni az arcomról. Szinte teljesen belefeledkeztem a cipőkeresésbe és a következő pillanatban már csak az ajtócsapódást hallottam. Kiment a szobámból. Lehet, hogy bűntudatot kellett volna éreznem, amiért magára hagyom ezzel a nővel, de valójában örültem, hogy neki kell vele lennie, aki még el is bírja viselni, és nem nekem, akit gyakorlatilag vallatnak minden egyes étkezésnél. Észre se vettem, hogy már kilenc óra is elmúlt, ezért sietősen belebújtam a cipőmbe és beledobáltam mindenféle vackot a borítéktáskámba. Egyre izgatottabb lettem a ma estével kapcsolatban.

- Hé, Ali, Adam mondta, hogy elmész – jött ki a konyhából érkezésemre Gabi, éppen egy törülközőbe dörzsölte manikűrözött ujjait. A tükörképemet néztem inkább, mint tökéletes vonásait. Lebiggyesztette az ajkát, mintha akkora trauma lenne, hogy nem töltöm velük az estét.

- Öhm, igen, de majd máskor… talán – próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amik nem túl bántóak, bármennyire is meg akartam mondani, hogy soha nem fogok csatlakozni az efféle családi programok. Hányingerem volt már a gondolattól is, hogy el kell játszanunk a boldog családot, és engem az is zavart, hogy őket ez cseppet sem bántja és nem hozza kínos helyzetbe. Apa leginkább evéssel próbálta leplezni zavarodottságát, Gabi pedig folyton magamról kérdezgetett.

- De Ali – szólított meg, mielőtt kiléptem volna a bejárati ajtón. Hangjában volt valami fenyegető, de amint folytatta, kissé megnyugodtam: -, vigyázz magadra és ne állj szóba fura idegen alakokkal.

- Hány évesnek nézek ki? – futtattam végig magamon a tekintetem.

- Nem arról van szó, hogy hány évesnek nézel ki, hanem ahogy kinézel. A ruha hátát kispórolták és a legnagyobb jóindulattal is épp, hogy eltakarja a hátsó feled.

- Ki vagy te, az anyám? – csattantam fel hirtelen felindulásból, de magam sem gondoltam komolyan. Irritált. Egyszerűen elegem volt belőle, abból, hogy beszivárgott a házunkba, az életünkbe és folyton hallgatnom kell apa könyörgését, hogy legyek vele jóba, vagy legalább csak játsszam el. Kinyitottam a bejárati ajtót és gyakorlatilag kiviharzottam a házból, mielőtt hozzá vágok a fejéhez egy-két szebb kifejezést is.

Jól esett a sötétben sétálni, a hűs levegő átjárta minden porcikám és valamennyire segített lehiggadni. A kabátom nem volt annyira vastag, úgyhogy mire megérkeztem a helyre, kissé vacogva adtam át a ruhatárosnak a darabot, majd a telefonomat előkotorva kezdtem pötyögni az esemest.

„Hol vagy?” - A

Szokatlan volt, hogy minden jött mentet beengednek, pedig a kidobó fiút elnézve nem olyan helynek gondolja az ember, ahogy tizenöt éves lányok is betehetik a lábukat, márpedig abból jócskán volt választék. A fekete alapú tapétán sötétszürke indák futottak végig, melyeket csak a ráeső fényben lehetett felfedezni. A fekete bőrüléseket nem is vettem észre, csak mikor belerúgtam egybe véletlenül.

„A bárnál. Vár rád egy Cosmó. ;) Ui.: helyes fiúk 3 óránál!” – J

Céltudatosan indultam a pink és lila neonfényekkel kivilágított bár felé és eleget téve Jenna felhívásának oldalra néztem. A zene ritmusára hullámzó tömegen kívül nehéz volt bárkit is észre venni, de azt hiszem második nekifutásra megtaláltam a társaságot, akikre barátnőm célzott. Összetalálkozott a tekintetem egy göndör hajúval, akiben volt valami különös és ismerős is egyben. Halvány mosolyt erőltetve magamra indultam tovább. Jenna majdnem a bár végénél ült, szürcsölgette a kék színű italát; hatalmas mosoly ért körbe a fején, mikor meglátott engem.

- Aliii! – kiabálta túl a zenét, majd egy ölelésben részesített. – Hogy, s mint?

- Ne is kérdezd – fújtam ki magam, és leültem mellé a bárszékre. Lábaimat keresztbe fontam és a fekete pultra raktam a táskám. – Te voltál az egyetlen mentőövem a családi vacsora elől.

- Már megint? – nevetett fel Jenna és ő is belekortyolt a koktéljába.

Kezdetét vette a szokásos felszínes csevegés. Bírtam Jennát és tényleg jó fejnek tartottam. Olyan csajnak, aki benne van minden vadságban és a legkínosabb szituációkból is ki tudja vágni magát. Göndör szőke haja világított mindannyiszor, amikor a forgó lámpa ránk esett és eltűnődtem, hogy vajon egy ennyire szép lány miért velem szervez egy bulizós estét és nem a pasijával. Mert legutóbbi információim szerint volt neki, de annyira szoros kapcsolat nem volt közöttünk, amit barátnőségnek lehetne nevezni. Jól kijöttünk egymással és néha eljártunk ide-oda. Eszembe jutott az első közös élményünk, ami szerintem inkább neki lehetett élmény, mint nekem. A nyári táborban, ahova egy szobába voltunk beosztva, ismerkedtünk meg először, bár nem jöttünk ki olyan jól. Rossz néven vettem, hogy a szekrény háromnegyede az ő kacatjaival van tele, míg nekem alig jutott pár centi. Ő pedig rossz néven vette, hogy én hamarabb használtam a fürdőszobát és sokkal több ideig tartott elkészülni, mint neki. A tábor felénél kiszöktünk egyik éjjel, hogy átmenjünk a szomszédos fiúkhoz és megvicceljük őket, úgy, ahogy ők tették velünk. Teletöltöttük a lufijainkat vízzel és már előre kuncogni kezdtünk jól kitervelt csínyünkön, mindaddig, míg ez nem visszafele sült el. Jenna fehér pólója totál átázott – és mellesleg napokig téma volt, mert hát meg volt áldva mellbőséggel -, szóval miután kiszabadultam két srác szorításából, odaadtam neki a pulcsim és az óta úgy érzi, tartozik nekem.

Már a harmadik koktélt iszogattuk és egyre hangosabban szórakoztunk, amikor éreztem, hogy valaki nekiment a bárszéknek, amin ültem. Nem néztem fel, de láttam Jenna ledöbbent arcát, amint elkapja a tekintetét és tovább issza a koktélját. Amikor másodszor „jött belém”, idegesen fordultam felé, de próbáltam közömbösséget mutatni. Azzal a fiúval találtam szemben magam, akivel először összetalálkozott a tekintetünk. Nem tudtam jól megállapítani, hogy milyen színű a szeme, de magas sötét alakja vonzott akaratom ellenére is.

- Segíthetek? – törtem meg a közénk beálló csendet. Nem válaszolt, csak némán visszament a barátaihoz, de tekintetét mindvégig rajtam tartotta. Értetlenül néztem utána. Mi ütött ebbe a fiúba?

Azt hiszem már éjfél is elmúlt, nem igazán néztem az időt, főleg mivel nem volt időkorlátom. A harmadik ital után úgy éreztem, ma jól fogom érezni magam és kicsit kirúgok a hámból. Jennát kértem, hogy rendeljen valami ütősebbet, mert a pink koktél már meg se kottyan.

- Na, ez a beszéd! – csattant fel és a pultos felé intett, aki jelezte, hogy mindjárt jön. – Üdvözöljük a klubban újra a régi Alishát! – nevetett fel.

- Sokáig voltam jó kislány, most már kéne csinálni valamit – néztem körbe a helyen, hogy valami kihívás félét keressek. Tekintetem rögtön az Ő társaságuknál akadt meg. Hm, nem rossz. Még mielőtt bármit mondtam volna, láttam, hogy egy fekete hajú srác jön felénk. Magabiztos lépései már arról árulkodtak, hogy többször eltervezte ezt a jelenetet a fejében. Jenna mellett állt meg és könyökével a pultot kezdte támasztani. Volt egy benyomásom, hogy tipikus rosszfiú lehet. Sötét haj, feketén csillogó szemek, és enyhe borosta. Válla fölött a göndör hajút néztem, aki mereven nézett a mi irányunkba és nem tudtam visszatartani a kuncogást. Istenem, hol élünk, ez a huszonegyedik század.

- Hello, hölgyeim – szólalt meg alkoholtól berekedt hangján. Jennán láttam, hogy a fiúnak nyert ügye van, de úgy gondoltam, inkább nem avatkozom bele. A pincér elénk tett két tequilát naranccsal és fahéjjal. Míg én azzal voltam elfoglalva, hallottam, hogy a fiú – akit, mint megtudtam Zaynnek hívnak – megkér minket, hogy menjünk oda hozzájuk. Szem forgatva álltam fel a bártól, kezembe szorongatva a borítéktáskám. Jenna bátorított, tudta, hogy nem szeretek társulni, de most kivételt kellett tennem. Szerintem csak az alkohol hatása miatt egyeztem bele, de már késő volt visszavonni, mert kábé két méter választott el tőlük. A göndör hajú felállt és kezet nyújtott, hogy felléphessek a pódiumra, amin az ülések voltak. Zayn is felsegítette barátnőmet úriember módjára.

- Elárulod a neved, vagy egész éjjel csöndben fogsz velem flörtölni? – kérdeztem tőle kis gúnnyal. Beültem mellé, helyszűke hiányában közé és Jenna közé kellett passzíroznom magam. Rajtuk kívül még volt egy barna rövid hajú fiú, akit sokkal jobban lekötött egy göndör hajú gyönyörű lány. Köszöntek, és ennyi.

- Flörtölni, hm? – kérdezte önelégülten mosolyogva.

- Ugyan már, Mr. Belerúgok-a-bárszékbe-hogy-rám-figyeljen – legyintettem és beleittam a koktélba, amit az asztalról emeltem el. Oldalra pillantottam, hogy megnézzem, mit csinál Jenna. Nos, nem lepődtem meg, mert nem telt el öt perc, amióta itt vagyunk és máris Zayn ölében landolt.

- Jól van. – Oldalra billentette a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen. Éreztem az alkoholt, és nem csak a testemben, hanem a levegőben is. Megcsapott after shave-jének illata, amibe beleborzongtam. Francba, akkor sem fog zavarba hozni. – Hogy hívnak, szépségem?

- Alisha, de az Alit jobban szeretem – válaszoltam közömbösen és megint belekortyoltam az italomba. Megmosolyogtatta, hogy nem tudok mit kérdezni, ezért inkább magától válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Harold, de a Harryt jobban szeretem.

- Oké, Harold. – válaszoltam, felnevetett. Azt hiszem, jó úton haladtam a célom felé.

- Rendeljünk mééég! – kiáltott fel Zayn. Összetalálkozott a tekintetem egy szőke hajúval is, akit eddig valamiért figyelmen kívül hagytam. Kék szemei csillogtak; jobb szeretném hinni, hogy a különböző italok hatása miatt és nem a hiányosan öltözött nő miatt, aki elsuhant előtte, miközben tette az agyát.

Harry kézfejét éreztem a combomon, ami lassan csúszott fel. Meglepően érdes volt a bőre, és valamiért nem volt ellenemre. Belenéztem a szemébe. Zöld volt. Meglepően zöld, és ez egyre csak sötétedett.

 A Feel So Close ritmusát egyre inkább átvette a testem és a szám közepe fele már nem bírtam ki, hogy ne menjek táncolni. Jenna is valahogy így érezhetett, mert kézen fogva vonszolt a hullámzó tömeg közepére. Élveztem, hogy begöndörített hajam követi a csípőm mozgását és teljesen átadtam magam a zene ritmusának. Talán már egy ideje ott lehettem, teljesen elfeledkeztem magamról. Két kéz csúszott a derekamra, mire összerezzentem, de nem fordultam meg. Féltem a látványtól, mi lesz, ha a szemébe nézek. Derekát szorosan az enyémhez nyomta, ziháló mellkasát súrolta a hátam. Csípőnk egyszerre mozgott, de már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Szorosan fogott, mintha a tulajdona lennék és ez tetszett. Mosolyt csalt az arcomra. Rekedtes motyogásától és leheletétől kirázott a hideg, annak ellenére, hogy a levegőt egyre forróbbnak éreztem. Megfordultam és kezem automatikusan összekulcsoltam a tarkójánál.

A fenébe, ettől akart megvédeni az apám. Sok borsot törtem az orruk alá régebben, mikor rossz társaságba keveredtem, de ez most más volt. Biztonságban éreztem magam és engedtem a csábításnak.  Harry szorosan fogta a csípőm, mint aki nem tud megállni a saját lábán.

- Csókolj meg – suttogta rekedten. Szavait tisztán hallottam a hangos zene ellenére is. Ódzkodtam egy idegennel való smárolással, de úgy se fogok emlékezni holnap reggel. Remélem. Eleget tettem kérésének, és őszintén, nem bántam meg.

Izmos karjait a combomhoz csúsztatta és egy könnyed mozdulattal az ölébe vett. Nem is vettem észre, hogy ilyen erős karjai vannak, de most már láttam felkarján a domborulatokat, ahogy megfeszültek az inge alatt.

- Mit csinálsz? – kérdezte kissé nevetve. A fejem egyre jobban szédült a sok italtól, teljesen elvesztettem az önuralmam.

- Amit már egész este akartam – válaszolta sejtelmesen és kiindult a tömegből. Éreztem magamon az emberek rosszalló vagy éppen elégedett pillantását, ezért kipirult arcomat inkább Harry nyakába temettem. Láttam a válla felett, hogy egyre messzebb kerülünk a tömegtől és a bártól. Lábával kinyitott egy ajtót, a következő pillanatban hideget éreztem a hátamnál. Teljesen a csempéhez szorított, magas alakja felém tornyosult. Olyat akartam tenni, mint még soha. El akartam felejteni mindent, az otthon halálra aggódó apám és az idióta mostoha anyám, egyszerűen csak jól akartam érezni magam. Itt és most. Ajkai súrolták az enyémeket; direkt kínzott.

- Csináld – mondtam alig hallhatóan. Hangom kissé remegett, talán ezért is emelte rám sötét szemeit. Elkezdtem kigombolni ingének első pár gombját, hátha ezzel bátorítom, valósággal tépni kezdtem róla. Mohón kezdte falni a számat. Gerincem mentén végigvezette ujjait, szinte perzselték a bőröm. Egy rántással kiszedtem az övét, amit halk kuncogással viszonzott. Beletúrtam a hajába és már tudtam: átléptem minden határt. Megszegtem a fogadalmam.

Harry ujjait az enyémekre kulcsolva húzott vissza a többiekhez, akik már jócskán ki voltak ütve. Jenna sokat sejtető pillantása mindent elárult, tudta, hogy hol voltunk és mit csináltunk. Elpirultam és a szemem elé kaptam a kezem, csak hogy ne lássa a zavarom.

Jennával megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza, ezért elszakadtunk a fiúktól, akik folytatták a bulizást. Harry inge rám került, fogalmam sincs már hogyan, de tisztán emlékszem, hogy már akkor is rajtam volt, amikor kijöttünk a mosdóból. Esőszag terjengett a kinti hűs levegőben, mélyeket szippantva tértem észhez, miután kimentünk az ajtón. A tömeg még mindig csak gyűlt, pedig már hajnali két óra is elmúlt. A kidobó fiú próbált visszatartani pár felnőtt férfit, akik fényképezőgépeikkel hadonásztak és kattintgattak mindenfelé. Barátnőm szorosan mellettem lépdelve karon fogott és mutatta az irányt.

Az út mentén haladtunk és jókat röhögtünk a semmin. Jenna széttárta a karját és fordult egyet, de a háromszázhatvan fokos fordulatot nem teljesen érte el, rögtön lehajolt és öklendezni kezdett. Undorodva fordultam el és vártam.

- Nem gondolod, hogy sokat ittunk? – motyogtam, de leginkább magamnak. Az este történései csak úgy pörögtek lelki szemeim előtt, azt se tudtam, hova nézzek. Egy autó hajtott el előttünk. Kuncogni kezdtem. Jenna felkötötte hosszú szőke haját, majd belém karolva botladoztunk tovább.

- Legalább a cuki srác száma meg van – vigyorgott.

- Melyiké?

- A fekete hajú… Zack? – kérdezte, mire kitört belőlem a nevetés. Értetlenül várta, hogy befejezzem, de nem ment.

- Zack? Ez most komoly? Zayn volt a neve. Te tényleg túl sokat ittál - állapítottam meg.

- Na és ön, Ms. Eltűnök-a-mosdóba-fél-órára? – korholt csípőre tett kézzel, de ő is elnevette magát.

Erre inkább nem válaszoltam.

25.: Paint Fight

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy nem a szokásos szombati időben hoztam a részt, de uhh, el lettem havazva és így sem tökéletes a rész. Rengeteg tanulnivalóm van, és egyáltalán nincs kedvem több órán keresztül a történelmet magolni, de kénytelen vagyok. Ráadásul még életemben nem voltam ilyen fáradt, mint ezen a héten és ha tehetném csak naphosszat aludnék. És nem utolsó sorban: nagyon, de nagyon köszönöm a 15 feliratkozót! <3

Nektek hogy telt a hetetek? Remélem jobban, mint nekem. :) Jó olvasást! Xx

Riporter: Ki a legnépszerűbb a lányok körében?

Szemem egyenesen telt ajkaira vándoroltak, ahogy előttem áll. Perzselő tekintete égette az arcom, de féltem a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy mi  következik, ezért csak álltam egy helyben. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a szoknyám szélébe és gyűrögettem, hogy így vezessem le a feszültséget. Vonzott az ajkai között húzódó kis rés, már az őrületbe kergetett a kínai turistacsoport lassúsága, ahogy elhalad a folyosón mellettünk. Harry jobb kezével mellettem támasztotta a falat és egyik térdét a lábaim közé helyezte, hogy ne foglaljunk túl sok helyet. Éreztem, ahogy a torkom egyre jobban kiszárad és megnyaltam a számat. Odakapta a tekintetét és jellegzetes vigyorra húzta a száját. Nagyon is tudom, hogy élvezte.

- Hölgyeim és uraim, a szobáik ezen és az eggyel lentebb lévő szinten van, kiosztom a kulcsokat és… - mondta, már-már kiabálva az idegenvezető, s hozzá is látott a kulcs kiosztásához. Harry halk kuncogását hallottam.

- Sosem fognak elmenni – suttogtam és elfordítottam a fejem, hogy rálássak a turistákra. Tekintetem találkozott egy középkorú nőjével, aki csak visszamosolygott rám. A plafonra néztem, ahol egy antik csillár lógott és világította be az igényesen berendezett hosszú közlekedőt. A falakba különböző minták voltak faragva és a fehér már lassan elvakította a látásom, ahogy koncentráltam a formákra. Harry forró leheletét éreztem a fülemnél, amiért kirázott a hideg. Nyeltem egy nagyot, hogy legyűrjem izgatottságom és legfőképp megőrizzem hideg vérem. Nem gondoltam volna… na jó, de, tudtam, hogy ilyen hatással lesz rám, ha a közelembe kerül. Belementem a játékba.

- Nem ilyen estét terveztem, de… - csuklott el a hangja. – Tetszik.

Zavarba hozott. Legalábbis azt hitte, hogy azért sütöm le a szemem, valójában nem is igen figyeltem pimasz megjegyzésére, sokkal inkább mással voltam elfoglalva. Egyik kezemmel belekapaszkodtam bicepszébe, ami megfeszült érintésem miatt. Láttam csillogó szemeit, ahogy egyre sötétebbé válik. Ujjaimat felfuttattam fehér ingén, minden gombot érintve. Éreztem minden egyes lélegzetvételét, felsőtestének szabályos mozgását, ahogy gyorsabbá válik. Kezem a mellkasához ért, majd egy hirtelen mozdulattal markomba szorítottam az ingét és ellöktem magamtól. Rávillantottam a fogsorom, majd elindultam egyedül a folyosón.

- Jössz már? – szóltam hátra. – Nem akarod megmutatni azt a naaaagy meglepetést? – kérdeztem iróniával a hangomban. Hosszú lábaival hamarabb utolért, mint amire számítottam.

- Jól van, nyertél. Legalábbis ezt a kört – mormogta, mire elnevettem magam.

Szokatlanul puha tenyerét az enyémbe csúsztatta és magával húzott. Zsebéből elővette a kulcsot, amint fél órája kapott a recepcióstól. Szegény öltönyös férfira rendesen ráijesztett. Először nem akarták odaadni neki a kulcsot, mondván, nincs engedélye, de amikor bemutatta az igazolványát, szegény férfi sűrű bocsánatkérések közepette szolgálta ki, sőt, még a liftet is ő hívta.

- Ugye tudod, hogy van lift? – kérdeztem ódzkodva, amikor felment előttem a lépcsőn.

Kezdtem úgy érezni magam ebben hotelban, mint egy labirintusban, amiből próbálunk kijutni.

- Igen, de a lift nem visz erre a szintre. Gyere! – szólt, és kettesével szedve a lépcsőket ment előttem. Egy pillanatig gyönyörködtem magasodó alakjába, ami tökéletesen rajzolódott ki a lámpák által nyújtott félhomályban. Utána mentem, már amilyen gyorsan engedte a magas sarkúm.

- Hűű – mondtam álmélkodva, amikor felkapcsolta a villanyt a szobában. Nem is szoba volt, talán terem. Harry felkapcsolta a lampionokat, hogy még jobban lássak. New York éjjeli forgalma tompán szűrődött be az üvegablakokon keresztül, ami gyakorlatilag a terem falait alkotta. Az ég sötét volt, de az épületek kivilágosították a várost. Harry felé fordultam, aki elégedetten konstatálta, hogy tetszik ez az egész. És meglepődtem.

- Ezt akartad mutatni? – forogtam körbe a terembe, hogy jobban szemügyre vegyek mindent. A falakról vászonlepedők voltak lelógatva, s mögöttük a lampionok világították át a vékony szövetet. Homlokráncolva állapodott meg a tekintetem a különböző színű kis golyókon, amik három üvegtálba voltak hagyva az egyik sarokban.

- Ezek a holnapi fotózásunk kellékei. És ezek – lépett oda az egyik tálhoz és kiemelt belőle pár golyót. Felém indult, s magas termetével megállt rögtön mellettem. Illata szokás szerint a gondolataimig hatoltak, és elbódított. Rekedtes hangja hozott vissza ismét a valóságba: - festékbombák. – Egyszerre hajította el a kis színes golyókat, amik halkan robbanva landoltak a lenvászon felületén. Kék és narancssárga foltok keveredtek rajta. A bűvöletébe kerültem és erős késztetést éreztem arra, hogy kipróbáljam.

- Szóval a terved, hogy tönkretegyük a holnapi fotózást? – vigyorogtam rá. Elhajítottam egy marék bombát, ami nem landolt messze a narancsos-kék folttól. Harry hümmögött egyet. Mögém lépett. Éreztem légzésének egyenletes áramlását.

- Hogy telt… az elmúlt fél éved? – kérdezte hosszas hallgatás után. Hangja rekedtes volt és kissé szomorkás.

Vállat vontam. – Nem rossz. Neked?

- Nem rossz – ismételte meg a szavaim. Nem törődve a kínos csenddel, elsétáltam mellette a vászonok felé, pontosabban ahol az elhajított golyók szétrobbantak. A színek keveredése valami meséset alkotott és csak néztem a az egybefolyó festéket. A lampionok romantikus hangulatot teremtettek, amelynek gondolatára összeszorult a torkom. Harry felé fordultam, aki még mindig ott állt lezseren zsebre tett kézzel. Összeforrt a tekintetünk.

- Egyszer vissza fogsz jönni Londonba? – suttogta.

- Nem tudom – válaszoltam Őszintén. – Lehet.

Bólintott egyet és tett felém egy lépést. Majd még egyet. Tekintete az enyémbe forrt és fogva tartott, mint aki birtokolni akar. Nem is tudtam volna más merre nézni. Kit akarok becsapni, nem is akartam. Élveztem a közelségét, melyre szükségem volt talán már hetek óta. Mert kezdett elviselhetetlenebb lenni a gondolat, hogy egy óceánnyi területtel van arrébb tőlem. Mindig befurakodta magát a gondolataimba gödröcskés mosolya és fűszeres illata. Már megint ott volt a kis rés az ajkai között, miután megnyalta őket. Nem is figyeltem háta mögé rejtett kezeit, csak akkor eszméltem rá, amikor rám ejtette őket. Rózsaszín és sárga porfelhő szállt körülöttem. Köhögni kezdtem, majd arrébb léptem, hogy kikerüljek onnan. Néztem, ahogy kuncog. Aztán már rázkódtak göndör fürtjei. Bosszúból odamentem az üvegtálhoz, amelyekben a festékbombák voltak és felé dobtam. Karjaival eltakarta az arcát, de meglepte a hirtelen őt körülölelő zöld, kék és sárga felhő. Most én kezdtem el nevetni, de nem tartott sokáig, mert mint kiderült, a zsebében még volt egy pár tartalék.

- Utállak – mondtam vigyorogva. Nem is gondoltam komolyan a szavaim, de ahogy láttam fehér fogsorát, ő se vette magára. – Nézd meg a hajam – mutattam a kék és zöld színekben pompázó fürtökre. Tükörbe se mertem nézni. – Habár, te se vagy semmi – nevettem el magam. Barna haját sárga festék borította.

- A fodrászom műve, de umm, szerintem se a sárga lesz a nyerő árnyalat – közölte és felém indult. Tudtam, mire készül, ezért megpróbáltam kikerülni őt, de nem sikerült. – Szerintem neked se a kék lesz a befutó – utalt az eredetileg világosbarna hajamra. Összefontam a karom a mellem előtt és lebiggyesztettem az ajkam, mint aki megsértődött. Halkan kacagott, majd bocsánatot kért.

Mivel magas alakja már csak egy méterrel állt előttem, a hajába dobtam egy rózsaszín festékgolyót.
– Igazad van, a rózsaszín jobban áll – közöltem lazán, majd még az enyhén köhögő Harryt megpróbáltam kikerülni gyorsan, de kezét a derekam köré csavarta és megpördített. A kezembe még ott volt egy fehér színű, s mivel magasabban voltam nála, kihasználtam az alkalmat, hogy ráejtsem. Azonnal letett.

- Bocsi – fújtam ki magam, vigyorogtam és próbáltam eltávolítani a rám eső részét a fehér festéknek. Harry a szokásos mozdulatával megrázta a haját. – Most olyan a hajad, mintha ráhányt volna egy szivárvány – kapott el a röhögő görcs mindkettőnket.

A lampionok sorban kigyulladtak, míg nem a szomszédos épületek szolgáltatták a fényt, ami homályba borította a szobát. Először behunytam a szemem, mert szokatlan volt ez a sötétség. Kellett egy kis idő, míg tisztán láttam, már amennyire ez lehetséges volt.

- Francba – motyogta Harry. Az ajtó be volt zárva, nyílván valaki itt járt és ellenőrzött minket.

Számmal O-alakot formáltam, de nem igazán adtam ki semmilyen hangot se. Néztem festékes blézert viselő alakját, ahogy próbálja kinyitni az ajtót, de hiába.

- Itt ragadtunk – sóhajtotta, majd lecsúszott az ajtó mentén.

Egyedül halk lélegzetvételeket lehetett hallani, ami olykor megtörte a csendet. Már nagyon álmos voltam, és az eget is kezdte narancssárgára festeni a felkelő nap. Egész éjjel fent voltam, egyesekkel ellentétben. Harry fejét a fejemre hajtotta, mert én párnaként használtam széles vállát. Így ültünk már mióta. Harry karórájára néztem és gyengén magam felé fordítottam, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél öt. Érintésemre mocorogni kezdett.

- Elaludtam? – kérdezte rekedtes reggeli hangján, amit más szituációban irtó szexinek találnék, de félig éberen félig az álomvilág között lebegve nem igazán figyeltem.

- Ühüm – adtam meg a tömör választ. Ugyanúgy ültünk, mint eddig. Végül én törtem meg a csendet: - Miért nem hívtál? Vagy üzenhettél volna… - mondtam szinte már alig hallhatóan. Nem néztem a szemébe, de éreztem először meglepettségét, hogy rákérdeztem. Aztán válla ereszkedett, ahogy kifújta a levegőt és elkezdett mesélni:

- Nem tudtam, mit csinálhatnék. Vagy mit mondhatnék. Hidd el, napokig ott ültem a telefon mellett, hogy felhívjalak, de mire benyomtam volna a zöldet… - elhallgatott. Felemelte a fejét és a szemembe nézett. – Azért mentem ki a reptérre, mert nem akartam, hogy elmenj – suttogta. Lehelete égette az ajkam.

- Én… - A szavak a torkomra forrtak. Mit mondhatnék? Tényleg gondolt volna rám napokig? Újra ledermedtem, amikor eszembe jutott, hogy ott állt előttem a reptéren.
„Akkor ne menj el.”

- Sajnálom – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le az arcomon. – Amit tettem, nem is tudom, miért. Hülye voltam, azt hittem, minden megváltozik. Nem akartalak megbántani – tört felszínre az eddig mélyen magamban tartott vallomás.

- Héé – ujjait végighúzta könnycseppjeim útján, s megállapodott állam alatt. – Azt hiszem én is elszúrtam. Tudtam, hogy nem vagy jól és önző módon magamnak akartalak. Nem akartam, hogy elmenj, mert úgy éreztem, mintha... Még sosem voltam senkivel ennyire jóban, és akivel törődnék is.

- És a fiúk? – nevettem fel keservesen.

- Tudod, hogy értem – nézett mélyen a szemembe. Zöld íriszei fogva tartottak. Kezem a mellkasán pihent, és éreztem, hogy az a megkönnyebbüléstől ereszkedik egyre lejjebb. Lehelete súrolta az ajkaimat és csak pár centiméter választotta el őket egymástól.

- Szeretlek – mormolta. Lehunytam a szemem, szorosan, de nem tartott sokáig, ugyanis a fehér ajtó, amire eddig azt hittük be van zárva, kicsapódott. Egy farmernadrágot és bő pulcsit viselő lány libbent be, akinek szőke hajkoronája tökéletesen állt.

Harry azonnal elengedett, majd mindketten feltápászkodtunk. Végignéztem gyorsan magamon, s megállapítottam, hogy hozzám képest a lány most jöhetett a kifutóról. A festék már totál ránk száradt, de valójában nem ez zavart a legjobban, hanem ahogy Harryre vetette magát és üdvözölte őt.

Láttam Harryn, hogy próbál tiltakozni és kibontakozni a csaj karmai közül, de mint aki hevesen ragaszkodik a tulajdonához, úgy szorította magához a fiút.

- Tudod, hogy már mindenhol kerestelek? Szívbajt kaptam, mikor Louis közölte, hogy nem vagy velük a szállodában – dramatizált és hűvös tekintettel nézett rám. Szerintem azonnal leesett neki a tantusz, mikor látta, hogy úgy nézek ki, mint egy szivárvány.

- Umm, Ali, ő itt…

24.: Harry Styles is on replay

Sziasztok! :) Hogy vagytok? Túléltünk végre egy hetet, úgyhogy élvezzétek ki ezt a csodás két napot amíg lehet. Gondolom, ti is most kaptátok meg a félévi bizonyítványt, milyen lett?
A részről csak annyit, hogy ez a harmadik vagy negyedik - egy idő után már nem is számoltam - variációja a történetnek, és totál nem olyan lett, ahogy akartam, gondoltam, megálmodtam, szóval... Jó olvasást! :D
Ps. Aki ügyesen olvas a sorok között, rájön, hogy van egy tartalék szereplőm, aki majd még 'sok' fejtörést fog okozni. :D

.::Harry::.

 A szám már elzsibbadt a sok mosolygástól, a lábaim is elfáradtak a sok mozgásban, de mégis úgy éreztem, mintha tele lennék energiával. Sosem gondoltam volna, hogy itt énekelhetek egyszer ennek a stadionnak a színpadán. Több tízezer Directioner vesz körbe minket és énekeli velünk kívülről a slágereket. Tőlük kaptuk az erőnket, hogy soha ne adjuk fel. A szemembe vakító fényekhez kezdtem hozzászokni, szinte semmit se láttam. Nem is tudom, merre kéne néznem. Lábaimban gyűlt a feszültség, legszívesebben lerohantam volna a színpadról, hogy a szemébe nézhessek. Hogy láthassam gyönyörű íriszeit és magamba szívhassam édeskés illatát. Vigyor terült szét az arcomon, amikor megpillantottam. Nem tudom, hogy ki küldte be ezt az üzenetet, gyanítom, valaki, aki a közelében tartózkodott. Nem is lényeges, bár Alishát ismerve, jobb szeretett volna megbújni a sötétségben. Megnevettetett ez a gondolat; túl jól ismerem.

Oldalra néztem, ahol a fekete vászon mögött állt Paul. Nem tudok lemenni, mert azonnal visszarugdosna a színpadra. Kénytelen vagyok megvárni, míg elénekeljük az utolsó dalunkat is, melynek akkordjai kínzó lassúsággal zendültek fel. Egymás mellett álltunk és a földet pásztáztuk. Talán ez a fellépés egy mérföldkő volt a karrierünkben – az Olimpia után -, de kis megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor meghallom Liam szólóját. Addig szorítom a mikrofont, míg az ujjperceim el nem fehérednek. Annyira le akarok menni, hogy rángatni kezdem a lábam, természetesen megpróbálom ritmusra, hogy még se tűnjek idiótának. És mindannyian üvöltjük az örökzöld slágert, melynek dalszövege már álmomban is üldöz. Louis a vállamra teszi a kezét és két sor között egy bíztató mosolyt villant felém. Tudom, hogy meg akart nyugtatni vagy valami ilyesmi, de nem ment. Én következtem. Lehunytam a szemem és az irányába fordultam, amelyik szektorban ült. Csak énekeltem, nem is figyeltem a rajongókra, próbáltam őket kizárni és magamra koncentrálni. De nem volt ott. Eleanor felpattant és láttam, hogy utána rohan. Francba!

- Louis, hova ment? – kérdeztem a fülébe ordibálva a szavakat, míg a többiek énekeltek.

- Eleanor sem érti, hogy mi történt.

Francba!

Mint egy kilövésre kész rakéta, úgy próbáltam állni a végső pózba. Hetekig, majdnem három hónapon keresztül készültünk a mai estére és sok fáradságos táncpróba áll mögöttünk, úgyhogy nem tehetem tönkre ezt. Fogcsikorgatva vártam, hogy vége legyen.

- Nem lehetünk elég hálásak nektek, srácok… - hallottam Liam a sok énekléstől kissé rekedtes hangját. Le merném fogadni, hogy egy kisebb beszéddel készült a ma estére. Ha így is van, azt nem várhatom meg.

.::Alisha::.

- Várj már! Hova mész? – hallottam Eleanor hangját mögülem. Magas sarkúm némileg korlátozott a gyors mozgásban, de nem bírtam ott ülni. Majdnem két órán keresztül néztem a torkomban dobogó szívvel és néha görcsbe ránduló gyomorral. Hányingerem volt.

Csak vágtattam a folyosón és meglöktem a szürkés kopott vasajtót. Friss levegő, végre.

- Hé, jól vagy? – jött utánam legjobb barátnőm és együtt érző tekintetét mutatva mindkét kezét a vállamra tette.

- Persze – ziháltam. Még mindig éreztem egy gombócot a torkomban, de a lehűlt levegő némileg segített. Libabőrös lett a karom. Eső szag volt. – Sajnálom – suttogtam. – Nem akartam, csak…

- Semmi baj – Eleanor megölelt. – Nem kell félned, mert találkozol vele. A nehezén már túl vagy, láttad. – Eleanor hangja kicsit játékos volt. Valahogy így akar felvidítani, argh, több éves barátság alatt sosem értette meg, hogyha bánatom van, jobban szeretem magam emészteni.

- De nem akarok. – Lehámoztam magamról kezeit. Értetlen tekintettel meredt rám. – Te hogyan állnál Louis elé, miután hazudtál neki és faképnél hagytad egy reptéren? – kérdeztem kis éllel a hangomban.

- Hááát – húzta a száját. Gondoltam.

Pár percig csak álltunk egymással szemben és nem tudtunk megszólalni. Jól esett, hogy El nem mondott semmit. A csend, ami ránk telepedett, kezdett kínossá válni.

- Nem akarsz bemenni, brrr, fázom – vacogott Eleanor, miközben megdörzsölte a karját. Bólintottam, mert látva libabőrös kezét, rájöttem, hogy én is fázom. Mikor hűlt le ennyire az idő?

A folyosó sokkal szűkebbnek tűnt, mint amikor bejöttünk. A mi szektorunkból özönlöttek ki a lányok és hosszú sor kígyózott a lift előtt.

- Eleanor, nagyon csinos vagy! – hallottuk mögülünk két lány hangját, mindketten odakaptuk a fejünket. Eleanor magához hűen vidáman megköszönte és váltott pár szót a lányokkal. Mindkettőjük tekintete égette olykor az arcomat, úgyhogy úgy döntöttem, inkább lesütöm a szemem és megvárom a következő liftet.

.::Harry::.

- Jók voltatok! El sem hiszem – fogadott minket Paul, mikor már lejöttünk a színpadról. Sorban nyújtottuk neki a füleseinket. A végtelen hosszúságúnak tűnő drótot jól ránk tekerték, úgyhogy percekig tartott, míg kibújtunk belőle.

- Még mindig remegek – közölte Niall. Közben megérkezett az egyik statiszta egy zacskó chipsszel a kezében. Kuncogni kezdtünk, ahogy ír barátunk rávetette magát. – Ezt mind nekem? Kérem!

- Mennem kell – közöltem. Mintha rakétából lennék, amit épp most lőttek volna ki. Először csak gyorsan szedtem egymás után a lábaimat, aztán már futottam. Louis sok sikert kívánt, már ha jól hallottam. Őszintén, fogalmam sincs, hol lehet. Gyanítom, hogy vele van Eleanor is, de ez nem könnyíti meg a helyzetem. Egy újabb tömegbe ütközöm, de mielőtt még észrevettek volna, kikerültem és otthagytam őket. Őrjítő lassúsággal teltek a percek és minden egyes világosbarna hajú lány láttán görcsbe rándult a gyomrom, mert azt hittem Ő az.

Csalódottan mentem tovább.

.::Alisha::.

- Most már igazán mennünk kellene – szakítottam félbe legjobb barátnőmet, aki még mindig vidáman cseverészett. Nem akartam bunkó lenni, de minden porcikám remegett az izgalomtól – nem a jobbik értelemben -, és kezdtem kínosan érezni magam. El-t megállította egy lány, aki megint csak elregélte neki, mennyire boldog, hogy találkozott a példaképével személyesen. Ha nem ismerném Eleanort, azt hinném, hogy csak azért jó pofizik mindenkivel, hogy növelje az egóját. De ez közel sincs így. Mindig kedvesen mosolyog a lányokra, akik úgy akarnak kinézni, mint ő, mire csak azt feleli, hogy te is gyönyörű vagy.

- El! – szóltam rá kicsit élesebben, mire morgolódva elköszönt. - Mehetünk végre? – szűrtem a fogaim között a szavakat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a barátnőm. – Elsápadtál.

- Igen – Amúgy nem voltam jól. A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, már megint.

Tekintetem nem tudtam levenni a barna fürtökről, amik körülbelül húsz méterre álltak tőlem és forgolódtak körbe-körbe. Reményteljesen csillogó zöld szemeivel pásztázta a tömeget, majd egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. A tudatalattim már a sikítás szélén állt és menni akart. El, minél messzebb. De a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Körülöttem mindenki jött-ment, nem zavartatták magukat. A legtöbben a liftre vártak, vagy csak a családtagjaikra, barátaikra.

Megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm egyre jobban feszült az oxigén hatására. Megfordultam. Lassan és határozatlanul emeltem egymás után a lábaim, nem is tűnt olyan nehéznek. A földet pásztáztam és talán négy lépést sikerült mennem, amikor a csuklómnál fogva valaki meg nem fordított.

- Mégis hova mész? – korholt Eleanor. Fejét oldalra billentve figyelte, ahogy egy épkézláb mondatot próbálok kinyögni. – Nézz mögém! Látod, ott van Harry. Nem mehetsz most el – suttogta.

Néha hálát adtam legjobb barátnőm elviselhetetlen tulajdonsága miatt, de néha az idegeimre ment makacsságával. Miből gondolta, hogy nem veszem észre Őt? Pontosan tudtam, hogy ott van. Eleanor válla felett kikukucskáltam. Harry kitekert pózban állt. Feltartóztatta egy szőke hajú lány, aki nagyon is készségesen beszélt vele. Ujjai közé fogta a bicepszét, de a fiú gyorsan lefejtette magáról. Látszott Harryn, hogy sietne abba az irányba, ahol én állok, de szerintem csak nem akart bunkónak tűnni.

Pár pillanattal később Louis meglepte játékosan El-t, amit a lány kacagással és egy csókkal jutalmazott. Szép dolog a szerelem, ugyebár?

A tömeg körülöttünk egyre csak csökkent, már az utolsó liftekre vártak, hogy a parkolóhoz menjenek, vagy egyszerűen csak kijussanak az épületből. Fekete egyenruhás statiszták járkáltak fel-le és még mindig a fülesükbe beszéltek. Inkább őket néztem és gondolkoztam, hogy miről tárgyalhatnak a koncert befejeztével inkább, mint az előttem szerelmes pillantásokat váltó párt. Louis a fellegekben járt és még sosem láttam ilyen feldobottnak.

- Mennem kell – nyögtem be és most már tényleg elindultam. Rezegni kezdett a telefonom. Remek. Ez a nap úgy sem lehet rosszabb.

Max: „Kár hogy nem tudtál eljönni a koncertre. Jó, nekem annyira nem jött be, de látnod kellett volna néha Lil arcát, valahányszor a göndör hajú elkezdett énekelni… Jobbulást! x”

Óvatos mosolyra húztam a számat, még mindig előre fele tartottam. Nem is tudom, merre mentem. Azért titkon remélem, hogy Lil kedveli Harryt és nem beszélte tele Max fejét mindenféle rosszal. Nem is mondtam neki semmi rosszat róla, csak azt, ami volt. Talán, ami még mindig tart? Lábdobogást hallottam mögöttem, mire a telefonomat visszatettem a táskámba. Talán csak reflex volt, de ijedten szaporázni kezdtem a lépteim.

Egy meleg kéz fonódott óvatosan a csuklóm köré. Érintése hatására végigfutott a bizsergés a testemben. Hirtelen fordított meg és tekintetét az enyémbe fúrta. Férfias illata egy kis izzadsággal is keveredett, de az illata akkor is megnyugtatott. Mindig ez történt velem, akárhányszor a közelébe kerültem. Testemből elszállt a feszültség. Egész este folyamán ezt próbáltam elkerülni. Hogy lábam megremegjen látványától, kellemes bizsergés járja át minden porcikámat és magam körül érezzem erős illatát.

- Szia – suttogta rekedten. Telt ajkai között rés nyílt, ami vonzotta a tekintetem.

- Szia – nyögtem ki pár pillanattal később, amikor már ténylegesen is magamhoz tértem.

.::Harry::.

- Hová megyünk? – kérdezte kicsit reszketve a hűs levegőtől.

Az autók között szlalomozva vezettem magam előtt, kezeim a derekán pihentettem. Az aszfalt vizes volt és a levegőben még mindig terjengett a füst és esőszag. Nagy levegőt vettem, amit megkönnyebbülve fújtam ki. El kellett vinnem és mutatnom kellett neki valamit, hogy észhez térítsem. Bár lehet, hogy előbb a saját gondolataimat kellene rendeznem. Louiséknak szóltam, hogy elmegyünk, habár Alisha kézze-lábbal tiltakozott. Szerencsére, jó meggyőző képességeim vannak.

- Harry, állj már meg – ficánkolt. Kezeim lehámozta magáról és szembe fordult velem. – Mégis hová megyünk? – kérdezte durcásan.

- Nem fogom elárulni, mert nem lesz meglepetés. – Az órámra pillantottam. Mindjárt hajnali egy óra, jobb lesz, ha sietünk.

Végre megtaláltam a fekete kocsit, aminek kulcsát az előbb kértem el Louis-tól. Minden üres volt, a parkolóban egy-egy eltévedt lélek sietett a kocsijához. New York szokatlanul csendes volt és ez tetszett. Pimasz mosoly ült ki a számra, mikor segítettem Alinek felszállni, csak úgy, mint régen. Átmentem a saját oldalamra és beszálltam a vezető ülésbe.

- Most sem fogod elmondani, hogy hova megyünk ugye? – szólalt meg kis idő múlva, mikor már vezettem. Próbáltam a forgalomra koncentrálni, de nehéz volt mellette. Agyamat elbódította az a jellegzetes édeskés illata, ami körülölelte. Kérdése inkább kijelentő volt, már-már beletörődő. Mosolyogva bólintottam és csak akkor szakítottam el a tekintetem, amikor mozogni kezdett.

- Ez most komoly? – ráncolta a szemöldökét. A sötétben leolvasta a kis rágós papírt. – Epres gyerek rágó? – nevetett. Annyira jó volt így látni.

Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de nem akartam feltenni. Még. Azt se tudom, hogy kérdeztem volna meg.

- Hé, az Niallé, ne nézz így rám – keltem saját magam védelmére.

- Akkor már érthető – vont vállat és bevett egyet. Felém nyújtotta, mire megráztam a fejem. – Még mindig a zöld mentolos? – kérdezte óvatos mosolyra húzva a száját. Elszakítottam a tekintetem az útról és a szemébe néztem.

- Igen.

.::Alisha::.

Ujjaimmal a szoknyám alját morzsoltam és csendben vártam, hogy megérkezzünk. A csend kezdett kínossá válni. Hogy kérdezhettem ilyet? „Még mindig a zöld mentolos?” – te jó ég! Visszapörgetve az előbbit, még kínosabban éreztem magam. Ezzel elárultam volna magam? Remélem, nem azt a következtetést vonta le, hogy éjjel-nappal rá gondoltam. Oké, leginkább éjjel, mert nappal kikészítettek az újonnan szerzett barátaim. Úgy tűnt, hogy Harry is a gondolataiba merült, ami kis aggodalommal töltött el. Lassan állította le az autót, amikor leparkolt. Oldalra fordítottam a fejem, hogy kinézzek az esőcseppes ablakon. Az ajtótól a járdán át a pereméig burgundi színű szőnyeg volt leterítve, és a végén egy aranykeretes forgóajtó, mely felett cifra betűkkel van hirdetve: Ritz Carlton Hotel. Kérdőn fordítottam Harry felé a fejem.

- Megpróbálok naiv lenni és nem arra gondolni, hogy egy hotelba hoztál… - mondtam halál komolyan, mire nevetésben tört ki.

Hallgatni azt a dörmögő nevetését, ami betöltötte a kocsit, engem is megmosolyogtatott. Miért voltam olyan hülye, hogy féltem attól, hogy viszont látom? Olyan volt, mint régen. Mintha az elmúlt pár hónap meg se történt volna. Harry jóízűen nevetett, de hogy abbahagyja, vállba boxoltam gyengén.

- Bocsi, de… - kacagott. Na, jó, ennyire nem voltam vicces. – Ali, mégis mit gondolsz rólam? – kérdezte, az ördögi mosoly ott bujkált a szája sarkában. Nyirkos tenyerébe fogta az enyémet és belepuszilt. Csikis érzés volt, és emlékeztetett valamire…  - Hiányoztál – suttogta mélyen a szemembe nézve.

- Te is nekem.