30.: Can mend your broken heart - The End

Fogalmam sincs, mit mondjak, de megpróbálok mindent összefoglalni nagy vonalakban. J Talán észrevehettétek, hogy egy ideje már nem olyan a történet amilyen, ennek pedig az az oka, hogy nem igen éreztem magaménak, és ihlethiány/időhiány is sokszor tehetett arról, hogy csúsztam. Amikor elkezdtem írni, csak kedvtelésből írtam, és mert kipattant a fejemből pontosan az első része ennek. Elképzeltem, milyen lenne egy filmbeli találkozás Harry-vel és miután egyre többet gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy le kéne írnom. Rengeteg csodálatos, zseniális fanfiction-t olvastam az utóbbi hónapokban és úgy gondoltam, buli lehet kialakítani egy kis közösséget, vagy egyszerűen csak kiírni a gondolataidat. Fogalmam se volt, hogy a történet végére 22 követőm lesz és hihetetlen, hogy valaki érdekesnek találta a blogot annyira, hogy feliratkozzon. A jó hírem, hogy nem tűnök el, ugyanis szeretnék egy teljesen új történetet kezdeni, aminek a főszereplője Niall Horan – a változatosság kedvéért, haha :D – és aminek a „bemutatóját” és bővebben holnap megpróbálom felrakni. Nem szeretnék új blogot kreálni, szóval majd csak a kinézeten és az oldalsávokon lesznek változtatások.

Nem igen szoktam zenét ajánlani a részekhez, mert nem hiszem, hogy lenne egy, ami ki tudná fejezni mindazt, amit gondolok – általában a részeket zenére írom, de nem csak One Direction-től hallgatok, hanem minden félét -, viszont most beraktam egyet, mert amíg a befejezést írtam, végig ezt hallgattam. Egy kissé letargikus állapotba is kerültem. :D

Köszönöm.

Talán tíz vagy tizenegy éves lehettem, amikor utoljára volt részem igazi családi nyaralásban apával és anyával együtt. Nem sok dereng, tekintettel az azóta eltelt évekre. Már csak halovány emlékképek villannak néha fel egy önfeledten futkározó kislányról, akit az apukája üldöz a hotel udvarának egyik medencéje körül. Megmosolyogtat a gondolat, hogy egy rózsaszín egybe részes fürdőruhát viseltem, amit apró virágok díszítettek. Talán az volt az egyik kedvenc fürdőruhám, mert anya varrta rá a virágokat. Ő inkább azt választotta, hogy két órát bajlódik ilyen kicsinyes dolgokkal, mintsem bemegy egy üzletbe és vesz egy hasonlót. Tudta, hogy nagyon fogok neki örülni; sokkal jobban, mint egy készen vásárolt darabnak, ami szinte minden második kislány testén visszaköszön majd. Még mindig hallom anya féltő szavait, miszerint meg fogok csúszni a vizes kövön és beleesek a medencébe. Önfeledten kacarászva futottam apa elől és sikítoztam. Egy óvatlan pillanatban csúsztam meg, pont mikor hátrafordultam, hogy felmérjem a köztünk lévő távolságot. Anya felnevetett és nem hagyhatta ki a szokásos „én megmondtam” szöveget, de arcáról már egy csepp félelmet se tudtam leolvasni. Örült, hogy inkább a medencében landoltam, mintsem a nyálkás kövön horzsoltam fel a tenyerem vagy a térdem.

Emlékszem a hazaútra is. Anya makacskodott, hogy hagyományosan, repülővel menjünk haza a kis szigetről, ami nem volt messze Floridától. Nem igen vágyott felszínes életre, és nem szerette, ha apa kiváltságosként bánt velünk; anya szerint ezzel rossz példát mutatott nekem, mert túlságosan hozzászokok a kényelemhez és majd azt fogom furcsának tartani, ha esetleg busszal kell valaha utaznom. Apa hajthatatlan volt és önfejűen ragaszkodott ahhoz, hogy a cég magángépét használjuk. Egy hosszas vitát hallgathattam végig, minek végén – természetesen – apa akarata győzött. A krémszínű bőrülések puhák voltak – akárcsak a mostani, amiben ülök – és annyira kényelmesek, hogy nem engedtem anyát, hogy az ölébe vegyen. Inkább kiharcoltam a saját ülőhelyem a több tucat fotel közül, ahol igazán egyedül lehetek. Talán tizenegy éves koromban nem gyötörtek világot megváltó problémák, de büszkén kihúzott mellel ültem és néztem a távolodó Bahama szigeteket a kis ablakból, ami olyan fényesre volt törölve, hogy szinte magamat is láttam.

Azt hiszem, az volt életem egyik legjobb nyaralása, ahol tényleg úgy éreztem, hogy önmagam lehettem.

- Ali – törte meg az álmodozásom egy álmosságtól rekedt hang, akinek tulajdonosa a mellettem lévő bőrülésben terpeszkedett. Harry aggódó tekintettel vizslatta arcomat, mérlegelte, hogy mondjon-e még valamit, vagy ennyitől is elkezdek magamtól beszélni. Bármiről. Akármiről.

Úgy ültem ott, lábaim magam alá húzva, államat a térdemen megtámasztva, mint tizenegy évesen és bámultam az egyre sűrűsödő szürke felhőket.  Nyoma sem volt egy csepp derültségnek se, helyette úgy éreztem, mindjárt kettéhasad a mellkasom. A súly, amit ott éreztem, hihetetlenül kényelmetlen volt és majd megfojtott. Semmi másra nem vágytam, csak hogy rátehessem a lábam az anyaföldre, mert az sem segített feloldódni, hogy több ezer méterre vagyunk a levegőben.

Over Again

A homlokomon még mindig végigfutott pár verejtékcsepp, a lázam még most se kívánkozott lejjebb menni. Harry magában hümmögve tapasztotta hideg tenyerét a homlokomra, ami kissé jó érzéssel töltött el, hiszen majd megsültem. Egy szürke mackónadrág volt rajtam és egy szürke kapucnis pulcsi, amit még ő adott; elején egy hatalmas Hollister felirat terjengett.

Indulás előtt fél órával csörgött a telefonom, mire kis híján szívinfarktust kaptam, mint minden hangra, amit a telefonom adott ki. Gabi neve jelent meg a kis kijelzőn, szinte már rám kiabáltak a betűk, hogy vegyem fel. Végül lenyomtam a zöld gombot – bár ne tettem volna -, és végighallgattam, hogy apa állapota fénysebességgel romlik, és az orvosok is tanácstalanul állnak az ágya mellett. Erre mit csináltam? Lecsaptam a telefonom és a földhöz vágtam olyan erővel, ahogy csak tudtam. Gyötört a bűntudat, mi lett volna, ha sose jövök el? Talán nem kéne apának keresztülmennie ezen az időszakon és minden úgy lenne, mint régen. Élhetnénk boldogan, én lediplomáznék, ők meg felnevelnék a mostohatestvérem. Ki tudja, talán néha haza is látogatnék… Nem, tudom, hogyha most nem ülnék itt az idegességtől lázasan és nem érezném magamon hat, köztük Eleanor aggódó és egyben részvéttel teli figyelmét, nem gondolnék ilyesmire. Eszembe se jutnának ilyen gondolatok, minthogy hazamenjek. Már kezdtem túl jól érezni magam New York-ban ahhoz.

- Hozok egy gyógyszert, hogy lejjebb vigye a lázad – makacskodott Harry. Lehet, hogy már másodjára hangzott el a szájából ez a mondat, csak most jutott el a tudatomig. Mikor feltápászkodott kényelmes üléséből, megragadtam a csuklóját és minden tőlem telhető erőmből megpróbáltam visszafogni.

- Harry, ne. Ma már három lázcsillapítót belém tuszkoltál, és még nem is ettem semmit – suttogtam, hogy ne hallják meg a többiek. Ezek szerint Harry füléig se jutott el a mondandóm első része, csak a második, mert rögtön közbevágott:

- Jó, akkor hozok inkább egy szendvicset – bólintott. Ajka szélén ott láttam bujdosó önelégült mosolyát. Most vagy azért örül, mert hét és fél óra elteltével végre hozzászóltam, vagy azért örül így, mert végre eszem valamit.

Néma csendben néztem utána és összezavarodott arccal ültem ott, miután elment kérni a légi utaskísérőtől egy szendvicset. Ha ételre gondolok, már rosszul vagyok, fogalmam sincs mi lesz, ha elém tesz egy jól megpakolt bagettet.

Ujjaimat belemélyesztettem a tenyerembe, szorosan körbefogtam a vádlim, úgy ültem. Próbáltam blokkolni a körülöttem zajló párbeszédeket, de nem igen tudtam.

- Szerintem minden rendben lesz, csak egy kis idő kell neki – hallottam Eleanor hangját. Előttem ült.

- Hogy lenne már jól? – csattant fel Liam, kicsit halkabban, de még így is hallottam minden egyes szavát. – Az apja nagy valószínűséggel meg fog halni – mondta és hangja kissé megremegett a „h” betűs szónál.

- Jó, lehetne, hogy nem beszélünk ilyenekről – közölte nemes egyszerűséggel Louis és állát markolászva ült Eleanor mellett. Idegesnek tűnt.

- Igazatok van – fújta ki magát legjobb barátnőm. Egy másodpercre hátradőlt a székben, de aztán ismét kiegyenesedett háttal ült és látványosan töprengett. – Utálom, hogy nem figyeltem rá oda jobban – korholta… azt hiszem saját magát.

Egyik lábamat leeresztettem és kissé hegyezve a fülem, előredőltem, hogy minden piszmogást halljak. Ez kezdett egyre érdekesebbé válni. Számomra legalábbis.

- El, miért hiszed azt, hogy vigyáznod kell rá? Hiszen majdnem tizenkilenc éves, az Isten szerelmére – mondta… azt hiszem, Louis.

- Mert a legjobb barátnőm, és ezt csinálják a legjobb barátok. Ott voltam mellette a keményebb hónapjaiban… - Ha nem ismertem volna Eleanort, akkor is tudtam volna, hogy szomorúan csóválja a fejét. Tudom, hogy a jó szándék vezérli és anyám helyett anyám – amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki -, de néha tényleg megfojt a szeretetével.

Hirtelen egy torokköszörülésre kaptam fel a fejem és azonnal visszaültem előbbi pozíciómba. Harryvel találkozott a tekintetünk, de nem tartott sokáig, mert haragosan nézett Louis-ra és a többiekre.

- Mégis mi a fenét képzeltek? Itt ül mögöttetek és mindent hall! – szidta le őket, mire én a tenyerembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el, úgy érzem magam, mint egy gyerek. Igaza volt Louis-nak, az Isten szerelmére, tizenkilenc éves vagyok.

- Bassz… - hallottam Louis-t sziszegni, majd felemelkedett az ülésről. Eleanor követte.

- Jól vagy? – kérdezte kedvesen, de elutasítóan felemeltem a kezem.

- Esküszöm, ha még egyszer valaki megkérdezi, hogy jól vagyok-e, fogom magam és leugrok a gépről – mondtam erélyesen, de úgy tűnik, inkább az ellenkezőjét értem el, mert kissé felnevettek. Oké, ezek szerint a humorom rendben van.

- Tessék – huppant le mellém Harry, egy csókot nyomott az arcomra és lerakta elém a szendvicset. – Ha te nem eszed meg, én fogom – mondta jókedvűen, de láttam a szemében, hogy csak próbál rávenni valahogy, hogy magamba tuszkoljam.

- Köszönöm, de… - kezdtem volna ellenkezni, mire közbevágott:

- Nem. Meg kell enned és bevenned a gyógyszert. Ali, nem normális, hogy lázas vagy. Még a végén tényleg történik valami baj.

- Jól van, elég lesz. Megpróbálom – nyeltem egy nagyot. – megenni, vagy mi.

Szuggerálni kezdtem a szendvicset és minden másodpercben éreztem, hogy a gyomrom egyre kisebbre zsugorodik, míg végül már nem bírtam és elindultam a mosdóba. Hányingerem támadt, hogy megpróbáltam kimenni Harry lábai között. A derekamnál fogva maga felé fordított.

- Ha azt akarod, hogy ne hányjalak le, akkor elengedsz? – hangom inkább könyörgő volt, mintsem parancsoló.

- Rosszul vagy? – kérdezte felemelt szemöldökkel, mire bólintottam. Elengedett, de mögöttem éreztem illatát, úgyhogy tudtam, hogy követ.

Bezárkóztam a kabinba, Harryt hosszas könyörgés után sikerült csak kilökdösnöm a kis helyiségből; eközben megint magamon éreztem hat kíváncsi tekintetet. Mikor érünk már Londonba?

Két kezemmel belemarkoltam a mosdókagylóba és farkasszemet néztem a tükörképemmel. Hamuszürke arc, kissé vöröslő szemek és seszínű haj. Sosem voltam ennél jobb formában, állapítottam meg cinikusan. Megmostam hideg vízzel az arcom és kissé jobban éreztem magam tőle.

Mikor kinyitottam az ajtót, Harry ugyanott, ugyanolyan pózban állt és le sem vette rólam a szemét.

- Tizenkilenc éves vagyok, az Isten szerelmére – utánoztam Louis-t, mire halványan elmosolyodott.

Életemben nem vártam még ennyire, hogy hazaérjek. Vagy legalább földön landoljon a gép, és vele együtt én is. Mikor kiszálltam a repülőgépből, megcsapott az esőáztatta szag, amit néha elviselhetetlennek tartottam, de most annyira jól esett. Jellegzetes angliai üdvözlés, hogy a villámok is táncot járnak hazaérkezésedre. Mélyet szívtam az itteni levegőből, de a varázs azonnal elillant, amint megpillantottam rajongók tucatjait, gondolom, akik elég ügyesen kijátszották a biztonságiakat és temérdek lesifotóst is, akik a srácok érkezésére vártak.

- Menj már – lökdöste le Eleanor Louist, aki teátrálisan eljátszotta a hős katonát, mintha egy évnyi száműzetésből tért volna haza Afganisztánból. Megmosolyogtatott a viselkedése, és azt hiszem, az is volt a célja, hogy jobb kedvre derítsen, mert amikor rám nézett, egy önelégült mosoly jelent meg ajkain.

- Gyere – szólt gyengéden Harry és kézen fogva, szorosan tartva vezetett keresztül az embertömegen. Rámosolygott a rajongókra, míg én inkább lehajtott fejjel méregettem az UGG csizmámat. Normális esetben sose hagynám el a házat ezekben a mamuszokban, még akkor sem, ha ezek a legkényelmesebb lábbelik. De most valahogy helyén valónak tűnt melegítőbe öltözve, eszkimó cipőben csoszogni a barátom után. A kórház felé.

Csak néztem az esőcseppeket, még csak nem is versenyeztettem őket, ahogy egymásba futnak, vagy lefolynak az autó ablakán.

- Figyelj, Ali – zökkentett ki a gondolataim közül. Kikapcsolta a biztonsági övét és két karjával védelmezően magához húzott. – Nem akarlak ilyennek látni – suttogta rémülten a fülembe. – Sajnálom. Nagyon.

- Köszönöm – viszonoztam szavait és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Az egyre nehezebb nyomást, amit a mellkasomon éreztem, és amiről azt hittem, már meg is feledkeztem, most újra visszatért. Úgy éreztem megfulladok.

- Tudom, hogy nem hiszed el, hogy minden rendben lesz, ha ezerszer mondom is, de… - Harry nem tudta befejezni a mondatát, inkább belefúrta a nyakamba az arcát.

Nem tudom, mi rémisztett jobban: az, hogy már csak percek választanak el attól, hogy apát látom, vagy, hogy Harry-re ennyire hatással vagyok. Nem kellene ennyire zaklatottnak lennie, elég, ha kettőnk közül én vagyok ilyen. Mi ütött belé? Nekem kéne ilyennek lennem, nem neki.

Nem tudtam mást tenni, csak lágy csókokat leheltem arcára, majd szájára. Egyre érzelmesebben kaptam utána. Hiányzott, úgy éreztem, vége lesz valaminek. Rossz előérzetem volt és a gyomrom is remegni kezdett a gondolattól. Az autó befordult a kórház parkolójába és innen már tudtam, nem lesz egy könnyű menet.

- Bejössz velem? – kértem remegve. Homlokunk összeért. Lehunyt szemmel vártam a válaszát, ami egy csók volt, majd egy „igen” szócska. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

A kórház klórszaga hirtelen kúszott orromba, és nem tett jót így is idegességtől remegő gyomromnak. Sok rossz emlékem fűződik ehhez az épülethez, úgyhogy megpróbáltam nem Harry kezében elszorítani a vérkeringést, inkább a saját pulcsim markolásztam, de így is kevés sikerrel jártam. Kétségbeesve néztem balra-jobbra, idősebbekre, fiatalokra, férfiakra, nőkre, olyanokra, akik betegek és olyanokra, akik csak kísérőként vannak itt. Igazából fogalmam se volt merre megyek, követtem Harryt. Úgy tűnt, kettőnk közül csak ő az, akinek elég esze van. Ha rajtam múlt volna, éjfélig kint állnánk a kórház bejáratánál.

- Elnézést – támaszkodott meg egyik kezével a beteg felvételi pultnál, másik kezével magához húzva, hogy ne legyen esélyem megszökni. -, meg tudná mondani, merre találjuk Adam Johnson szobáját?

- Öhm – a nő, halványkék és fehér csíkos egyenruhát viselt és még teljesen máshol járt gondolatban, mikor végre ránk emelte tekintetét. – Hozzátartozók? – kérdezte kissé grimaszolva.

- Igen – bólintott Harry. Most komolyan nem vette észre, hogy nézett ránk, vagy csak képzelődöm? Szerencse, hogy nem velem beszélt, mert nem bírtam volna sokáig a hangnemét. Magam mögé leskelődtem és „felmértem” a terepet, mindenkire ránéztem és próbáltam beleképzelni magam az ő helyzetükbe, csak hogy ne érezzem a sajátomat.

Harry maga után vonszolt végig egy szélesnek nem igen mondható sárgás folyosón.

- Igen, Adam az. Nem tudom… nézzen már rá – hallottam egy kis beszélgetésfoszlányt, amire azonnal felkaptam a fejem. – NEM! – üvöltött szinte az egyik számomra ismeretlen férfi.

Elengedtem Harry kezét és futni kezdtem. Futni kezdtem, amilyen gyorsan tudtam. 361, 362, 363… Egyik szoba se volt ismerős, de valamiért úgy éreztem, tovább kell mennem. Déja vu érzésem volt, mintha jártam volna itt korábban, de túlságosan le volt kötve a figyelmem mással, hogy koncentrálni tudjak. Harry hangját hallottam, ahogy utánam kiált, de nem álltam meg.

- Hé, kisasszony! – hallottam meg egy fehér köpenyt viselő orvos érdes hangját mögülem, de ez sem hatott meg.

Szaggatottan kezdtem venni a levegőt és nem tudtam megálljt parancsolni könnyeimnek. 372. Ez lesz az. Egy teljesen másik emeletre érkeztem, de a berendezés hasonló volt a földszintihez. Orvosok és ápolók sürögtek-forogtak, ellátták a betegeket, vagy éppen közölték a fejleményeket a hozzátartozókkal. Annyira meghitt volt minden, semmi idegeskedés vagy kiabálás.

Vihar előtti csend.

A szemem egyből a 372-es ajtón landolt, melynek közepén egy jókora üvegablak volt. Félve léptem oda és néztem keresztül az üvegablakon.

Ott volt. Feküdt, mint egy… mozdulatlan volt, szemei csukva voltak. Nem tudtam sírni, csak megtörten álltam, mígnem egy kar hátulról megragadott és magához szorított.

- Be akarsz menni? – suttogta a fülembe Harry, mire hevesen rázni kezdtem a fejem. – Nem? – kérdezte csodálkova.

- Nem tudok.

Aztán… egy perc alatt káosz lett. Mindenki megőrült. Őrült csörömpölés hallatszott, pontosan a szobából. A férfi, aki előbb utánam kiáltott, berontott a szobába, mely előtt álltam ledermedve. Kitágult szemekkel meredtem magam elé és pontosan láttam, mi történik. Déja vu érzésem volt. Pont ott álltam, Harry pont úgy fogta erősen a vállam, hogy ne essek össze és…

- Szedje már össze magát! – kiabált mérgesen az egyik a másikra, miközben egyre többen próbáltak hozzáférni apához. Csak akkor vettem észre, hogy egyedül van, mikor az ajtó még tágabbra nyílt. Gyűlölet öntött el belülről és azt kívántam, bárcsak Gabi feküdne ott. Harry gyengéd rázása térített vissza és eszméltem rá, hogy mégis hol vagyok pontosan.

372. Hogy honnan tudtam?

- Orvost! MOST! – kiabálta idegbetegen a főorvos és hadonászva kezdett parancsolni mindenkinek. Apa mögöttem állt, vállamra rakta a kezem és bár nem mutatta magát gyengének előttem, láttam, hogy csillog a szeme a könnyektől. Ott feküdt az ágyon, mozdulatlanul anya. Hosszú sötétbarna haja hátra volt fogva. Még én fogtam össze neki, hogy az orvosok könnyebben hozzáférjenek a vágáshoz, ami a füle mögött éktelenkedett.

- Ali, menj ki – kezdte apa, de nem tudta bejezni. Hangja elbicsaklott.

Nem mozdultam, lábaim földbe gyökerezve álltak előtte. Ujjait szorosabban fogta a vállaimon.

- Gyerünk már, anya – suttogtam biztatóul, de kétlem, hogy ezt meghallotta volna.

- Szedjék már magukat össze – rivallt rá az egyik ápolónőre a mellette álló férfi és kikapta a kezéből az átlátszó csövet, amit éppen a torkán készültek ledugni, hogy intubálják.

Nem bírtam, tovább és hátrafordultam. Apa mellkasába ütköztem, és szorosan hozzábújtam. Zokogni kezdtem, semmit se hallottam, ami körülöttem történt. Azt se vettem észre, hogy már eltelt majdnem tíz perc.

- Részvétem – mondta az orvos együtt érezve és megszorított az én-, és apám vállát is.

Úgy éreztem, egy világ dőlt össze bennem.

T h e   E n d.