22.: Nice to meet you, Max

Sziasztok! :) Vasárnap van, uh, holnap vissza a mókuskerékbe. Remélem jól telt a hétvégétek és némileg sikerült kipihenni ezt a két nap okozta stresszt és fáradságot. És nem utolsó sorban köszönöm a 13 feliratkozót és a több, mint 5000 oldalmegjelenítést. Hihetetlenek vagytok! ❤

Mikor legutóbb ránéztem az órára, hajnali fél hármat mutatott. Most pedig hajnali három óra van. Hiába hunyom le a szemem, nem bírok aludni. Úgy érzem magam, mintha legalább tíz órát aludtam volna, pedig mindössze kettő órát töltöttem álomvilágban. Kezeimet összefonva pihentettem a hasamon és hallgattam a csöndben minden egyes lélegzetvételemet. A plafonon ezernyi apró csillag volt szétszórva, amik gyéren, de világítottak a sötét szobában. Oldalra fordítottam a fejem és örömmel konstatáltam, hogy El még alszik. Aztán tekintetem automatikusan az ággyal szemben álló íróasztalom felé siklott, mely felett a parafatábla van. Azokkal a fotókkal. Lágy mosolyt csalt az arcomra a fénykép, amit Harry a hóesésben készített rólunk. Emlékszem arra a közös vacsorára, amikor Eleanor lefotózott minket, amint épp valamit súgok Harrynek, de a fiút jobban leköti az előtte lévő hatalmas torta. Újra lehunytam a szemem, és próbáltam magam alvásra kényszeríteni, de nem ment.

- Nem tudsz… aludni, hmm? – morgott mellettem Eleanor, mintha olvasna a gondolataimban. Hihetetlen, hogy annyi év után még most is meg tud ijeszteni ezzel a képességével.

- Hát nem – sóhajtottam és mire felé fordultam, már egymással szemben feküdtünk.

- Miért? – kérdezte félig lecsukott szemekkel, mellyel elég ijesztően nézett ki így a sötétben. Ezen kuncogtam, mire oldalba vágott.

- Honnan tudtad, hogy nem tudok aludni?

A maga módján megforgatta a szemét. – Túl jól ismerlek. Idáig hallom a hülye gondolataidat, ahogy fel-le pattognak.

Nahát! Rejtett képesség.

- Nem akarok találkozni vele.

Egy pillanatra átfutott az arcán egy te-meg-kiről-beszélsz grimasz, aztán leesett legjobb barátnőmnek, hogy kiről is van szó. Ki másról?

- Ha nem akarsz, nem fogsz – vonogatta a vállát. Most én néztem rá értetlenül. Már hogyne találkoznék vele, jól tudom, hogy Eleanornak nem a leghátsó sorba vannak jegyei. – Ügyesen meg fogod oldani, hogy egymillió rajongó között elbújj. És amilyen mostanában, nem hiszem, hogy…

- Milyen? – kérdeztem rá rögtön, mielőtt befejezhette volna a mondatot.

- Nagyon maga alatt volt miután elmentél – suttogta legjobb barátnőm. Kezét a feje és a párna közé csúsztatta. Hangja komolynak hangzott, úgyhogy ismét felé fordultam és a szemébe néztem. Harry maga alatt lett volna? Sosem gondoltam, hogy őt ez megviseli. Talán tudat alatt tudtam, de elhitettem magammal, hogy neki csak egy kaland voltam. Azt hittem, hogy ettől könnyebb lesz nekem is, de tévedtem.

- Úgy gondolta, hogy nem volt elég jó neked – folytatta El és már inkább bűntudattal és szomorússággal telve hallgattam, mint meglepődve. – Talált mást, akit boldogíthat, de rövidtávú volt az a kapcsolat. Ahogy az utána következő pár.

Pár? Mégis mennyi? Nem akartam elhinni, amit Eleanor mond. A lelkiismeret gyakorlatilag szétfeszítette a mellkasomat. Miattam rohant egyik kapcsolatból a másikba, mert azt hitte nem volt nekem elég jó? Ő volt a legjobb dolog, ami a legjobbkor történt velem. Amikor bent tartották a kórházban, másnap visszamentem hozzá, de megtiltottam mindenkinek, hogy elkísérjen. Kiadtam magamból a múlt sérelmeit, mert úgy gondoltam, ennyivel tartozom neki.

- Elmegyek a koncertre – szólaltam meg hosszas hallgatás után. Eleanor riadtan kapta fel a fejét.

- Mitől gondoltad meg magad?

- Bocsánatot kell kérnem – Azt hiszem, tettem hozzá gondolatban.

♫ ♪ ♫ ♪ ♫

- Add vissza! – sikítottam, mikor már a telefonomért nyúltam, de Eleanor egy kecses mozdulattal elemelte előlem. Megint. Minden játékhoz ketten kellenek.

Mellkasom előtt összefontam karjaim és tettettet duzzogással dőltem hátra a kanapén. Nem voltam benne biztos, hogy a szomszédok örültek a hajnali nyolckor rendezett műsornak, úgyhogy csendesre fogtam magam. Fél órája keltünk, én alig láttam ki a fejemből, annyira álmos voltam, Eleanor meg teljesen fel volt pörögve. A tévé – amiben valami rajzfilmfigura menekült – és az üveg dohányzóasztal között forgott, mintha bálban lenne.

- Na, jó, amíg szédülésig forogsz, addig csinálok valami reggelit – hagytam ott rossz szívvel a kényelmes kanapét, s átmasíroztam a konyhába. Betettem két szelet kenyeret a pirítóba, feltörtem három tojást, amit a hűtőből szedtem elő és töltöttem két szivárványszín csíkos pohárba tejet. A régi szép időkre emlékeztetett, amikor anyu készítette el nekünk ugyanezt, a szokásos ottalvós reggelinket. Míg sütöttem a tojást, El is lenyugodott és helyet foglalt a bárszéken, ahol még az egyelőre üres tányérja fogadta. Elfeleztem a rántottát és én is felültem a fehér bárszékre.

- Mit csinálunk ma? – szólalt meg Eleanor, miután már a harmadik falatot nyelte le. Ittam egy kevés tejet.

- Elmehetünk sétálni a Central Parkba – ajánlottam fel. Jobb ötlet híján a két utcára fekvő gyönyörű park jutott eszembe. Isten ments, hogy megint lerohanjuk a boltokat, mert az estig eltartana vásárlásmániás barátnőmmel.

- Jó ötlet – bólintott mosolyogva.

Elpakoltunk és mivel alig kilenc óra volt, a tévé előtt döglöttünk. Keresztbe raktuk fel a lábainkat a dohányzóasztalra, s amíg El a tévécsatornák között kapcsolgatott, addig én átlapoztam egy múlt havi divatmagazint.

- Lil hol van? – kérdezte Eleanor.

- Nem tudom. Reggel hagyott egy üzit, hogy dolga van Brooklyn-ban – vontam meg a vállam. Felálltam és elvonultam a fürdőbe. Eleanor is utánam jött, de ő a szobában megállt és a bőröndjében kezdett kotorászni tiszta ruhák után.

Egy percre kiálltam az erkélyre, hogy az időjárásnak megfelelően válasszam ki a ruháim. A nap hét ágra sütött, az égbolt is tiszta kék volt, úgyhogy mosolyogva léptem a szekrényemhez. Egy magasított derekú farmer sortot választottam és egy halvány rózsaszín inget, amit tegnap vadásztam. (kép) Eleanor farmer sortot, fehér inget vett fel, és elegáns megjelenését egy saruval próbálta kompenzálni.

Az utcákon nyüzsögtek az emberek. A felhőkarcolók között a hőség még jobban megrekedt, és a beton is ontotta magából a hőt. Tényleg sajnáltam a velünk szembe rohanó öltönyös üzletembereket, akik az időjárástól függetlenül kötelesek így öltözni; a legtöbb kezében az elmaradhatatlan készülék volt, amivel könnyen kapcsolatba lép az irodával. Sok kisgyermekes anyuka tologatta fáradtan, de mégis mosolyogva a gyerekeket, s meg-megálltak minden második kirakatnál. Eleanor is hasonlóan tett, de minden ablaküveg előtt öt másodpercig engedtem csodálkozni, majd húztam magammal. Útközben magunkhoz vettünk két fehér csokis Frappuccinot, ami hideg volt és megváltás volt a harminc fokban. Az hogy a napfényes utcán sétáltam a legjobb barátnőmmel, jó érzéssel töltött el és szabadnak éreztem magam, talán még jobban, mint az elmúlt években. A mosoly letörölhetetlen volt az arcomról.

- Úú, nézd! – mutatott Eleanor pár kacsára, ahogy elhaladtunk egy nagy tó mellett a parkban. – Megetetem őket! – ujjongott és elrohant a legközelebbi géphez, ahonnan pár dollárért szárított kenyeret lehet venni. Szemöldök ráncolva néztem az újra hat éves lányt, ahogy guggolva eteti a közvetlen kacsákat. Nevetésben törtem ki, aztán csatlakoztam hozzá.

Elsétáltunk egy-két lány mellett, akik mosolyogva néztek ránk, sőt volt, aki integetett is nekünk. Fura, nem szoktam hozzá, hogy megbámulnak Eleanor mellett, pedig tegnap többször tették ugyanezt. A múltkor Bella égető pillantását is magamon éreztem, remélem nem a miatt, mert már ismert volna.

- Alisha! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, amire összerezzentem. Jaj, Istenem, ezt nem gondolhatja komolyan. Félve fordultam hátra, Eleanorral ellentétben, aki bátran és kíváncsian pillantott a barna hajú fiú felé. Max volt az. Szürke melegítőnadrágot és egy fekete pólót viselt, amit már jócskán átizzadt. Ha a szebbik oldalát nézzük, egész szexi, hogy futni jár valaki a világ talán legnagyobb parkjába.

- Szia, Max! – köszöntem neki erőltetett mosollyal, ami szerintem inkább hasonlított vicsorgásra. Mindegy, neki nem tűnt fel.

- Szia – köszönt neki udvariasságból Eleanor is, majd egy rövid ismerkedés után rögtön a tárgyra tértem.

- Mit csinálsz itt, Max? – kérdeztem, mire furán mérte végig először saját magát, majd rám nézett. – Ó, persze, bocsi. Elfelejtettem, hogy milyen sportos vagy – böktem oldalba kacagva, némi iróniával fűszerezve a hangom. Max-et ismerem már mióta, és eddig, mindössze ha két alkalommal láttam elmenni futni. Vagy egyáltalán bármilyen testmozgást végezni. Magas volt, talán két fejjel magasabb nálam, de ugyanakkor a testalkata is rendben volt, meglepően izmos.

- Ne égess már! – karolta át a vállam viccelődve. – És ti mit csináltok errefelé?

- Itt van a legjobb barátnőm, gondoltam körbevezetem a városban – válaszoltam némileg fuldokolva, ugyanis Max egyre erősebben szorított. – Jól van már, elengedhetsz. Jesszusom, te milyen erős vagy – fogdostam a bicepszét. Tényleg meglepődve tapogattam, míg Eleanor hol kuncogva, hol ez-meg-mi-a-fene arckifejezéssel nézett ránk.

- És te honnan jöttél, Eleanor? – kérdezte Max legjobb barátnőmet, hogy nehogy kihagyja a beszélgetésből.

- Nagy-Britannia.

- London? – egy szemforgatással reagáltam.

- Hát, Manchesterben születtem és oda is járok egyetemre, de ingázom London és Manchester között. Mindig van valami.

- Na, Max, mi megyünk, mert sosem érünk a nap végére – tapsoltam kettőt, majd próbáltam kiszabadítani magam, de ő csak egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Jól van, anya, megyek. Örülök, hogy megismerhettelek, El. Sziasztok – köszönt és tovább futott.

Egy sóhaj hagyta el a szám a megkönnyebbüléstől. Tévedtem. Eleanor szúrós szemekkel próbált nekem üzenni, de elhárítottam a villámokat és inkább egy fagyis felé mutattam, mert ma a reggeli óta nem is ettünk semmit. Eleanor fejcsóválva követett, de végül nem szólt semmit. Egészen addig másról beszélgettünk, míg be nem estünk a sok sétától fáradtan a lakásba. Ott viszont záporoztak rám a kérdések.

- Ki ez a Max? Miért nem meséltél róla? Barátok vagytok vagy valami több? Alisha, hahó! – intett a kezével, de próbáltam kikerülni magát El-t és a hülye kérdéseit. – Na, mondd már el! – nyaggatott.

- Nem akarom.

- De.

- De nem akarom! – akaratoskodtam, de már a hangsúlyomból megítéltem, hogy a francba, úgyis el fogom neki mondani. – Na, jó – sóhajtottam.

Mesélni kezdtem...

április 2.

- Ó, bocsi – mentem neki egy bőrdzsekit viselő fiúnak, aki háttal állt nekem. Nem is tudom, miért nem figyeltem, csak siettem az irodába és próbáltam nem utolsóként odaérni, elvégre már így is késésben voltam.

- Semmi baj – mosolyodott el, amint felemeltem a tekintetem, hogy a padló helyett őt nézzem zavaromban. Barna szemei melegséget sugároztak és első benyomás a fiúról az volt, hogy milyen magas. Álldogáltunk pár másodpercig, míg rádöbbentem, hogy a regisztrációs irodába kéne sietnem.

- Hát, akkor… Mennem kell – mondtam és már futottam is volna tovább, ha a csuklómat átfonva meg nem állít.

- Amúgy Max vagyok. Ha gondolod, megihatnánk később valamit . A Hetvenötödik és a Hatodik sugárút sarkán van egy kávézó – döntötte oldalra a fejét és átható tekintetét éreztem magamon.

- Ööö… oké. De ha nem haragszol, most mennék – biccentettem a kezemre, amit még mindig fogott. Nevetve vette tudomásul, majd elengedte én pedig elrohantam. Nem is tudom mi volt a legfurcsább. Max és a közvetlensége vagy az, hogy elpirultam egy fiú miatt. Kétségkívül az előbbi. Nem. Inkább az utóbbi.

 április 20.

Már több, mint két hete ismerem Max-et és a lakótársamnak is bemutattam, Lilnek, akivel az első perctől kezdve egy hullámhosszon pendültek. Filmes estéket rendeztünk, ahová még pár barátot is magukkal cipeltek, vagy egyszerűen csak összeültünk nálunk és beszélgettünk. Kétségkívül beilleszkedtem közéjük, a két társaság mára már szinte egybeolvadt. Kezdtem otthon érezni magam.

Lil elment egy-két barátnőjével kipróbálni egy új helyet, míg én itthon ragadtam a nappali kanapén, ami most a legjobb társaságot nyújtotta. Pihe-puha párnák közé süppedve kapcsolgattam a csatornák között, hátha kifogok egy jó adást, de sehol semmi.

Csengettek. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a félelem, mert senkit se vártam, de amint meghallottam Max-et, mosolyt csalt az arcomra a jelenléte. Ez a srác sosincs otthon.

- Mit keresel itt, Max? – kérdeztem, és két puszival köszöntöttem. Kezében egy nagy zacskó volt.

- Hallottam egyedül töltöd az estét, szóval gondoltam megajándékozlak magammal. Voilá – mutatott végig magán, miután lerakta – vagy inkább ledobta – a fehér zacskót a dohányzóasztalra.

- Micsoda ajándék – színészkedtem és visszafoglalva a kényelmes helyemet, bontogatni kezdtem a papírdobozokat. Hmm, narancsos kacsa üvegtésztával. Az egyik kedvencem.

Valami rajzfilm ment a tévében, de nem törődve a háttérzajjal fesztelen beszélgetésbe kezdtünk.

- És miért nem hívod el? – kérdeztem, és egy újabb falattal kényeztettem ízlelőbimbóimat.

- Mert nem akarom – tudta le egy mondattal Max az előbbi vitánkat. Sosem értettem, hogy miért tölti inkább otthon az estéit, mint sem randiról randira járna. - Egyébként is, kit érdekelnek a kapcsolatok? Most komolyan, jobb szingliként elmenni egy bárba, mint sem kiöltözve feszíteni egy puccos étteremben.

Felemeltem a kezem, jelezve, hogy egyetértek. Sokkal jobb volt flanel pizsiben otthon dögleni a kanapén, mint sem kisestélyiben parádézni. Tényleg.

- Pár hónapja fülig szerelmes voltam – suttogtam hosszas csönd után. Mindketten a képernyőt bámultuk, de a hangom hallatán elszakította a tekintetét a tévéről.

- Tényleg? Sosem beszéltél róla.

- Mert ez nem olyan téma, amiről szeretek beszélni. Maradjunk annyiban, hogy Mr. X volt életemben az első és utolsó rendes srác, akivel együtt voltam.

- Utolsó?

- Hé, nem az előbb mondtad, hogy le a kapcsolatokkal? – dobtam Maxnek egy díszpárnát, amit ő reflexből elkapott.

Visszadobta a párnát. És a következő pillanatban már az ajkait éreztem az enyémen. Hmm, édes és sós egyszerre. Karjaimat a nyaka köré fontam, és ujjaimmal végigszántottam a már amúgy is kócos hajában. Nem tiltakoztam, mert jól esett, és már hiányzott; azt hiszem azóta nem éreztem, hogy valaki úgy ölel át, mintha porcelánt fogna. Egyre vadabbul falta ajkaimat és éreztem, hogy a kanapé kezd kicsúszni alólam.

- Várj, le fogunk esni – suttogtam két csók között. Felnevetett és lerántott magára a szőnyegre. – Mit csinálsz?

- Megelőztem, amit még lehetett – és újra megcsókolt.