9. rész

Ki akartam menni a többiekhez. Tudtam, hogy mindenki – köztük Jam-jam – is ott lesz a parton és talán félrehívhatom, hogy megbeszéljük a történteket. De megelőzött…

- Niall Horan

Míg a többiek a parton szórakoztak, kavargó gyomorral és lüktető fejjel úgy gondoltam, hogy ideje felhívnom anyáékat. Biztos, hogy már aggódnak miattam, elvégre napok óta fel se hívtam őket. Ami azt illeti, nem is nagyon jutott eszembe, hogy otthon várnak rám, de amiről nem tudnak, az nem fáj.

Anya két csörgés után felvette és máris izgatottabb lett, hogy megtudta, egy szem lánya van a vonal túlsó végén. Sóhajtva és kelletlenül ugyan, de mindenről beszámoltam neki töviről hegyire, és még azt is megemlítettem, hogy Niall és én honnan ismerjük egymást.

- Most már emlékszem – nevetett anyu. – Egyszer itt voltak nálunk egy grillpartin. Az egy kellemesre sikeredett este volt… Jut eszembe, ha visszajöttetek, megint áthívhatnánk őket.

Köpni, nyelni nem tudtam kijelentését meghallva. Mit keresne nálunk Niall és a családja? Tekintetem össze-vissza kapkodtam a szobában, hátha anya meggondolja magát, vagy bejelenti, hogy az egészet csak tréfának szánta.

- Anya, azt hiszem erre semmi szükség – próbáltam lebeszélni borzalmas ötletéről.

Mégis hogyan viselném el Niallt a szobámban, vagy a lakás bármely másik helyiségében, hogyha így viselkedik velem?

- Majd még meggondolom, ne aggódj. Addig is érezd jól magad. Szia. – És bontotta a vonalat.

Kifújva a levegőt próbáltam lehiggadni. Ez hülyeség. Egy kissé izgalommal töltött el, hogy esetleg Niall a mi házunkba jöjjön. Jobban belegondolva, addig úgy is ezerszámra változhat meg a kapcsolatunk.

Megráztam a fejem és feltápászkodva az ágyról, az éjjeliszekrényem mellé letett üveget kerestem. Még félig tele volt ásványvízzel, aminek most a negyedét meg is ittam. Inkább nem gondolok arra, mi lesz, ha… Megkeresem Melaniékat.

Öt percig kellett keresnem a lányokat, habár nem értem, előbb miért nem találtam rájuk. Annie olyan hangosan nevetett Mike viccén, hogy szerintem, ha a faházban maradtam volna, ott is hallottam volna. Melanie Mark mellett ült, bár nem úgy nézett ki, mint aki jól érzi magát a társaságban. Niallt nem láttam sehol, de különösebben nem érdekelt. Persze, hogy érdekelt…

- Hé, Jam-jam, végre letaláltál a partra – kacagott Annie, de én kikerekedett szemekkel tudtam csak rá nézni.

- Mégis mióta vagyok Jam-jam? – vontam kérdőre őket. Vagyis, inkább csak Anniet.

- Hát, Niall mindig így hív – értetlenkedett.

- Annak meg van a saját története.

- Oké, ne kapd fel a vizet – emelte fel védekezésül a kezét. – Tegnap este egész jól megvoltatok ti ketten, most meg elég fagyos köztetek a levegő. Mi történt?

- Miért tőlem kérdezed? Nekem fogalmam sincs semmiről, de majd Niall megmondja.

Duzzogva leültem Melanie mellé, de mintha valamilyen űrlény lennék, mindannyian csöndesen bámultak rám.

- Te tényleg nem emlékszel? – kérdezte Mike.

- Mire kéne? – sóhajtottam. Csak essünk már túl rajta.

Egyre kényelmetlenebbnek éreztem a szituációt, pláne, hogy egymásra néztek, majd vissza rám. Eddig azt hittem, hogy nem történt különösebb dolog, de aztán felidézve Niall viselkedését és a többiek reakcióját, egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság. Mégis mi a fenét csináltam?

- Valaki beavatna végre? – tártam szét a karom.

- Igazad van, Niallnek kéne megmondania – húzta a száját Mike.

Oké, ha Mike nem tesz hozzá valami csípős megjegyzést, vagy nem pletykálkodik akkor tényleg az lesz a legjobb, ha Niallhez megyek és kérdőre vonom. De mégis hol a fenében van?

Nem szóltam, hogy hova megyek, mert szerintem maguktól is rájöttek. Nem találtam kint sehol Niallt, úgyhogy gondoltam, bekopogok hozzájuk, a faházba.

Szerencsém volt.

Miután kopogtam és vártam két percet, Niall ajtót nyitott. Oké, örülök, hogy nem kaptam szívrohamot az első pillanatban, mert szőke tincsei odatapadtak homlokához és csöpögött belőlük a víz. Ráadásul minden vízcsepp külön utat járt kissé izmos, meztelen felsőtestén. Tekintetem lejjebb siklott és csak akkor fújtam ki a bent tartott levegőt, amikor megkönnyebbülve láttam, hogy fürdőnadrágot visel. Kék tekintete szinte izzott, s szerintem ő is ugyanannyira meg volt lepődve azon, hogy itt talál, mint én azon, hogy így nyitott nekem ajtót.

- Ööö hello – tértem észhez egy kisebb sokk után. Egyszerűen csak megkerültem Niallt és bementem.

Tátott szájjal néztem végig, hogy a fiúk miért kaptak legalább dupla akkora házat, mint a mienk. Még a szétdobált vizes holmik, tárva-nyitva hagyott bőröndök ellenére is tök kényelmesen elférhettek hárman.

Nem is ezért jöttem, figyelmeztettem magam gondolatban. Megfordultam, hogy Niall szemébe nézzek. Addigra már becsukta az ajtót is és – gondolom – a saját ágyához ment, hogy kivegyen pár dolgot az éjjeliszekrényéből.

- Miért jöttél, Jam-jam? – villantott rám egy mosolyt.

Annyira kedvem lett volna kikelni magamból, legalább megmondani neki, hogy ne hívjon így, de nem volt bátorságom hozzá. Inkább a körmömet kezdtem piszkálni, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget, s csak aztán néztem a szemébe.

- Mindenki engem faggat arról, hogy mi történt tegnap éjjel. Illetve nem is, inkább arról, hogy miért viselkedsz így velem.

Niall döbbenten pislogott párat.

- Valami rosszat tettem? – kérdeztem.

- Nem, dehogy – megrázta a fejét, mire a karomra esett pár vízcsepp.

Kedvem lett volna mosolyogni, s már a felfele görbülő ajkaimat kénytelen voltam megállítani.

- Akkor elmondanád végre? – förmedtem rá.

- De nem fogsz kiborulni, ugye?

- Addig biztos nem, amíg meg nem tudom, mit csináltam.

- Oké… Szóval, tegnap éjjel kissé hamarabb a fejedbe szállt az alkohol. És bevallottad, hogy alsós korunk óta bejövök neked. Konkrétan azt mondtad, hogy szerelmes vagy belém.

Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten figyeljem Niall arcát. Nem tudom, melyik volt a rosszabb: hogy ezeket mondtam, vagy, hogy van egy olyan érzésem, még nincs vége a történetnek. Mindenesetre leültem az egyik hozzám közel eső ágyra, magam alá húztam a lábaim és meredten bámultam a padlót. Oké, mit mondjak Niallnek? Hogy ezt csak kitaláltam? Esetleg, hogy régen biztos így volt, de ma már nem? Mert valójában – azt hiszem – tényleg belezúgtam Niallbe. De hogy az szerelemnek mondható-e… Hülyeség. Lehet, hogy inkább azt kéne mondanom, amikor alkoholt iszok, kissé hülyeségeket beszélek.

Niall is leült mellém. Először nem szólt semmit, csak némán figyelt engem, majd rekedten hozzátette:

- És megcsókoltál.

8. rész

Könnyű volt addig, amíg eszembe nem jutott az az édes csók, ami éjjel történt, de miután fokozatosan jöttek vissza az emlékeim, úgy nehéz volt nem arra gondolni egyfolytában, ha mellettem volt. Egy részem örült, hogy ő nem emlékezett, egy részem pedig szomorú volt. Fogalmam se volt, hogyan viselkedhetnék vele ezek után.

- Niall Horan

Öt perce ültem korgó hassal, miközben a földet bámultam. Niall és Mark kimentek, ők voltak a legbátrabbak, hogy szembenézzenek egy dühös táborfelügyelővel. Mi, Annieval és Melanieval inkább maradtunk a már jócskán felmelegedett faházban és vártunk a csodára. Ugh, ez a faház a nap végére kész kazánházzá válik.

- Szerintetek, nagyon le fognak szidni? – tört meg kínos hallgatás után Melanie. Ujjaival a tincseit babrálta.

- Ha tényleg beválik Mike ötlete, akkor nem – rázta a fejét hevesen tiltakozva Annie. Látszott rajta, hogy még ő sem hisz magának. Hiszen, miért működne Mark terve? Attól, mert tucatjával küldözgette nekünk az SMS-eket, még nem lettünk okosabbak. A többiek mindent láttak, mi meg itthon ültünk és azt kívántuk, bárcsak túlélnénk ezt a napot. Vagy legalább úgy tennénk, mintha meg se történt volna és legalább képzeletben a múzeumban lennénk a többiekkel.

Az ajtó kilincse nyikorogva fordult le, majd kattant a zár. Mindannyian odakaptuk a fejünket, de hamar fellélegezhettünk, mert csak Niall volt.

- Nyugi – nevetett fel, látva a rémült arckifejezéseinket. -, Mrs. Malcoln elment egyeztetni a többi felügyelővel a holnapi programokat, úgyhogy nyertünk egy kis időt.

- Mégis mire? Tök mindegy, megszívtuk.

Niall beljebb jött és kissé óvatosan rám pillantva leült az ágyam szélére.

Miért érzem olyan furcsán magam? Normális esetben Niall hanyatt vágta volna magát, ehelyett kimért mozdulatokkal foglal helyet az ágyam másik felében.

- Melanie, nem kell ennyire félni. Nem annyira félelmetes az az öregasszony, mint amennyire tűnik.

- Te most komolyan azt mondtad rá, hogy öregasszony? – húzogatta a szemöldökét Annie.

Niall bocsánatkérően megrándította a vállát és folytatta: - Még mielőtt átmentünk volna hozzánk, elvegyültünk a tömegben és észre se vett minket.

- Szóval, fel se tűnt neki, hogy utólag eljátszottátok, mintha épp leszálltatok volna a buszról? – kapcsolódtam most már be én is a beszélgetésbe. Niall még mindig háttal ült nekem, de most kissé oldalra fordított fejjel bólintott.

Miért viselkedik így?

- Hát jó, akkor ezt megúsztuk – csapta össze a tenyerét Annie és felállt, hogy leporolja a nadrágját. – Farkaséhes vagyok, jöttök?

- Én megyek – jelentkezett elsőként Melanie. Mind a ketten elhagyták a pár négyzetméteres szobát.

Zsebre dugtam mindkét kezem és lesütött szemmel vártam, hogy Niall mondjon valamit. Eddig feloldódva éreztem magam a közelében, amin sokat segített az is, hogy régi ismerősei vagyunk egymásnak, de most mintha ezt a múlthoz tartozó emlékeket elvágták volna és idegennek tekintettük egymást.

- Nem vagy éhes te is? – szólalt meg némaságtól rekedten és felállt.

- Minden rendben? – tértem a lényegre. Még mindig törökülésben ültem az ágyon. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nehezen ment, mert mindenhova nézett csak a szemembe nem.

- Ja, igen. Na, jössz enni?

- Nem, kösz – rándítottam meg a vállam közömbösen és kisétáltam az udvarra. Niall jött utánam és szinte hallottam magam mögött kattogni az agytekervényeit.

Nem értem, hogy változott meg pár óra alatt kettőnk között a légkör, de ha ezt akarja játszani, hát legyen. Minden játékhoz ketten szükségesek, és én most kelletlenül is, de vállaltam az egyik szerepét.

- Hé, te ott! – mutatott rám Mrs. Malcoln. Unottan égre emeltem a tekintetem, pedig belül majd szétrobbantam a felgyülemlett adrenalintól. Féltem, hogy épp engem szúrt ki a tömegből, de muszáj volt felvenni az álarcomat, méghozzá a márpedig-én-ott-voltam-a-múzeumban fajtát.

Közelebb léptem hozzá. Akarva akaratlanul is meghallottam pár embert, ahogy összesúgnak, hogy mégis mit vétettem, de ezekkel a negatív hozzászólásokkal nem törődve, kissé magabiztosan álltam meg a körülbelül százhetven centi magas táborfelügyelő előtt.

Összehúzott szemekkel méregetett.

- Nem tudod megmondani, hol találom azt a csodagyereket? – fröcsögte idegesen.

Hát, ezek szerint ma szerencsés napom van…

- Ööö, fogalmam sincs. Utoljára tegnap este láttam.

- Éppen ettől tartottam – dünnyögte. – Találtunk a dombok mögött egy kupac szénné égett fát és üres üveges italokat, amik alkoholtartalmúak. Szerinted ki szórakozhatott az éjjel?

Úristen! Ha rájön, hogy mi voltunk – ugyanazon társaság, aki véletlenül lekéste a múzeumot -, akkor biztos, hogy hazaküldenek. Kicsit szaporábban kezdtem venni a levegőt és éreztem, hogy megremegek. Persze, ez Mrs. Malcolnnak is feltűnt.

- Jól vagy? – kérdezte. Szeme körül a ráncai kisimulni látszottak.

- Persze – hebegtem. – Lehet, hogy kis napszúrást kaptam – mondtam.

Tényleg nem éreztem magam a legjobb formámban. Nagyot nyeltem és próbáltam visszatartani a térdeimet az összecsuklástól.

- Szerintem megyek és lefekszem – közöltem és hátat fordítva visszaindultam a faházhoz.

- Ha látod Mike-ot, szólj neki, hogy jelenése van. Nálam – szólt még utánam Mrs. Malcoln.

Találkozott a tekintetem Niallével, aki most a szokásosnál is aggódóbb arcot vágott. Őszintén, nem nagyon hatott rám. Inkább másfele néztem.

Annie és Melanie bent voltak, mindketten a fürdőruhájukat kaparták elő a bőröndjeikből.

- Mit csináltok? – érdeklődtem. Leültem az ágyra és vártam, hogy a szédülés elmúljon.

- Gondoltuk, lemegyünk a tóhoz. Minden oké?

- Persze.

- Mit akart Mrs. Malcoln? – Annie rám nézett egy pillanatra, majd inkább visszabújt a bőröndjébe, hogy megtalálja a rózsaszín bikini felső részét.

- Mike után érdeklődött. Halljátok, megtalálták a szénné égett fákat és az üres üvegeket, szóval kétszer nagyobb bajban vagyunk, mint voltunk.

- Francba – szitkozódott Melanie.

- Senki nem látott minket tegnap éjjel, úgyhogy szerintem Mike-ot is csak azért vette elő, mert ő itt a hírhedt rosszfiú – forgatta meg a szemét az utolsó szavainál Annie. – Végre, megvan! – nyújtotta a magasba a bikini felsőt és bement a fürdőbe, hogy átöltözzön.

- Minden oké? – ült le mellém Melanie. Halványan elmosolyodott.

- Persze. Szerintem napszúrást kaptam a sok gyaloglástól délelőtt. Remélem, holnapra elmúlik.

- Akkor most itt maradsz?

- Szerintem igen.

- És mi van Niallel? – Felállt és arrébb rakta a könyvét az éjjeliszekrényről.

- Mi lenne? Miután elmentetek enni, mi is kimentünk, csak nem egy irányba. Csak tudnám, miért viselkedik ilyen furcsán – mormoltam, majd amikor rájöttem, hogy gondolataim hang formájában hagyták el ajkaimat, inkább felegyenesedtem és Melanihoz fordultam. – Ez maradhatna köztünk?

- Persze – bólintott. – Egyébként szerintem a tegnap miatt ilyen furcsa – csóválta a fejét.

- Hogy mi miatt? – értetlenkedtem, de mint egy vezényszóra a fürdőszoba ajtaja kinyílt és Annie tökéletes bikinis alakja állt előttünk.

- Hű, hívni kéne a parti rendőrséget – vigyorogtam Annie-re, mire ő büszkén mosolygott és kihúzta magát.

Pár perc múlva Mel is elkészült és ketten mentek le a partra, ezzel engem egyedül hagyva a hülye gondolataimmal.

7. rész

Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem emlékezett mindenre a tegnap éjszakából, mert azt hiszem, mindkettőnknek kínos lett volna.

- Niall Horan

Nyögve emeltem fel a fejem a harmatos fűről. Körbenéztem, de senkit nem láttam. Nem véletlen, ugyanis a másik irányba kellett volna néznem. Niall mellett terültem el, az ő pulcsiját viseltem, amin itt-ott megjelentek a fűfoltok. Basszus, ezeket hogy fogom kiszedni belőle?

Annie és Melanie is egymás mellett feküdtek, Annie mellett Mark terült el, egyik lábát a másikon keresztezve és kezeit összefonva. Érdekes látvány volt. Egyedül Mike-ot nem láttam sehol.

- Mennyi az idő? – kaptam oda a fejem Niall rekedtes hangját hallva.

- Szerintem alig múlhatott tíz. Miért?

Niall elkezdett szitkozódni, majd bekapcsolódtak a többiek is. Nem értettem, miért, elvégre ma…

- Oh, a francba.

Mindenki felpattant és szedelődzködni kezdett. Niall összeszedte az elkorhadt fákat meg az üres üvegeket. Rohanni kezdtünk vissza a dombon keresztül a táborig, de ahogy sejtettük, mindenki elment már a múzeumba.

- Vajon miért gondoltam, hogy ez ilyen rossz ötlet lesz? – gondolkodott hangosan Melanie.

- Oké, ezzel most nem segítesz – Mark végre felébredt és bekapcsolódott. – Inkább találjuk ki, hogyan érhetnénk utol őket.

- A táborfelügyelő tudja, hogy nem vagyunk ott. Csak akkor szólalj meg, ha előálltál valami tervvel – szólt rá Annie olyan stílusban, hogy egy perc erejéig mindenki elgondolkodott.

Most akkor mi lesz? Ezt biztos nem ússzuk meg büntetés nélkül. Vagy ami még jobb, hazaküldenek mindannyiunkat.

- Mi lenne, ha keresnénk egy buszt, ami bevisz Castletown-ba? Onnantól meg megkérdezünk egy helybélit, hogy hol van a múzeum, vagy mi – vakarta meg a tarkóját Mark, majd egy akkorát ásított, hogy válaszul pislogni tudtunk. Kivéve Anniet, természetesen.

- Na, végre – csapta össze a tenyerét.

Már vagy húsz perce gyalogoltunk egy pusztával körülvett földúton, de egy buszmegállót se láttunk a közelben. Legalábbis olyat nem, aminek a menetrendje ne lett volna üres, és a megállót jelző tábla letörve a tetejéről.

- Kész. Feladom. Tuti, hazaküldenek minket – fortyogtam magamban. Már kezdtem rosszul lenni a tűző naptól és a saját izzadságomtól. De ahogy körbenéztem, a többiek se jártak sokkal jobban.

- Ezt nézzétek – emelte fel Niall a telefonját.

Mind körbeálltuk. A telefon képernyőjén megjelenő fiú Mike volt és hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy minden rendben.

- Mit akar ez a gyerek?

- Olvasd az alatta lévő szöveget – mondta Niall, mire lejjebb görgette az üzenetet és egy egyszerű mondat állt ott.

„Bocs, h nem keltettelek, de aludtatok. Majd megüzenek mindent SMS-ben, inkább ne gyertek el, mert Malcoln már így is pikkel rám. Nemtom miért XD”

- Istenem, már csak ez hiányzott. Most mi legyen akkor? – kérdezte Melanie.

- Mi lenne? – Niall elrakta a telefonját és hátrafordult, majd elindult vissza a táborba. – Majd ez az idióta küldözgeti nekünk az infókat.

- Azok után, hogy elfelejtett felkelteni, ez a minimum – mormogta Annie.

Szóval, visszamentünk a táborba. Niall telefonja percenként csörgött. Mindannyian a mi faházunkhoz mentünk, ahol kényelembe helyeztük magunkat. Én Niallel ültem az ágyamon. Illetve ő keresztbe feküdt, én meg törökülésben vártam Mike újabb üzenetére. Annie egyedül ült, közben a mobilját nyomkodta. Melanie és Mark egymás mellett néztek minket. Unalmas egy társaság voltunk a kívülállók számára, de Niall folyton felolvasta az üzeneteket, amiket Mike küldött.

- Azt mondja, hogy a dínók elvileg kihaltak több százmillió évvel ezelőtt. Erre megint írja, hogy nem érti, miért vannak akkor kiállítva a valamilyen teremben – olvasta fel hangosan, de nem bírta ki röhögés nélkül.

- Idióta – Annie fél füllel figyelt ránk, és néha ehhez hasonló szavakkal minősítette a fiút.

Összetalálkozott a tekintetem Melaniéval, és összemosolyogtunk.

Jó érzés volt végre a saját ágyamban pihenni és nem a hideg földön, ahol ki tudja milyen élőlények jártak már ez előtt. Élveztük a csöndet, hiszen a tábor totál üres volt.

- Hogyhogy nem tűnik fel senkinek, hogy itt vagyunk? – szólaltam pár perc némaság után.

- Talán mert senki nincs itt – vágta rá Mark, mire felröhögtek.

- Úgy értem, Mrs. Malcoln meg se várt minket, vagy meg se próbált megkeresni. Pedig nem voltunk olyan messze – forgattam a szemem Mark megjegyzésére, ez után ő is elgondolkozott, hogy elhamarkodottan szólt meg.

- Egyébként… - Annie végre lerakta a telefonját és teljesen ránk figyelt. – Az után, hogy egyesek – szúrós szemmel a két fiúra nézett. – eláztattak minket, mi történt?

És erre senki sem tudott válaszolni. Mindenki döbbenten meredt maga elé. Nem lehet, hogy pár üveg Somersby elfogyasztása után ne emlékezne senki semmire.

- Ugye nem…

Niall telefonja megint csörögni kezdett, de most nem SMS jött, hanem Mike felhívta.

- Na, mi a pálya? – szólt bele a telefonba, hangján erősen érződött, hogy vigyorog.

- Te barom, miért nem keltettél fel minket? – Annie azonnal letámadta. Átmászott a szobán és az ágyamra telepedett.

- Nyugodtan könyökölj bele a bordámba, kösz – jegyeztem meg cinikusan, de mintha meg se hallotta volna.

- Nyugodj már meg. Inkább örülnötök kéne, hogy helyettetek jöttem el erre a haláltanyára. Csak csontvázak vannak itt.

- Mike, mi a francot keres nálad a telefon, amikor azt le kellett adnunk? – hallottunk meg Mrs. Malcoln hangját a vonal túlsó végéről. – Kivel beszélsz? Haló?

- Khm… Mike apja vagyok, minden rendben, asszonyom? – improvizált gyorsan Niall.

Ha nem fogom be a szám a tenyeremmel, tuti elröhögöm magam. A fiú elváltoztatott hanggal kezdett el tárgyalni először az időjárásról, majd arról, hogy Mrs. Malcoln szerint kevesebben vannak jelen a kiránduláson.

- Nyugodjon meg, szerintem hamarosan előkerülnek a fiatalok – Niall elköszönt, majd letette.

- Úristen! – tört ki a nevetés Melanie-ből. – Hogy csináltad? Totál bevette az egészet.

Mindenki röhögni kezdett. Niall vállat vonva lehajtotta a fejét. Összetalálkozott a tekintetünk, és mosolygott.

- És mi mit fogunk addig csinálni, amíg a többiek a haláltanyán vannak? utánozta Mike-ot Mark, majd felállt.

Igaza volt, mi is kezdtünk unatkozni.

- Éhes vagyok.

- Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtottam.

- Oké, keressünk valami ennit. A konyhás nő, biztos itt van – Niall felkelt és mi mind követtük az ebédlőig.

- Hát ezt benéztük.

A konyhásnő sehol se volt. A székek is fejjel lefelé voltak az asztalra pakolva, a lámpák lekapcsolva lógtak a plafonról. Tisztára, mint egy kísértetfilmben, de szerencsére nappal volt és nem éjjel.

Niallel bementünk a konyhába, hogy megnézzük, nincs e valami étel a hűtőben hagyva, vagy netán pár alapanyag, amiből egy ebédet tudunk csinálni mindenkinek. Pech, semmi nem volt egy üres kekszes dobozon kívül.

- Honnan tudunk kaját rendelni? – suttogtam, miközben kinyitottam egy szekrényajtót.

Niall nevetni kezdett, de hamar abbahagyta értetlen arcomat látva. Tényleg nem értettem ezen mi olyan vicces.

- Jam-jam, a legközelebbi pizzázó, ahonnan rendelhetnénk Mullingarben van. Körülbelül – tette hozzá. Azt hiszem, ő maga sem volt biztos benne.

- Hát, akkor ezt tényleg benéztük – ismételtem Markot.

- Ha tudtam volna, hogy ez lesz a sorsunk, nem kínálatalak volna meg keksszel az első éjszaka – vigyorgott rám.

- Hé – tettettem a felháborodást, habár erre nem tudom, mi lett volna a normális válasz. – Kellett neked megkínálni.

- Csak kedves akartam lenni – védekezett felemelt kezekkel.

- Akkor lehettél volna kedves, amikor be akartam állni focizni, de nem engedtek a többiek.

- Ó, már megint itt tartunk – mosolygott. – Rendben, akkor most megmutathatod, mit tudsz.

- Felejtsd el.

- Megjöttek! – hallottuk a többiek hangját.

 Kénytelenek voltunk kirohanni az ebédlőből, vissza a faházakhoz. Szerencse, hogy Mike küldözgette nekünk az előadás tartalmát nagyvonalakban, mert ha egyszer lebukunk, biztos, hogy a következő éjjel már nem itt alszunk.

Mindannyian bezsúfolódtunk a mi faházunkba, ami furcsa, mert az előbb még elfértünk. Az ágyak annyi helyet foglaltak, hogy öten már nehézkésen álltunk a lábunkon. Én például kénytelen voltam térdelni Annie ágyán.

Az ablakból leskelődve vártuk, hogy leszálljanak a többiek a buszról. Mike szállt le elsőként, mögötte két lány és még egy fiú, akit mintha korábban láttam volna. Niall és Mika szobatársa lehetett.

És utolsóként szállt le Mrs. Malcoln, majd azonnal a keresésünkre indult.

6. rész

Nem értettem magam. Inkább felajánlottam, hogy elgyalogolok a következő városig üdítőkért, csak hogy elkerülhessem a vele való találkozást. Idiótán vigyorogtam, akárhányszor eszembe jutott, hogy most ő viseli a pulcsimat. Elképesztő lány volt.

- Niall Horan

Mind az ebédlőben ültünk, és ahogy körbekémleltem a terepet szemeimmel, rá kellett döbbennem, hogy a győzelmem Niall felett kissé híressé tett a fiúk-lányok körében. Beljebb húzott nyakkal ültem és vártam, hogy Melanie és Annie is csatlakozzon hozzám. Míg az előbbi a sorban állt, hogy hozzájusson az ebédjéhez, addíg Annie Mike-kal váltott néhány szót. Hm, tudom, hogy nem szabadna ilyenekre gondolnom, de ahogy elnézem a szőke fürtös lányt és a gesztenyebarna macsó fiút, egész jól mutatnak egymás mellett. Sőt, több mint jól.

Gondolataimat az szakítja félbe, hogy Melanie ül le velem szembe a faasztalhoz. Tálcáján egy tál spagetti van és egy citromos joghurt. Elvettem a joghurtot és a kanalat.

- Köszi – mosolyogtam rá. Egyik lábamat a másik alá vetve kezdtem kanalazni a hűs desszertet.

- Miért bámulod őket annyira? – biccentette oldalra a fejét, véletlenül Annie és Mike irányába. Ajkain egy mindent-tudni-akarok féle mosoly ült.

- Szerinted van közöttük valami?

- Nem tudom – rázta a fejét, majd sejtelmesen hozzátette: - De a tábor végére tuti, lesz.

Vállat vontam és próbáltam elképzelni őket együtt. Körülbelül, mint egy rossz házaspár. Nem néztem többé feléjük, mert az inkább nekem lett volna kínos, de szemem sarkából láttam Annie full HD-s mosolyát, ami engem is vigyorgásra késztetett. Gondolataim egyből más vizekre eveztek és azon tűnődtem, hogy vajon Niall mit gondolhat rólam. Talán megalázónak érzi, hogy én győztem ma délelőtt, és ezért esetleg megutált? Mindenkit felismertem többé-kevésbé, de Niallt még sehol se láttam. Elöntött a bűntudat, hogy tényleg szégyelli magát és ezért nem jön ebédelni... Basszus, mi a fenét csináltam? Gyorsan megráztam a fejem és próbálok a joghurtomra koncentrálni. Hm, mennyei íze van. De ez sem segít. Aztán eszembe jut, hogy este egy visszavágót ígért, és máris tudom, hogy hagynom kell győzni.

- Min gondolkozol ennyit? – kérdezte mosolyogva Melanie, egyik oldalra biccentette a fejét.

- Semmin - motyogtam.

- Sziasztok – csatlakozott hozzánk Annie is, mint aki most találta fel az időgépet, a vigyor kétszer körbe ért a fején. Mindketten viszonoztuk a köszönését, de nem sokáig bírtuk, Melanie rákérdezett, miért ilyen boldog. – Beszéltem Mike-kal, aki ismeri az egyik fiút, aki besegít a táborfelügyelőnek és megtudtam, hogy tizenegykor találkoznak este a hátsó kapunál… - csiripelte.

- O-ó – Melanie már előre sejtette, hogy mi következik.

- És minket is szívesen látnak vendégül.

- És ha egyszer lebukunk, hazaküldenek minket. Teljesen megőrültél? – kérdeztem, miközben lenyeltem az utolsó falatot is a joghurtból. Lehet, nem kellett volna megennem két szelet müzlit és akkor most tudnék rendesen ebédelni.

- Nyugi már – bökött oldalba Annie. – Egy kissé kezd unalmas lenni a tábor, majd mi felrázzuk.

- Vagy ti felrázzátok. – Melanie még mindig a tésztát csavarta a villájára. Öcsém, hogy tud valaki ilyen lassan enni?

- Nem, nem, nem, ha én megyek, akkor ti is. Nélkületek nem akarok, mert hülyén venné ki magát, ha három fiúval egyedül innék.

- Ki a másik kettő? – kérdeztem.

- Az nem érdekes – szakított félbe Mel. –, de mi az, hogy inni?

- Jó, nem tudom, mit szoktak ilyenkor csinálni. Valószínű, hogy isznak vagy cigiznek, a fene tudja - legyintett.

Segítségkérő pillantást vetettem az előttem ülő barna hajú lányra, aki hol a félig megevett spagettijét nézte, hol engem. Tudtam, hogy ő se akar belemenni valami illegálisba, pláne, ha haza is küldhetnek minket érte, azonban nem tudtunk ellenkezni Annievel. Hajthatatlan volt.

A délután folyamán kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a holnap estét már valószínűleg nem is itt fogom tölteni, hanem otthon – ha tényleg belerángat Annie valami ostobaságba. Furcsa ezt kimondani, de nem akarok hazamenni. Az a fajta szabadságérzetet, amit itt kapok, otthon nem érzem. Ráadásul nagyon hamar sikerült beilleszkednem, úgy érzem. Tényleg szárnyalok a naplementében a tóparton. Most kivételesen nem Niall pulcsija van rajtam; egész nap nem is láttam, fogalmam sincs, mit csinált vagy mit nem.

- Hé, Jamie! – hallom meg Mike hangját a távolból. Elköszöntem Annie-éktől, akik most csak a partról fogják figyelni az eseményeket. A sok ember láttán kezdem azt hinni, hogy valamiféle versenyen vagyok, amit még a tévé is közvetít. Holott ez csak egy visszavágó két barát között.

- Jó, hogy már jössz. Niall is itt lesz nemsokára – mondja és „nekem vág” egy szörfös nadrágot és a deszkát. Ő is haragszik rám, vagy mi?

- Ööö… kösz. – A nadrágot felveszem. Niall már megint késik, basszus. Kissé felpörögtem, és kissé az adrenalin hatása alatt vagyok, de próbálom lecsillapítani magam. – Niall haragszik rám? – kérdezem halkan Mike-tól, hogy a fiúk, akik körülöttünk hülyülnek, ne hallják.

Mike csak megrántja a vállát és kedvesen rám mosolyog. Igen, kétségkívül megbántottam.

Nagy levegő be és ki. Ahogy felteszem a fejem tetejére a fekete lencsés napszemüvegem, már jobban látom az ismerős arcokat lebzselni és szívesebben lennék a faházban. A saját ágyamon, ami kezd kényelmesebb lenni a napok elteltével.

Annie törökülésben ül és a fűszálakat tépkedi elmélyülten, Melanie pedig motyog valamit neki, mire válaszol. Legalábbis ezt látom pár méterre tőlem.

- Itt vagyok! – Niall felfut a stégre. Annyira szeretném megkérdezni, hogy hol volt, de nem merem. Egyszer találkozik a tekintetünk, de akkor is elpirulok, és inkább beállok kiinduló helyzetbe.

- Oké, tudtok mindent, blablabla – imitál Mike, mintha ő lenne itt az Istene a wakeboard-nak, majd hüvelykujját felmutatva jelez, hogy a köteleket húzhatják. Nem, nem akarom ezt csinálni, de már késő. Csak arra emlékszem, hogy Mike üvölt egyet és elugrunk mindketten a fadeszkákból összekovácsolt stégről. Nem tudom, hogy, de sikerül megtartanom az egyensúlyom és nem a vízbe buknom, holott teljesen máshol jár az agyam.

Niall kissé előrébb van, mint én. Tekintetem mindvégig rajta tartom, de nem veszem észre az előttem lévő rámpát és felborulok. Végigcsúsztam a rámpán és a vízben landolok, ami csípi a bőröm. Próbálok nem küzdeni az ellen, hogy süllyedek, amúgy sem nem könnyű úszni úgy, hogy a lábaidat nem tudod szabadon mozgatni, mert egy deszkához vannak szegezve. De pár másodperccel később kezemmel próbálom feltornázni magam a felszínre és sikerül is.

- Jamie, minden oké? – hallom Melanie aggódó hangját a partról. Annie nincs mellette. Tekintetem a stégre vezetem, ahol Annie és Mike már megint egymással veszekednek Jellemző. És Niall… nem látom sehol. Vizes kezemmel megdörzsölöm a szemem, bár nem sokat segít. Még mindig vizet köhögök, de legalább már nem öklendezem.

- Hé, jól vagy? – Niall bukkan fel a víz alól, tőlem egy méterre, majd közelebb jön.

- Izé… persze. Figyelmetlen voltam – vontam vállat és pár másodpercig a szemébe néztem. Ő is szótlanul viszonozta tekintetem. Meg kell kérdeznem, mert nem szeretném, ha ilyen kis dolog miatt haragudna rám. – Azért nem állsz velem szóba, mert délelőtt én nyertem?

Hangom rekedtes volt a hosszú némaságtól és kissé remegett, mert a víz nem volt annyira meleg, mint amilyenre az ember számítana nyáron.

- Miért gondolod ezt? – kérdezte értetlenül.

- Hát, egész nap kerültél. Ha akarod, visszaadom a pulcsid meg minden. Bocsi.

- Ne kérj már bocsánatot – nevetett fel. Látni őt nevetni, megkönnyebbüléssel töltött el. Ezek szerint nem haragszik rám. Huh. – A pulcsit tartsd meg, az volt a nyereményed. És most, hogy én nyertem… Remélem, látlak este - suttogta.

Niall kioldotta a csatokat a víz alatt a lábamon, így már tudtam úszni.

A stégre sietett Melanie is, akinél előzőleg hagytam a telefonom. Kezdtem rosszul érezni magam, hogy kihasználom szegény lányt.

- Jól vagy, Jamie? – Annie felhúzott a vízből. Hú, mikor hűlt le ennyire az idő?

- Esküszöm, ha még egyszer valaki megkérdezi – motyogtam és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést.

Ittam egy kortyot az üveges ásványvízből, ami oda volt készítve. Gondolom, mindenki beleivott már előttem, de nem nagyon tudott érdekelni, mert nagyon szomjas voltam. Ahogy kezdett kiáramlani belőlem az adrenalin, úgy vette át a helyét a fáradság. Miután éjjel nem sokat aludtam, így most kétszer olyan álmos voltam, pedig alig múlt hét óra.

A vacsoránál minden rendben ment, bár többször pislogtam hosszan, mindig Annie vagy Melanie hozott vissza a jelenbe. Vagy ezért nem éreztem a főzelék ízét, vagy csak szimplán a menzás kaja átka, nem tudom. Államat a kezemmel támasztottam. Mrs. Malcoln, a táborfelügyelő felállt a neki fenntartott asztaltól és felsétált a pódiumra.

- Jó estét! Most, hogy mindnyájan együtt vagyunk, ismertetném a holnapi programot. Múzeumlátogatás a nem messze lévő Castletown-ba. A múzeum külön programot állított össze nektek, ami azt jelenti, hogy reggel tízre oda kell érnünk. Fél tízre mindenki legyen kész, hogy időben el tudjunk indulni. Remélem, senkinek nem kell kérvényt benyújtanom, hogy fegyelmezze magát – vetett szúrós pillantást Mike-ra, aki dobott egy csókot a nőnek, mire a körülötte ülő fiúk „húú”-zni kezdtek. Szem forgatva reagáltam a műsorra, míg a többiek nevettek.

Miután visszaértünk a faházba, még fetrengtünk az ágyunkon. A ránk telepedett csen már kezdett egyre kevésbé nyomasztó lenni a napok elteltével.

- Szerintetek be kéne fújni magam szúnyogriasztóval? – kérdezte Annie.

- Mivel itt van egy tó a közelben, gondolom, igen – vont vállat Melanie. – Hé, rövidnadrág vagy hosszú?

- Mivel most nyár van, gondolom rövid naci – viszonozta Annie a kedves szavakat és önelégült mosolyra görbült a szája, mint aki jól végezte a dolgát.

Fogat mostam és lófarokba kötöttem a hajam a biztonság kedvéért. A többiek is készülődni kezdtek. A fehér Conversem vettem fel, ki tudja, hova visznek a fiúk, nem akartam kockáztatni valami sarufélében.

***

Thank you

- Szedd már a lábad! - suttogta Annie, bár az is olyan hangos volt, hogy szerintem fél kilométeres körzetből is meghallják. Egyik kezemet ő fogta, másikat pedig Melanie. Egy dombon baktattunk fel, ami a tábor mellett lévő tó túloldalán volt. Eddig nem is gondoltam rá, mi lehet a túloldalán, de amikor a tetejére értünk, elállt a lélegzetem. Wow! Látni a földet és a csillagos, sötétkék eget elválasztó horizontot, valahol a messzi távolban. Egy darab emelkedő sincsen a földön, annyira sima. Miután lassan éjfél van, csak a fiúk által gyújtott tűz ad némi fényt. Mind a hárman felénk kapják a fejünket és csitítgatni próbálnak, főleg Anniet, aki totál kiborult, hogy késésben vagyunk. Honnan is?
- Sziasztok - köszöntem és elengedve a szőke hajú lány kezét, a tűzhöz léptem. Tenyeremet dörzsölve próbáltam melegedni, ugyanis a rövidnadrágban és pulcsiban mégis fáztam.
- Helló - köszönt Niall és mellém állva figyelte mozdulataimat. Mindkét kezében Somersby feliratú ital volt. Egyiket nekem adta.
- Most akkor egálban vagyunk? - kérdeztem, majd beleittam a szénsavas italba. A málnás-alkoholos íz marta a számat, de nem volt olyan rossz, a második korty után már egész tűrhető.
Niall felnevetett. - Azt hiszem. Egyébként direkt csináltad, ugye?
- Mi? Mit?
- Jam-jam, ne hazudj...
- Mi az, hogy Jam-jam? - most én nevettem el magam, de ez nem az a szabad-vagyok-és-annak-is-érzem-magam féle nevetés volt, hanem inkább feszült.
- Emlékszel, amikor egyszer be akartál állni még alsóban focizni az udvaron? - Megráztam a fejem. - Így hívtunk. A kis Jam-jam.
- Argh - grimaszoltam és újra beleittam az üvegbe.
Niall szemöldök ráncolva figyelte a mozdulatomat. A kortyom elég hosszúra sikerült. - Kétségkívül most már nagyobb lettél.
- We are the ones, the ones you left behind - énekelte teli torokból Melanie.
- Ő is felnőtt - motyogtam magamban. Niall és én is a lány felé fordítottuk a tekintetünket, aki biztos, hogy túl volt a harmadik ilyen üvegén. Ki gondolt volna, hogy pont ő?
- Honnan vettétek? - kérdeztem kíváncsiságból.
- Gyalogoltam a legközelebbi városig.
Szóval ezért nem láttam egész nap!
- Te elmentél több kilométerre pár ilyen üdítőért? - döbbentem meredtem Niallre, aki csak mosolyogva megrándította a vállát. A csend kezdett kínos lenni közöttünk. Hálás voltam, hogy Melanie magával rángatott és együtt kezdtünk énekelni:
- Don't tell us how, tell us how to live our lives...
A fiúk is csatlakoztak hozzánk és szépen sorjában kezdtünk ugrálni. Talán Niall telefonja volt ledobva a földön heverő pulcsikra, onnan szólt a zene. Túl jól éreztem magam. Kezemre folyt a ragacsos folyadék, de nem nagyon érdekelt.
A következő pillanatban Mark felkiáltott, hogy "REPÜL!" és mi lányok mind felsíkoltottunk. Mark eldobott egy palackot egyenesen Mike-nak, aki pedig egy ütővel, mintha az baseball labda lenne, megpróbálta visszütni. Hát, elszámította magát, mert most rajtunk landolt mind. Alkohol és málna szag terjengett a levegőben.
- Shhhh - Niall ráhelyezte a mutatóujját a számra. - Halkabban - mosolygott, majd a tűzben is világító kék szemével a hátam mögé nézett.
A francba. Lebuktunk?

5. rész

Komolyan, csak Mike unszolására szóltam neki egy visszavágóra, magamtól sose tettem volna. Elképesztő volt, hogy nyert, ráadásul még csak nem is mondta, hogy ilyen ügyes. Tátott szájjal néztem, ahogy győztesként távozik Melanie és Annie társaságában.

- Niall Horan

- Hé, szerinted fel kellene ébresztenünk? – hallom meg Melanie kissé aggódó hangját a jobb oldalamról.

- Nem tudom. - Remek. Mellette áll Annie is. – Gyere, menjünk, majd felkel.

És már ki is léptek a faház ajtaján, én meg úgy döntök, inkább megpróbálok visszaaludni.

- FÖLD HÍVJA JAMIET! – Azonnal kipattan a szemem a hangos ordítozásra. Két lányt pillantok meg az ágyam mellett, akik önelégülten mosolyognak.

- Mennyi az idő? – motyogom és arcom a párnába túrom. Semmi kedvem nincs feltápászkodni az ágyból és eltölteni valami haszontalan programmal ezt a napot. Inkább élveztem volna a csendet a kényelmes ágyban, de úgy tűnik egyik se fog összejönni. Melanie és Annie nem tudnak csendben lenni öt percnél tovább, az ágy meg, nos, azt hiszem egy kiálló rugó felsértette a bőröm, úgyhogy nem mondható kényelmesnek.

- Már tíz óra is elmúlt. Hétkor volt a reggeli és a táborfelügyelő érdeklődött a hogyléted felől – kezdett fecsegni Annie.

- Klassz – mormoltam.

- Azt mondtuk rosszul érezted magad – vette át a szót Melanie. – Azt mondta, majd menj el az orvoshoz, mire mi közöltük, hogy szerintünk csak rosszul érintett a túlzott környezetváltozás.

- Klassz – ismétlem magam és még inkább a párnába fúrom a fejem. El sem tudom képzelni, hogy nézhetek ki alig pár óra alvás után. Aztán hirtelen villannak be az éjszaka képei, mintha most ébredtem volna a másnaposságból. Elpirulok a gondolatra, hogy még mindig Niall pulcsija van rajtam, mint pizsama, és kissé kényelmetlenül is kezdem magam érezni miatta.

Vajon ő mit csinál most?

- Jó, azt hiszem, felkelek, csak adjatok néhány percet.

- Míg visszaalszol? Azt már nem. – Egyszerre ugrottak az ágyamra, mire az a földig süllyedt. Még jó, hogy annál nincs lejjebb.

- Annie, most a bordáim között ülsz – sikítok fel a tompa fájdalomtól, és megpróbálom letolni magamról a lányt.

- Megtiszteltetés – mosolygott rám angyalian, de ez sem hatott. Ökölbe szorított kezekkel próbáltam meg arrébb lökni kisebb sikerrel.

- Jó a pulcsid – jegyezte meg Melanie, mire lesütöttem a szememet és a körmeimet kezdtem nézni.

- Gyorsan rendbe szedem magam és kimehetünk, ha gondoljátok – próbáltam témát terelni, és hogy bebizonyítsam szavahihetőségemet, azonnal kipattantam az ágyból.

Besurrantam az apró fürdőszobába és villámsebességgel kezdtem el készülődni. Még csöpögött a fogkrém a fogkefével teli számból, miközben lófarokba kötöttem a hajam és a szemem alatt éktelenkedő karikákat kezdtem vizsgálni. Megpróbáltam vékony alapozóréteggel eltüntetni, de nem sikerült, úgyhogy azt lemostam és maradtam a hideg víznél. Hát, azt hiszem, több alvásra lesz szükségem, és kevesebb éjjeli kimaradásokra. A biztonság kedvéért felvettem egy bikinit is. Visszatérve a szobába, mind felkapták a fejüket és rám mosolyogtak. Ezzel is azt sugallva, hogy elfogadható állapotba sikerült magam varázsolni, hurrá.

***

A nap ugyanolyan erővel sütött, mint tegnap, de a szokásosnál kissé szelesebb volt az idő. A piros pulcsit kissé összehúztam magamon – igen, tegnap este óta nem vettem le -, mert egy-egy fuvallat után libabőrös lettem. Lesétáltunk a tópartra és néztük, hogy néhány srác, hogyan wakeboard-ozik. Szokatlan volt, hogy egy ehhez hasonló extrém sportot ideraknak, egy gyerekekkel teli táborba, ahol könnyen megsérülhetnek.

A lányok inkább napozással töltötték az időt, vagy a félmeztelen srácok bámulásával. Hát, én csak egyet kerestem, de azt se találtam meg. Bármennyire is pásztáztam a tömeget, nem láttam rakoncátlan szőke tincseit, úgyhogy visszaereszkedtem lábujjhegyről. Arra lettem figyelmes, hogy Annie az egyik fiút szívatja. Bátran osztotta az észt, hogy ő is meg tud csinálni egy csavart minden erőfeszítés nélkül.

- Jaj, Mike. Nem gondolod komolyan, még magad sem. A világ legegyszerűbb sportja – hencegett és csípőre tett kézzel állta Mike kihívó pillantását.

Melanie-val jobbnak láttuk hátrébb állni, nem akartunk belefolyni semmibe.

- Jó, akkor gyere és próbáld ki. Fogadjunk, hogy nem bírsz fent maradni tíz másodpercig. – Mike lelépett a mólóról és Annie kezébe nyomott egy wakeboard deszkát.

- Szerinted jó ötlet ez? – kérdeztem hangosan tűnődve Melanitól, aki szintén meghökkent arccal állt. Szerintem ő is ugyanarra gondolt, hogy Annienak nem sok esélye van Mike ellen, de ezt egyikünk sem merte hangosan kimondani.

Óvatosan lépkedve, hogy ne csússzunk el a nedves kavicsokon, mi is lementünk a mólóra és figyeltük az eseményeket. A tóparton tartózkodok többsége is felkönyökölt fekvő helyzetéből és napszemüvege mögül nézte Anniet, aki levette a ruháját, és magára kapott egy kölcsön fürdőnadrágot, ami kissé nagy volt rá. Nem is tudtam, hogy bikinit vett fel már kora reggel.

Mutattam Melanie-nak a mellettünk lévő üres helyre a stégen és leültünk. Ő belelógatta a lábát a vízbe, én csak törökülésben néztem fel és próbáltam kisöpörni az arcomból a hajam.

- Jó – bólintott Mike, miután ráerősítette Annie-re a kötelet. – A lényeg, hogy tartsd meg az egyensúlyod. Vagy legalábbis próbáld meg – vigyorgott. Az előtte szorosan a kötelet markoló lány pedig látványos szemforgatással reagált.

Annie türelmesen állt, kicsit behajlította a térdét, és megpróbált úgy kinézni, mint egy vérbeli wakeboardos.

- Hé, Mike! – üvöltötte valaki. Mike, mintha szívességet tenne, lustán felemelte tekintetét Annie derekáról. Eddig észre se vettem, de Annie alakja bikiniben olyan, akár egy Vogue címlaplánynak.

- Niall-t nem láttad? – lihegte a barna hajú fiú.

- Azt hiszem, még alszik. Miért? Várj egy kicsit – Mike intett, hogy még nem fejezte be, visszafordult Anniehez. – Oké, mehetsz. – Hát, legalább az egyikünk kialussza magát, vontam vállat képzeletben.

És bumm! Annie landolt a vízen, de minden várakozásunkat felülmúlta, ugyanis rajta tudott maradni. Tényleg olyan volt, mint egy profi. Nem nagyon figyeltem tovább Mike-ot, Anniet néztem, aki egyre távolabb került a parttól.

Az összegyűlt kisebb tömeg együtt kezdett számolni: - …5, 6, 7, 8!

Annie a nyolcadik másodpercben elvesztette az egyensúlyát és látványosan hasra esett. Felszisszentem, mert már a látványtól is borsódzott a hátam. Remélem, nem esett komolyabb baja.

Mike tölcsért formált a kezével és hangosan kiabálni kezdte: - LÚZER! Mondtam, hogy nem tudod megcsinálni.

Röhögni kezdtek, mert Annie amint magához tért, felemelve jobb kezét, bemutatott a fiúnak.

- Hé, nem próbálod meg? – bökött oldalba Melanie.

- Nem hiszem – ráztam a fejem. Kizárt, hogy megalázzam magam egy tucat velem egykorú előtt.

- Hé, Niall! – Az emlegetett jelent meg mögöttem, mire ijedten fordultam meg. Niall biccentett Mike felé, majd felém villantotta hófehér mosolyát.

- Na, próbáld meg.

- Kizárt.

- Fogadjunk? – kezdett alkudozni.

Nem tudtam visszafojtani a mosolyom. Ó, ha tudná.

- Mi lesz, ha nyerek? – Melanie felé nyújtottam a telefonom. Ezt igennek vette.

- Azt nem tudom – vont vállat. – De ha nyerek, kérem vissza a pulcsim.

- Oké – egyeztem bele könnyen. Úgy sem fog nyerni, ezen jót mosolyogtam magamban. – Ha én nyerek, megtartom a pulcsit.

Niall tűnődött pár másodpercig, szerintem kissé megijesztette a magabiztosságom, de végül bólintott. Annie közben visszaúszott. Odaadta a deszkáját és a nadrágját. Niall is elszedte Mike-tól a cuccát.

- Ne hidd, hogy megnyered – sziszegte, de szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.

- Álmosnak látszol – vetettem oda neki. Ezután megpróbáltam kizárni a körülöttem zajló eseményeket, annak ellenére, hogy szerintem Annie és Mike ordítozását húsz kilométeres körzetben is lehetett hallani. Melanie-ból sütött az idegesség, úgyhogy ő rá inkább nem is néztem, mint támaszra.

- Rajt! – üvöltötte Mike, ügyet sem vetve Annie-ra, aki kikérte magának, hogy nyolc másodpercig volt csak fenn, mert szerintem nem jól számolt a közönség.

Nem néztem Niallre, de éreztem, hogy valahol mellettem van. Bevetettem minden wakeboard tudásom és úgy döntöttem, hogy kikanyarodom az egyik rámpa felé. Behajlítottam a térdem és kissé elrugaszkodtam, mikor már nem érte a deszkát víz. Az adrenalin löketet adott, hogy csináljak egy szaltót, úgyhogy fogamat összeszorítva próbáltam meg leküzdeni a késztetést, végül csak ugrottam egy csavart. És nyertem.

Niall ledöbbent arcát látva kezdtem vigyorogni, mint a vadalma. Míg engem nézett, elvesztette az egyensúlyát és ő is hason csúszott a vízbe, mint előbb Annie. Én is elengedtem a fogót, ami a kötél végén lógott, és csobbantam a vízben.

***

- Hogy a francba csináltad ezt? – vont felelősségre Annie és majdnem úgy éreztem, mintha egy gyerek volnék, akit rajta kaptak cukorkalopáson. Lehámoztam magamról a csurom vizes ruhát és kioldottam a deszkán lévő csatokat.

- Az mindegy – legyintettem. Gyorsan elfordultam és kezemet nyújtottam Niallnek, hogy fel tudjon jönni a stégre. Úgy tűnik, úszásban is én nyernék.

- Elképesztő vagy – suttogta döbbenten; szerintem direkt, hogy csak én halljam. – Úgy tűnik, új pulcsit kéne vennem.

- Haver, most vertek meg, te meg új pulcsit akarsz? – verte hátba Mike, mire Niall visszakézből adott neki egy hasonló ütést. Annie elnevette magát a pórul járt Mike-on. Melanie visszaadta a telefonom.

- Gratulálok – mondta elismerően, mire rámosolyogtam.

- Kösz, hogy nyerhettem – vontam vállat, amolyan nem-nagy-szám stílusban.

Persze, hogy nem volt nagy szám, mert pár éve nyáron már volt hasonló élményben részem.

- Hé, nincs vége! – szólt utánam Niall, mire hátrafordulva rámosolyogtam. – Este visszavágó!

Intettem neki a vállam fölött elköszönésképp és visszaindultunk a faházhoz, hogy elkészüljünk az ebédhez. Előbb mondták be a hangosbemondóba, hogy fél óra van hátra az étkezésig, és ahogy végignéztem magamon, igazán rám férne egy tusolás.

Nem mellesleg, olyan a szagom, mintha most léptem volna ki egy halüzemből.

4. rész

Próbáltam eljátszani a menő fiút és kissé közömbösnek tűnni vele szemben, de nem ment. Amint belépett az ajtón, felismertem őt. Tudtam, hogy ki az és azonnal az ujja köré csavart ártatlanságával és szégyenlős mosolyával.

- Niall Horan

- Szia – nyögtem ki nagy nehezen, mikorra már magamhoz tértem a meglepődöttségemből és a szívinfarktusból egyaránt. Tétlenül álldogáltam egy helyben, miközben ő otthonias mozdulattal töltött magának egy pohár tejet és vett ki egy kekszet a dobozból, hogy aztán megmártsa a langyos folyadékban.

- Nem fáradtál még el? – kérdezte szemtelenül – utalva arra, hogy már régóta állok egyhelyben -, rám emelte azokat a gyönyörű kék szemeit és ajkain mosoly bujkált. Nem értem, hogy vette rá a lábaimat az agyam, de elindultam felé. Útközben még lekaptam egy tiszta poharat az egyik polcról, hogy én is igyak egy kis tejet.

- Miért nem alszol? – kérdezte közömbösen, mikor leültem vele szembe. Éreztem, hogy a levegő egyre melegebb lesz körülöttem és az arcomat is enyhe pír önti el. Megdöbbentett saját viselkedésem, és az, hogy Melanie-nak totál igaza volt. Saját magamnak hazudnék azzal, ha azt mondanám, hogy nem helyes fiú Niall. Azok a türkizkék íriszek, ahogy csillognak a fényben, a szőke hajkoronája, ami még mindig kócos, mintha most kelt volna fel álmából, és a lezser testtartás, amivel előttem ült, az őrületbe kergetett.

- Nem tudok aludni – próbáltam felvenni közönyös hangszínét és vállamat is enyhén megrándítottam, hogy tudassam vele az ellenkezőjét, annak, ami valójában az agyamban járt. Félig töltöttem a poharamat tejjel, majd újra megszólaltam, hogy életben próbáljam tartani ezt a beszélgetést: - Szerintem csak a környezetváltozás az oka. Hozzászoktam a saját ágyamhoz.

- Dettó – emelte fel a poharát egy koccintásra, éltem is a lehetőséggel. Kuncogni kezdtem, mire ajka egyre feljebb görbült. – Azt mondják, hogy a langyos tej segít az elalvásban, de egy rohadt mikró nincs az egész épületben…

- Akkor virrasztunk – fejeztem be a gondolatmenetét és újabbat kortyoltam a fehér folyadékból és elvettem egy kekszet az asztal közepéről.

- Mullingar-ből jöttél? – kérdezte, mire azt hiszem, kihagyott egy ütemet a szívem. Honnan tudja, hogy mullingari vagyok? – Amúgy, Niall vagyok.

- Jamie – rágcsáltam a kekszem. – Honnan tudtad?

- Csak ismerősnek tűnsz – rándított egyet vállán és újból meghúzta a poharát. – Én is onnan jövök – mosolygott. Hű, eddig nem is tűnt fel, milyen természetellenesen fehérek a fogai.

- Lehet. Az a város nem túl nagy.

- Úgy beszélsz róla, mintha nem szeretnéd – nézett rám kissé oldalra biccentve a fejét. Szemei kissé összeszűkültek, és már meg is bántam, hogy ilyen ellenséges hangon válaszoltam. Megijedtem, hogy rosszat mondtam.

- Dehogy is, nem erről van szó – próbáltam mentegetőzni. – Csak olyankor nem szeretem, amikor naponta összefutok nemkívánatos személyekkel.

- Megértem. – Változtatott az ülőhelyzetén, és úgy éreztem, hogy egy kő gördül le a mellkasomról. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de próbáltam higgadtnak tűnni előtte. Ezek szerint nem bántottam meg.

- Most vagy itt először? – kérdeztem, és én is kényelmesebb ülőpózt vettem fel. Egyik lábamat a fenekem alá raktam, ezzel megemelve magam. Megrázta a fejét. – Ennyire jó lenne a tábor? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Hát, az előzőek ehhez képest nem igazán voltak szórakoztatóak – nézett rám felemelt fejjel. Szemem azonnal a sütire tévedt és éreztem, hogy elpirulok.

Nem számoltam az időt, talán eltelhetett fél óra, vagy még több is, de nem éreztem az idő vészes múlását. Azt meg pláne nem, hogy jelen pillanatban inkább valahol Álomországban kellene járnom, nem holmi fa széken ülnöm egy ebédlő közepén és a semmiről beszélgetni egy sráccal, akinek kisugárzása megbabonázott. Kiderült, hogy egy iskolába jártunk még alsóbb évfolyamon, csak aztán én átkerültem a jelenlegi gimnáziumomba. Jót nevetett azon, hogy az utolsó kép, amire emlékezett, egy barna hajú lány, akinek fogszabályozójába mindig beleragadt valami csoki és szünetenként járt a mosdóba fogat mosni. Igen, az a lány én voltam. Mit tegyek, ha túlságosan is szeretem az édességet?

- Jó – próbáltam megtalálni a hangom a nevetésből, amit az ő derültsége okozott. – Akkor ehhez mit szólsz… - egy pillanatra átváltozott komollyá, nyoma se volt a korábbi nevetőráncoknak. Bőre kisimult a homlokán és kissé felemelt szemöldökkel nézett rám. Majd’ egy óra alatt annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy már arcomról leolvasva tudta, mire gondolok.

- Nem – mondta kissé erélyesen, amitől megijedtem.

- Ne már, te elmondtad a legcikibb dolgot rólam, ami eszedbe jutott úgy, hogy én még csak arról se tudtam, hogy ismersz – háborodtam fel.

Niall kissé megenyhült, de még mindig feszülten ült karba font kezekkel.

- De amit te akarsz mondani az nem ciki. Inkább siralmas – nyögött fel és láttam, hogy az emlék még elevenen játszódik le lelki szemei előtt. Rajtam lett volna a sor, hogy kínos helyzetbe hozzam.

- Csak egy kicsiiit – nyújtottam el az i betűt, ezzel oldva a hangulatát.

- Nem – mondta még egyszer. – Abban, hogy nem tudtál lemondani a napi egy kiló csoki adagodról, nincs semmi rossz. De az… – tárta szét a karját. – Hogy lehet, hogy még nem kerültél be a Guinness rekorderek közé? A lány, aki belehalt a túlzott csoki fogyasztásba.

- Remekül tudsz témát terelni – biccentettem oldalra a fejem, amolyan „most megvagy” stílusban. – Egyébként, elhiheted, hogy ciki volt, mikor órán úgy kellett ülnöm, hogy csokis volt az egész fogsorom. – Értetlenül nézett rám, mire folytattam: - Az osztályfőnököm egy ideig tűrte a fogkrémek iránti vonzalmam, aztán megfenyegetett, hogy vagy leszokok a túlzott tisztaságmániámról vagy elküld az iskolapszichológuhoz.

- Amit én láttam, azt még hipnózissal se felejtethetnék el velem.

Pár percig néma csendben ültünk, mikor egy jól ismert hang hallatszott az udvarról.

- Ki van ott? – kiáltotta el magát a táborfelügyelő. Koránt sem tűnt nyugodtnak, nem szívesen kerültem volna a szeme elé.

Niall gyorsan leoltotta az egyetlen égő lámpát és csuklómnál fogva a földre rántott.

- Mit csinálunk? – suttogtam. Intett, hogy másszak be az asztal alá. Nem volt időm megkérdőjelezni utasítását, mert gyakorlatilag belökött oda, aztán maga is bemászott. Épp időben.

- Ki van ott? – ismét elhangzott a kérdés a táborfelügyelő szájából. Nem láttam a sötétben Niall arcát, de kisugárzásából éreztem, hogy épp olyan ideges, mint én. Azért fohászkodtunk mindketten, hogy le ne bukjunk.

Még a légy zümmögését is hallottam, annyira csönd volt az étkezőben. Már levegőt venni is alig mertem, nehogy megtaláljon minket a táborfelügyelő. Mindketten hatalmasat sóhajtottunk megkönnyebbülésünk jeléül, mikor az ajtó bezárult.

- Gyere, mennünk kéne innen – ragadta meg a kezem Niall. Vonakodva bár, de felálltam. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig csuklóm köré fonta ujjait, amikor kimentünk az ebédlőből és a téren halványan világító lámpában észre nem vettem. Szokatlan volt közvetlensége, ahhoz képest, hogy elsőre közömbösen viselkedett, viszont a gondolatra, hogy mennyire védően bánik velem, végigfutott a borzongás gerincemen. Óvatosan, mintha tojáshéjakon lépdelnénk, úgy közlekedtünk az apró kavicsokon, melyek kissé zizegtek lábunk alatt.

- Miért bújtunk el? – kérdeztem halkan, mikor már kezdett feszültté válni a ránk telepedett csend. Óvatlanul is kettőnk kezére pillantottam; és valószínűleg ő is, mert elengedett.

- Az évek során volt szerencsém megismerni kissé Mrs. Malcoln-t és hidd el, nem tűrte volna szó nélkül, hogy tejet iszogatunk az éjszaka közepén. Az első gondolata az lett volna, hogy biztos belecsempésztünk valamilyen szeszesitalt.

- Mrs. Malcolnnak hívják? – kérdeztem döbbenten. Hümmögött egyet, aztán könyökömet elkapva berántott a legközelebbi fa mögé. Egy csipkebokor mögött álltunk kissé összegörnyedve.

- Most meg mi van? – csattantam fel. Kezdett megijeszteni ezzel az örökös bujkálási hajlamaival. Tenyerét számra tapasztotta, hogy így hallgattasson el. Fülemhez hajolva suttogott:

- Pszt. Adam, az egyik segítő táborfelügyelő ott járkál körbe – bökött a fejével Niall a fiú irányába, aki kezében elemlámpát tartva hunyorgott a sötétben.

- Na, jó, elég lesz ebből az akciófilm jelenetekből – mormoltam és visszamentem… volna az útra, ha nem ránt magához. Hátam meglepően kemény mellkasának ütközött. Hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt, de mintha nem is venné észre a köztünk lévő távolságot, ami valójában nem is volt. Szemem lesütöttem, és örültem, hogy a sötétben nem látta, ahogy a vér tódult az arcomba.

- Van ott valaki? – fordult az irányunkba Adam és az elemlámpáját is felénk irányította.

Niall egy erős mozdulattal leguggolt, ezzel lerántva engem is a földre. A hirtelen mozdulattól tompán felsikítottam, mire megint a számra tapasztotta a kezét.

Az elkövetkezendő, hosszú perceket egymás mögött guggolva töltöttük síri csendben. Én inkább leültem a kissé nyirkos fűre, mert egy idő után elfáradtak a lábaim. Tudtuk, mikor kell behúzni fülünk-farkunk, mert Adam egyfolytában hadonászott az elemlámpájával. Még a legkisebb bogarat is megvizsgálta, hogy nem valami eltévedt táborlakóval van e dolga.

- Szerintem mehetünk – suttogta Niall kis idő múlva. Némaságtól rekedt hangjától újból kirázott a hideg, de azt hiszem, ő ezt kissé máshogy értelmezte, mert kezével megdörgölte vállaimat és rám adta a pulcsiját. Hát, kösz. Vállamra támaszkodva felállt, mire morogni kezdtem, de köszönetképp felsegített a földről.

Némán baktattunk vissza a faházunkig. Elkísért, majd egymás előtt álltunk a homályos lámpák fényében.

- Remélem, most már el fogsz tudni aludni – mondta a szemembe nézve komolyan, de ajkai széle megrándultak az elfojtott mosolytól.

- Ennyi izgalom komolyan mondom, kifárasztott – kuncogtam.

- Aranyos a hangod – suttogta.

Mintha a tudatalattim megnyomta volna a jégkorszak feliratú gombját, dermedve álltam és tétlenségemben csak pislogtam egyet. Az ilyenre hogyan kell reagálni? Mivel nem volt tapasztalatom, lányregények se sűrűn fordultak meg a kezemben, csak álltam bambán.

- Jó éjt – nyögtem, és elindultam befele a szobába.

Niall felnevetett. – Jó éjt Jam-jam – kiáltotta utánam.

Szerencsém volt, hogy Melanie és Annie nem keltek fel érkezésemre. Mikor vissza akartam feküdni az ágyba, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy még mindig én viselem a pulcsiját. Már azon voltam, hogy visszaadom neki, de nem is tudtam, hogy melyik faházban alszik. Vállat vontam hanyagságomra, csak úgy, magamnak, aztán megpróbáltam elaludni.

Nem kellett sokat várnom, mert egyre laposabbakat kezdtem pislogni, végül álomba merültem.

Harmadik Díjam

Köszönöm a díjat Bííía-nak! xx

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 embernek!

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. Szeretek naplementében utazni.
2. Sosem tudom rávenni magam, hogy végigkínlódjak egy kötelezőolvasmányt, de bármilyen más regényt el tudok olvasni akár egy nap alatt is.
3. Annyira a bűvkörébe kerültem az 50 árnyalat trilógiának  hogy majdnem minden nap visszaolvasom a kedvenc fejezeteim.
4. Élek-halok a The Body Shop illatos kencéiért.
5. Nem szeretem a nagy tömeget, valamiért frusztrál.
6. Már elterveztem, hogy nyáron sorozat maratonokat fogok tartani, mert le vagyok maradva a suli miatt velük. :)
7. Jelenleg kedvenc zeném: Little Mix - Madhouse
8. Leginkább azért szeretek emberekkel barátkozni más országokból, főleg Tumblr-n, mert angolul kell velük beszélnem.
9. Egyszer szeretném bejárni Amerikát autóval.
10. Ahhoz képest, hogy utálok futni és lényegében véve tornázni, elkezdtem kondizni járni. :)
11. Rettentően álmos vagyok.

2. Válaszolj 11 kérdésre!

1. Gyűjtesz valamit? Ha a több tucat körömlakk különböző színekben annak számít, akkor igen. Egyébként nem gyűjtöm őket tudatosan, csak imádom a színeket :)
2. Kedvenc dal? Little Mix - Madhouse jelenleg, de mostanában rákattantam Alice-ra is (SzJG rajongóknak talán ismerősen cseng.)
3.  Szerencseszám? Nincs szerencseszámom, eddig sose jött be semmi. :(
4. Álomváros? Egyértelműen New York!
5. Ha énekesnő lennél extravagáns lennél vagy visszafogottabb? Szerintem próbálnám megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Attól függ, mit nevezünk extravagánsnak. Nekem már túl sok a Lady Gaga-féle stílus például.
6. Megálmodtad már valaha, hogy találkozol a fiúkkal? Nem.
7. Szereted a neon színeket? Nem igazán. Szerintem nem is állnak jól.
8. Név, amit ha anyukád lehettél volna magadnak adtál volna? Régen azt mondtam volna, hogy Olivia, mostanra viszont már kibékültem a nevemmel :)
9. Álomállás? Diplomataként állást szerezni Amerikában vagy Angliában.
10. Kedvenc állat? Nyuszi :)
11. Nyelv(ek) amit beszélsz/tanulsz? Angolul tanulok már lassan tíz éve, németül másfél éve tanulok, de szerintem sose lesz meg a nyelvvizsgám. Amúgy, sok fajta nyelven tudok általános kifejezéseket vagy csak szavakat :)

3. Írj 11 kérdést!

1. Mi most az aktuális kedvenc könyved?
2. Mivel töltenéd a szabadidőd, ha nem lenne internet?
3. Szerinted is igaz a mondás, hogy "Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet"?
4. Amikor nekikezdtél a blogodnak, tudatosan tervezted a történetet vagy csak véletlenszerűen kipattant a fejedből az ötlet?
5. Mennyivel előre szoktad megtervezni a nyári programjaidat?
6. Hol voltál már külföldön/belföldön?
7. Ki nevettetett meg utoljára? Min?
8. Kinek a koncertjén voltál már és kiére szeretnél elmenni?
9. Van olyan szín, amit sosem hordanál?
10. Ha önéletrajzi filmet készítenének rólad, kit szeretnél, hogy játsszon el téged?
11. Ha felkínálnának egy jótékonysági munkát Afrikában, elvállalnád?

4. Küldd tovább 11 embernek!

1. Kata
2. Cher B.
3. Diana